Vérbosszú, kényszerházasság és a huncut vendégszeretet – Egy rongyos ékszerdoboz kincsei Albániában

–

Eredetileg szerettem volna írni egy könyvajánlót erről az ékszerdobozról, amit Kiss Noémi kinyitott előttünk, de egyik kísérletem bénább lett, mint a másik. Nem azért, mert nincsenek róla gondolataim, inkább azért, mert túl sok van, és nagyon nehéz megfogalmazni ezeket egyetlen cikkben. Ekkor jött az ötlet, hogy a könyv beszéljen magáért, ezért egy részletet közlünk belőle, ami Albániába kalauzol bennünket, ahol egy magyar grófnő, Apponyi Geraldine volt I. Zogu uralkodó felesége. Például ez is összeköt bennünket…

Az egyik kedvenc idézetemet ideírom elöljáróban, melyet Bukovináról írt Kiss Noémi: „Múlt tényleg van mindenhol, de itt mindenhol csak a múlt volt látható, jövővel sehol nem találkoztunk.” (Both Gabi – WMN szerk.)

Albánia

Ősi társadalmi viszonyok. Mozgalmas piac, és munkaidőben egymással dominózó férfiak. Európa legcsodálatosabb helyén, az albán Alpokban jártam.

A pulton füge, datolya, hal és sajt, a frissen vágott bárány vére a kövön, teste az út mentén felakasztva és gézbe kötve. Nincs munkaidő, hajnal van, kakasszó, müezzin és alkony, érzékek és szokások. Hipergyorsan épülő betonszállodák, benzinkutak, új mecsetek, maffia, szervkereskedelem és mosolygós kedvesség – ez ma Albánia, Európa egyik legfurcsábban fejlődő országának a térképe.

Tiranába érkezik a repülőnk

Innen két irányba lehet menni. A tengerpartra vagy Shqodra felé, a több ezer méteres hegyek lábához. Ha ősszel nem a tengerpartot választjuk, a nyugati országrész biztonságos Riviérájának betonszállodáit, hanem az északi hegyeket, a thethi nemzeti parkba, „Albániai Tibetjébe”, Koszovó és Montenegró felé indulunk el, egészen archaikus viszonyokat találunk a tájleírásokban.

Az albán emberek kedvessége és vendégszeretete felülmúlhatatlan, a századfordulón Edith Durham, angol utazó is csodájára járt ennek a sziklás vidéknek.

Itt nem történhet semmi rossz veled, az albán hegyekben sziklát mászni olyan, mintha még soha senki nem járt volna ott előtted.

Csak medve és zerge, kecskék, na meg a pásztorok. Vagy, ha járt előtted bárki, elfelejtette feljegyezni. Akadtak azért néhányan, főleg nők, akiknek sokat köszönhetünk Albánia felfedezéséért. I. Zogu, albán király szerint Edith Durham (1863-1944) utazásai előtt Albánia csupán földrajzi fogalom volt a világ számára.

Egy magyar grófnő Albániában

Érdekesség, hogy I. Zogu (1895-1961) muzulmán hitű, felesége pedig a magyar származású, katolikus Apponyi Geraldine grófnő volt.

Geraldine, akárcsak Edith, igen művelt és felvilágosult életet élt, a házassága előtt már elszegényedett, emancipált nőként a pesti Nemzeti Múzeum kioszkjában dolgozott.

Mindketten több nyelven beszéltek és írtak az albán társadalomról, a korabeli újságok pedig beszámoltak albániai életükről. 1938-ban Zogu Tiranában kötött házasságot Geraldine-nal, aki megőrizhette vallását, hisz Albániában mind a muzulmán, mind a katolikus hit elterjedt, ez utóbbi inkább a hegyek zárt világában maradt meg, a kommunista időket is túlélve. Geraldine és Zogu esküvőjén az eskető imám szerepét az utolsó budai főmufti, Durics Hilmi Huszein töltötte be, akivel Zogu baráti kapcsolatot ápolt. 

Albán hegyvidék – csodálatos, zárt világ

Az albán hegyvidék elzártsága és vad, magas hegyei, szurdokai furcsa és hihetetlen dolgokat rejtenek, olyasmit, ami nekünk, utazóknak teljesen idegen. Elítélendő és vonzó egyszerre, és ha igen figyelmesek vagyunk, észrevesszük, milyen finom jelek engednek következtetni az ősi családi viszonyokra.

Részben a görög amazonok létezésével is magyarázható, hogy a nők Albániában évszázadokon át többféle életmódra rendezkedhettek be.

