Grúzia – Az ország, ahol „jó” halottnak lenni, mert élni sokkal nehezebb

–

Tavaly tavasszal jártam Grúziában, azóta – gondolatban – mindennap ott guggolok egy svaneti temető fekete márványtáblájánál.

Nézem a feliratokat az oltár mellett, és PET-palackból iszom a grúz vörösbort. A halottaknak – akik többnyire negyvenes férfiak – kenyeret és bort tesznek a sírjuk mellé a feleségek.

Figyelem őket, a sétáló fekete kendőket, és beleharapok a kenyérbe, amit odanyújtanak. Állítólag annál jobb a halottnak a túlvilágon, minél több darabra törik ez a falat kenyér. A gyerekek is kijönnek a sírokhoz, ráülnek a kőre, nézelődnek, játszanak, imádkoznak.

Mögöttük több ezer méteres hegyvonulat. A halott az élet része, a korai halál pedig mindennapi tény ott, ahol kemény küzdelem az élet. A szovjet időben is nehéz volt, de most még keményebbek a telek. Itt a nők, akik igen korán házasságot kötnek, és általában két-három gyereket szülnek, harmincéves korukra könnyen megözvegyülnek.

Életük legnagyobb eseménye az eljegyzés és az esküvő, ami minden pénzt megér. Utána jöhet majd a gyász. Ha a férfi meghal, ők viszik tovább a házat.

A temetőben lehet énekelni és nevetni is, a Kaukázusban mindez hozzá tartozik a mindennapokhoz. Igen, ebben a valódi Kaukázusban egyáltalán nem élnek száz évig az emberek, hiába írják rá Nyugat-Európában a kaukázusi kefirre, hogy az hosszú életet ad. Nincs örök élet, igaz, a grúz kolostorok keresztény freskói több mint ezerévesek, és csodálatosak, mintha öröktől fogva örökre léteznének.

Hacsapuri konyha

Már alig vártam, hogy lássam Grúziát. Tamar királynő (1184-1213) mindig is a kedvencem volt történelemből. Egymaga visszaverte a muszlimokat, és ellenállt az agresszív orosz hódításnak. Nyertes csatái után mindennap elfogyasztott egy saját katonát, vagyis szeretőt. Utazásomon megtudom, hogy Tamar nemcsak katonáskodni, de szeretni is tudott. Így még szimpatikusabb.

Kutaisibe érkezik a járatunk, hajnali ötkor landolunk. Ukrán-, német- és magyar útitársakkal állunk sorban az útlevél-ellenőrzésre várakozva. A határőr mosolyog, és lassan emeli a kezét, aztán pecsétel. Szvanetiben, Ushguliban és az oszét-orosz határ közelében sem lesz másként. Tragikus sorsú népek szoktak ilyen kedvesek lenni ott, ahol sok a korai halál, érdekes módon folyton mosolyognak az emberek, és ez a kósza gondolatom újra és újra bebizonyosodik az egy hét alatt, mire Szvanetit, Tbiliszit és az orosz hadiutat, Kazbegit is bejárjuk. A mogorvák országai a gazdagok földje. A grúz nép – ha már így alakul – inkább nevet, és imádkozva szenved.

Mikor a reggeli korianderes pörkölt és forró hacsapuri után felkúszik a köd a fenyők és a hatalmas sziklák mögött, a távolban megpillantjuk Szvaneti tartomány havas hegyláncait. A Kaukázus kövei csillognak, a hó vakít, a grúzok szerint a hegyek amúgy is élőlények – a Küklopsz-szerű óriások számos mitológiában szerepelnek. A hósapkák hol LED-lámpaként, hol szürke, hol tenger- vagy menyasszonyfehérben világítanak, ahogy a nap megsüti a gleccsereket és a leomló gleccserpatakokat, csodálatos táj tárul elénk. U alakú völgyek és négyezer méteres gerincek, sziklák és kőomlások követik utunkat az Inguri-folyó völgyében.

Európa legmagasabb, hegyektől elzárt, ősi lakott településére megyünk. Ushgulihoz az Ingui-folyó völgyéből kapaszkodik a kisbusz a szerpentinen. Lakótornyok, erődök és persze elrejtett, szigorúan őrzött kincsek várnak ránk, ezerötszáz éves ikonok, lánc, na meg Szent Nino keresztje – a felvett, ősi kereszténység női apostola, aki szegényeket és királyokat is gyógyított a falvakban. A világ legszebb középkori kalligráfiája a grúz írás, amit az örményektől tanult a kartveli nép. A Kaukázus fontos szentjei Barbara, Nino és György, ők a legismertebbek. Mind védőszentek, képmásuk a templom oltára körül kúszik fel a falakra. Ez a nép pedig igencsak rászorul a védelmükre, hiszen az idegenek (perzsák, tatárok, oroszok, törökök) évezredeken át fosztogattak, miközben a grúzok végül itt, Szvaneti elzárt magányában tudták megőrizni vallásos kincseiket. Igaz, hogy sziklákra kellett templomokat és várakat húzni, erődöt emelni, felcipelni a hegyekbe az építőköveket és a kaukázusi palát, de abban a mitológia és Tamar királynőjük segített, hogy ez máig ilyen szépen megmaradjon.

