–

Azerbajdzsán és a Kaukázus

A végén minden szép lesz, csak Bakut és a szerpentines utat éljük túl, na meg a megnyúzott, gézbe csavart birkák különös látványát a benzinkutaknál. Az országba való belépésnek drága vízumkérelem volt a feltétele, de nem csak emiatt lengi be Azerbajdzsánt a feltörekvés és a csoda mellett egy keserűbb, posztszovjet érzés. Komoly rendőri felügyeletet kapunk a reptéren. A sofőrünk és a busz ugyan ott áll mellettünk, de mire az azonosítás megtörténik, iszonyú hosszú idő telik el. Különben mi vagyunk az egyetlen utasok ma Bakuba, ahogy körülnézek a reptér különös üvegépítménye előtti parkolóban, mindenki taxis, és amerikai cigit kínál. Párás a levegő, a Kaszpi-tenger felől érezni a só érdes és édes illatát. A reptérről Bakuba vezető út pedig hosszú és monoton – a part menti sávban dupla fallal és szögesdrótokkal választódik le, a víz és az olaj (e két legnagyobb kincs) védelmére. Kápráztatásból jelest kapnak az azeriek. Aztán a főváros jön, ami valójában egy szellemváros. Mintha gazdag lenne, mintha fényűző volna, de mégsem az. Művi, és cseppet sem csodálatra méltó, inkább rideg, és így kicsit szívtelen is, de a boltosok és pékek kedvessége kárpótol, na meg persze az autószerelők boldogsága. Csupa garázs ez az ország, egy épülő parkolópálya.

Baku a hatalom dísze volna

Csakhogy ma már rossz szellemek irányítják. Amikor az esti órákban megérkezünk, fényárban úszik, de mégsem világít. A felesleges pénzköltés modern és monumentális határtalansága fogad minket, vagyis először csak a látványa. Ahogy közeledünk a centrum felé, követnek minket az újabbnál-újabb százméteres kőfalak, vadonatúj parkok, többsávos sztrádák, német autókkal tele. Lerombolt kispolgári otthonok, szecessziós városnegyedek, keskeny, lelket megindító, élő utcácskák – amelyek már nem sokáig élhetnek Alijev uralkodása alatt. Az elnök célja, hogy mindent átépítsen.

Bakun túl kezdődik az élet

De Azerbajdzsánba nem Baku miatt mentem, hanem egy kis falu miatt, ami a világ egyik felfedezetlen ékköve. A kaukázusi hegyvonulat kövein túl igenis létezik egy felsőbb akarat. Bármerre tekintünk, imponálni akar. Aki Azerbajdzsánban jár, annak érdemes elhagyni a fővárost, mert egyedülálló dolgot találhat. Ebben a másik – elzárt és zárkózott – azeri létben sokkal több szellem van, mint a fővárosi kirakatokban, amiket a németek építettek. Így nem csoda, hogy rögtön érkezésünk után alig vártam, hogy lemásszunk a bakui térképről, és elinduljunk a hegyekbe. Ha valaki tud oroszul, könnyen eligazodik vidéken is. Kivéve azt a néhány eldugott települést a Kaukázus szurdokaiban, ahol még az azeri nyelvet sem igen beszéli senki. (Az azeri a török nyelvek közé tartozik, melyet Azerbajdzsánon kívül Iránban és Törökországban is beszélnek, valamint a volt szovjet tagállamok egyes területein.)

Kő és tűz

Úti célunk Xinaliq, egy 2350 méteren fekvő település, mely ötezer éves kultúráját tükrözi mai életformáival. Sajó Tamás blogján láttam először képeket a faluról. A több száz kilométeres vonalon Bakutól Qubáig szinte csak olajfákat látni és olajkutakat. Lila és kék kaukázusi bogáncsot, forrásokat, sárga, égető köveket, melyek éjszaka szétfagynak, hatalmas darabokban zuhannak le a völgybe, kattan a kőzuhatag.

Az utolsó szerpentin után már csak a gyerekek alakjának árnyéka feszül rá az aszfaltra. Kötött mamusz vagy bocskor van a lábukon, lerúgják, futnak az elgördülő autók mellett. Hoznak egy labdát, rúgják. Teával kínálnak, cukorral, és nem fogadnak el semmilyen ajándékot. Kacagva adják be az ablakon a felfelé kapaszkodó teherautó-sofőröknek a további tealeveleket. Hátuk mögött temető, és sírok elszórva a hegyoldalban. Megérkeztünk az eldugott faluba. Xinaliqban nincs kijelölt sírhely, minden család igyekszik a domboldalon találni egy helyet, ahová az elhunytakat a földbe teszik. Azt is, aki elment, mert a világban húszezer xinaliki ember él. A sírok között bárányok kapaszkodnak és a hegyi kecskék, szamarat és kutyát is látni, de utóbbit ritkán, hiszen sem udvara, se kerítése nincs a házaknak, nincs hová kikötni őket. Tyúknak és a kakasnak is alig van hely.

A házak teteje maga az utca. A kerítés pedig száradó trágyából van, amivel a mínusz húsz fokos dermesztően hideg télben fűtik a kályhákat. Ide úgysem jön senki, vége az útnak, és vége a világnak is. A világ vége pedig gyönyörűen kietlen, felkövezett hegyvidék. Maga a föld és a tűz, ami a hiedelemviláguk szerves eleme. Egyik kezével elvette, a másikkal ideadta nekik Istenük ezt a különös és fantasztikus vidéket.