Ebben a társadalomban sokáig másodrangúak voltak, és a családok közötti vérbosszú egészen a 2000-es évekig létező valóság, ahogy a kényszerházasság is realitás, a mostani új, vad piaci viszonyok erre talán még inkább ráerősítenek. A fogadott szüzek (vas szüzek) vagy albán nevén burrneshák kilépése a család kötelékéből a nők militarizálása. Egy másik életút, menekülési lehetőség volt ez a fiatal, „szűz” lányok számára, akiket férjhez kívántak adni – de ők ezt megtagadták. Ismert, hogy az albán hegyi keresztény társadalomban a nőkkel ellentétben a burrneshák hordhatnak fegyvert, szabadon utazhatnak, dolgozhatnak, nem egy közülük harcolt a világháborúk idején vagy más fegyveres konfliktusokban. Márpedig a családok közötti viszály és a vérbosszú igen elterjedt az ősi, hegyi világban. Ha pedig egy burrneshát becsületében sértenek meg, netán azt a családot éri sérelem, amelynek a fejévé vált, a kanun szerint neki is joga van a vérbosszúhoz.

A vérbosszú

Albániában a vérbosszú több útleírás szerint még ma is élő szokás. A család minden ügyéről a legidősebb férfi dönt. Ha vendégségbe invitálnak, megfigyelhetjük, hogy rendszerint minden családtag a családfő engedélyére vár, bármilyen cselekedete előtt az ő engedélyét kéri ki. A vérbosszú törvénye a Kanun. Az egyik első Kanunt maga Szkander bég adta ki, ez mára nyomtalanul eltűnt, de Lek Dukagjin törvényét a mai napig használják. A „kanun” szó a parlamentet is jelenti, a törvényhozást és annak betartatását.

A vérbosszú intézménye a becsület fontosságát jelzi, vért csak vérrel lehet lemosni, aki törvényesen gyakorolja, az nem vonható felelősségre.

A kullákban az egymással vérbosszúban álló férfiak élnek és rejtőzködnek.

Utunk során a valbónai vidéken mi is felmentünk egy ősi kullához. A kőtorony a hegytetőn állt, ide bújtak a vérbosszú elől a falusi férfiak. A kulla mellett kőház állt, a házban élt egy fiatal család két kicsi gyerekkel. Az apa dominózott a vendégeivel. Az anya teregetett. Egy trafikot üzemeltettek a házuk mellett, aki a kullába érkezett, itt tudott vásárolni. A vendégek ettek-ittak. A trafik pultja fölé kötelet húztak, csipeszre rakták az árut. Ropit, krumplit, kekszet. A hűtőládában volt dobozos üdítő.

Az anyának nem maradt csipesze, a gyerekek ruháját a kerítés léceire húzta. Láttam, milyen fáradt, mindent egyedül csinált, amíg a férje játszott, a homlokáról pergett az izzadság, a gyerekek bőgtek. Alkonyodott.

A sziklákon tükröződő vízesés

Terepjáróval, majd gyalog mentünk fel Grunasi-vízeséshez, ahol a jéghideg vízben többen megfürödtünk. Olyan érzés volt, mintha ezer tű szúrná a testet, az egész vidék sanyarú sorsa benne volt a vízben. A vízeséstől felgyalogoltunk egy kilátóhoz, ahol egy húszéves lány és a nagynénje éltek nyáron, amíg be nem köszöntött a téli hideg.

Viskójukban berendeztek egy konyhát, kiraktak székeket, asztalokat, és ha az utazók kérték, tócsnit sütöttek. Az udvari rezsót faszénnel fűtötték. Amit kerestek, a lány egyetemi tanulmányaira költötték.

Ő Tiranába vágyott vagy a tengerpartra, Vlorába, nem is, inkább Rómába, végül mégiscsak elmondta, hogy tulajdonképpen Amerikába szeretne kivándorolni. Addig még sok tócsnit meg kell sütniük, és nagy füstöt legyezni a tűzhelyen, hogy begyulladjon a kályha meg az olaj is felmelegedjen.

A kényszerházasságot és a szüzek életét ő és a nénje már inkább csak legendaként emlegették, de nem vitatták, hogy a hegyekben létezhet ilyesmi. A vízesés közelében lévő faluban még látni lehetett egy kullát, a rejtőzködő férfiak menekülőhelyét.

Egy jó tanács az Albániába utazóknak: lehunyt szemmel is felérünk a hegytetőre

Aki ezt a vad és csodálatos albán tájat szeretné bejárni, annak bizony hegyeket kell másznia.

Szerpentinen robognia négykerék-meghajtású autóval, biztonsági sofőrrel. Mi Shqodrából indultunk fel, de a hegyek világa Montenegro vagy Koszovó irányából is megközelíthető, a felduzzasztott Drin-tó mesterséges gátján több órás kompúttal is eljuthatunk Valbónába. Sofőrünknek igen jó kedve volt, és ha éppen nem kanyarodott a keskeny nyomtávú út, albán ritmusra tapsolt, aztán már akkor is, ha az utasok épp a Theth ezer méteres sziklái között a vad, kiépítetlen úton szörnyülködtek, vagy épp csukott szemmel utaztak…

Mikor felértünk a hegyekbe és kinyitottunk a szemünket, a világ egyik eldugott csodáját pillantottuk meg. Megérte hát órákon át a sofőr vidám tapsikolását hallgatni és bólogatni, mert közben a halálfélelemről teljesen elfeledkeztünk.

Kiss Noémi