Oltár, a PET-palack és a kenyér

Másnap reggel még fogalmam sincs arról, hogy ebben az országban fogok a legtöbb halottal találkozni. Mert itt az élő és az élet is a halálra emlékeztet, sokszor ez a halál csak egy gyufa a piaci sajtok között, fénykép a síron, karcolat, vagy egy PET-palack az út szélén, Szent György képmásával és ortodox kereszttel. A Kaukázusban minden reggel omlanak a kövek, az úton, a sírokon, a házak falán, csupa kő ez az ország, védelem és oszlop, még szánkójuk is van, amit kövön húznak, ha elolvad Ushguliban tavasszal a hó.

Együtt eszünk és iszunk Letin falu temetőjében, a kolostor tövében, vagy később az út menti oltár mellett. Grúziában a halottal kell fogyasztani mindent. A halott élete pedig nem a halál, hanem a jelen. A temetéskor, aztán a halál negyvenedik napján szokás újra együtt enni vele. Miközben Sajó Tamás idegenvezetőnk meséli, hányszor és hogyan fontos elfogyasztani a halottak vacsoráját, elveszem a sír mellől a palackot vagy bögrét, beleiszom. Bor van benne. Nagyon édes.

Minél többen esznek-isznak a toron, annál nagyobbak az elhunyt érdemei. Ortodox szokás szerint visszatesszük az oltárra a maradékot. A szent képmása tövébe rakjuk a palackot, a kereszt alá, hogy más is vegyen. De inkább ne legyen maradék. Mert akkor nem jó a halál. A kenyeret annyi felé törik, hogy mindenkinek jusson, minél több darabra hullik, annál inkább üdvözít. Ha háznál van az emlékezés, az arra járónak kötelező elfogadni a meghívást, és meginni, ami a pohárban van (vagy az ivótülökben).

„Jó” halottnak lenni Grúziában, fényes a sírod, nevetsz, cigarettázol, vagy a kedvenc cselgáncsruhádban temetnek el. Élni sokkal nehezebb.

A Kaukázus télen ordítóan hideg. Havat esznek és isznak a hegyiek. A férfiak negyvenévesen már nem élnek. Sokat isznak, és sokat dolgoznak. Ők ma Európa legkeresettebb vendégmunkásai a lengyelek után. Régen azt mondták, a háború miatt haltak meg. Ha szeretőjük volt, akkor meg azért, ha béke volt és dolgoztak a kőfejtőben és ittak, akkor meg azért.

Itt élni és munkálkodni az egyik legkeményebb munka a világon. Gabonaőrlés, pásztorkodás, kőfejtés, birkanyírás, katonáskodás az oroszok ellen, vagy épp a szovjet hadseregben, a grúz Sztálin oldalán. Csak az ima és az oltárok segítettek ezen a népen. Már a középkorban is, a gyönyörű Tamar királynő fényes uralkodása idején, aki a szvaneti legenda szerint minden este másik katonával bújt ágyba, akit aztán reggelre megöletett. De így is harcoltak egymás között a férfiak a kegyeiért. Mert kiűzte a muzulmánokat, templomokat, várakat épített. Szép és méltóságos a korabeli képmása, ami máig megmaradt.

Iprari, Khe, Lagurka és Kvirike kolostora elbűvölő a XII. századi freskókkal. Itt megállunk egy templomnál és temetőnél. Közben Rab Zsuzsa fordításában (1974) elolvasok néhány grúz népballadát – megint a halál, bánat és szomorúság, drámai hangok. Áradó érzelmek és indulat, csupa felkiáltójel ez a költészet. A nők a rossz házasság, harcok és leomlott várak siratói. Grúziában, akárcsak a középkorban, vidéken ma is tizenhat évesen mennek férjhez a lányok:

Ne tépd le, anyám, ne tépd le

az én hajadon ékemet!

Dzsituához, a zsiványhoz

férjhez ne adjál engemet !

Goromba pokróc, fatuskó,

majd széjjeldönti a házat!

Nem bátor tigris – egér ez.

(Énnekem olyan vitéz nem kell)

Tbiliszi, a balkonfüggönyök városa

Lebegnek a teraszok posztó függönyei, nyáron behúzzák őket, ha tűz a nap a pálmákra. Egy kislány két üveget kocogtat a ház udvarán, ebéd utáni játék, amíg anya babot fejt. A fővárosban vagyunk, Tbilisziben. Én még életemben nem láttam ennél szebb várost. Fényűző és öreg házfalai között a vidám gyerekhangok, sok a kacagás. Ez a völgyekbe szorult hely a világ elegáns kopottságát építette fel. Olyan az ornamentikája, hogy nem lehet betelni vele. Füge, lilaakác, pálmák és kaktuszok a kertekben. Egyszerre modern, miközben szovjet emlékeket idéz. Vendéglők, kávézók, feketébe öltözött fiatalok. Grúziában amúgy is feketék az emberek, akár fiatalok, akár idősek, fekete szoknyák, fekete nadrágok, még a papucs is fekete. A kapuk és a teraszok hol perzsa, hol azeri, hol örmény díszekkel futnak fel. Kiváló egyetemek és színházak vannak, él, pulzál az utca. Miközben a házak ablakai hiányosak, útjai félkészek, a lépcsőfokok hiányoznak. Az udvarok tele vannak kacatokkal.

Európában egyre inkább betiltják a teregetést a városokban, mert rontja a kilátást. Hát, itt lóg a zokni, nyalja a macska, mellette kemencében süt a pék. Mindenhol EU-s zászló leng, mert a grúzok még mindig bíznak bennünk, a németekben és a franciákban reménykednek – hiába. A parkokban ostáblán játszó idősek, gyerekek iskolai egyenruhában virággal. Az ortodox húsvét áldásai minden sarkon. Egy másik utcában hív a müezzin, muzulmánok, zsidók, örmények és keresztények békében élnek. Az azeri dzsámi után felmegyünk a Betlehem-templomhoz a betlehemi negyedbe. Mária és az angyalok elképesztő erőt sugároznak a meghatódottsághoz és a túléléshez.

Tbilisziben kóválygok, és lehet, hogy mindez fényűzés, mégis kopott a szegénysége – sikátorok, utcák, zsidónegyed, örmény negyed, azeri negyed és gyerek koldusok. Csillogás és mélyszegénység ugyanazon az utcán. Elegáns viselet és kéregetés. Ugyanakkor nincs sok panaszkodás, legalábbis így érzékelem, egy percre sem feledkezhetek el magamról, mert folyton behív valaki magához. Végül egy nőnek engedek.

Orvosnak mondja magát, meg is szeretne gyógyítani. Ha beteg vagyok azért, ha nem tudok a betegségemről, akkor meg azért. Invitál, hogy az emeleti lakásán megmasszíroz, közben beszélgethetek vele. Jó, mondom. Angolul és oroszul is tud. Érdekli Budapest, ott hogy masszíroznak? Kérdezi, folyton nevet. Örmény kávét főz, és szvaneti sóval fűszerezett húslevest rak elém a masszázs után, megeszem. Mindennap ugyanazt eszem, úgy látszik, itt a leves is folyékony kenyér. Titkolom, hogy már nem kívántam. A konyhája egyszerűnek látszik, de mikor kinyitja a szekrényét, kidőlnek a kincsek: olló, kerámia, szentkép és kereszt, a nagyapja háborús fényképe az Urál mellől. Nagyon jól masszírozott.

Feketébe öltözött háziasszonyunk meg azt magyarázza nekem Gorijban, Sztálin szülővárosában: „milyen jó, hogy itt született a Sztálin apánk. Különben miből élnénk, és miből tanulna most angolul a három gyerekem a fővárosban”. Csodálkozva figyelem praktikus lelkesedését. A férjét nem látjuk, úgy sejtem, elhagyta őket. Vagy – ahogy ő mondja az elsős kislányának – apa kivándorolt. Hát, igen, Sztálin is jól cserben hagyta az egész világot, nem vitás.

Olvad, hallani, ahogy legördül egy szikla, valahol messze – mintha Küklopsz tartaná ezt az országot. Nehogy kirúgja valaki az istenek lábát. Bár oszlopos Simeonjaik szerintem akkor is fennmaradnának egy sziklán a kolostorban, ha a ledőlne az egész Kaukázus, mert a grúzok a túlélés fekete emberei.

Kőemberek, akik korán meghalnak, a nők visznek tovább mindent, mintha mi sem történt volna. Pont úgy, mint ezer éve, Tamar királynő idejében.

Kiss Noémi írása és fotói

Egy film 1930-ból Szvanetiről, melyben egy szoptatás is látható