A világ egyik legelzártabb településére hajtunk be. Qubai szállásunkról órákkal ezelőtt indultunk el, gyönyörű hágókon és folyóvölgyön át, egy vadonatúj úton juthatunk fel. Xinaliq télen sehogy, az év többi évszakában is csak több hetes úttal volt megközelíthető még a szovjet időkben is. Ezt az új, aszfaltozott utat nemrég építette az azeri állam. Alijev államfőre 2006-ban tett látogatása során nagy hatást gyakorolt a xinaliqiak gazdag, ősi kultúrája, a táj szépsége, na meg az „elmaradottság”. Tűzimádók, egykori keresztények és mohamedánok földje ez. Csodálatos hegyvonulatok, és több száz éves, elhagyott teraszok látványa fogad minket, mikor fölfelé megyünk a szerpentinen. Néha alig bírja a busz. Sárga szűrt fény váltakozik a barnás legelőkkel. A sziklás hegyvonulatot a nomád pásztorok gyalogútjai rajzolják át, melyek a hegycsúcsokra vezetnek. Oldalban birkanyáj, vagy akasztófa, ahol a levágott birka vére a kiásott gödörbe csorog, a friss húst kézzel szőtt pokróccal takarják be. Ladák, KAMAZ, szamarak. A kövekből épült teraszos házak tetején gyalogolva jutunk fel a falu legrégebbi mecsetéhez.

A párnatömő asszony

Leszakadok a csoporttól, mert az egyik teraszon egy guggoló és vesszővel poroló nőre leszek figyelmes. Bárányszőrt válogat. Letelepszem mellé, megkérdezem, fotózhatom-e a munkáját. Lesüti a szemét, és biccent, aztán leül a földre. Minden egyes mozdulata finom és kellően távolságtartó ahhoz, hogy én se érezzem feszélyezve magam, a túlzott kedvesség sokkal inkább zavarba hozna. Érezhetően nincs hozzászokva, hogy ő érdekes lehet. Rajtunk kívül még nem sok idegen járt itt – legalábbis ez olvasható ki a helyi gyűjtemény vendégkönyvéből. Ez a nő nem szeretne beszélgetni, nem úgy, mint a kötött papucsot áruló nő, vagy a kendőkötöző. Akikkel a falu bevezető útjánál találkoztunk.

Porolja a gyapjúszálakat, mikor észreveszem, hogy arcán sebes csík húzódik, ahogy veri a szőrt, a szájához ér a vessző. Nagyokat suhint, hirtelen mozdulattal, majd hosszan pihen a suhintások között. 

Aztán összegyűjti a szálakat, és betömi a párnákba, ágyneműt készít, hosszú, egész napos foglalatossága alatt végig féloldalasan ül, a párnára néhány csepp vér folyik és átvérzi a bárányszőr friss szövetét. Mikor elköszönök, biccent, egy másik asszony pedig behív a házába. 

Xinliqban általában négy generáció él együtt. A házakat szárított trágyából és kövekből építik, tetejük lapos, ami útként vagy udvarként szolgál. Sűrűn, összeérő sorokban, szorosan egymás mellett élnek a családok. A közös szobában modern plazmatévé áll, a szoba kiemelt helyén. Mindenhol szőnyeg, az udvarokon száradó trágya van, kézmosó és egy budi. A nappali falán, a tévé mellett az örmény háborúban meghalt testvér képe Karabahból. Jó illatú szobák, konyha, ebédlő. Példás rend a húszrétegű dunyhán. Később az egyik xinaliqi családnál bárányhúst ebédelünk, mint mindennap Azerbajdzsánban, leves vagy saslik formájában. Uborkával, paprikával, paradicsommal és lepénnyel. Másnap többeknek megy a hasa, de készültünk fertőtlenítő vodkával.

A világ tetején

Xinaliqhoz hasonló falut még sosem láttam, és nem is nagyon láthattam volna, hiszen a világ egyik legmagasabban fekvő, magányos és kultikus településén állok.

Körülbelül ötezer éves lehet a kultúrája, de a leírások is csak találgatnak. Mecsetek és tűzszentély található erődszerű falai között. Ma kétezren lakják, és jelenleg 380 ház áll a faluban. Nagyon látványosan tapadnak a hegyhez és egymáshoz. Hozzávetőleg két-háromszáz éves épületek lehetnek, melyeket folyton javítgatnak, műanyaggal és palával burkolják. Most épp garázsokká alakítják őket, mert a megépült út miatt egyre több az autó, utca meg, ugye, egyáltalán nincs, vagy csak nagyon szűk hegyi kanyarok, az állatoknak, és a kapaszkodó pásztoroknak. Az autók most még a háztetőkön parkolnak, vagy a tyúkudvarban, a szárított trágya melletti sávban.

Az itt élők azeriül vagy oroszul szólítanak minket, sok az idős katona a faluban, akik még a szovjet hadseregben szolgáltak. Ők örülnek, ha fényképet készítünk róluk, Budapestről érdeklődnek. Akad, aki sem az oroszt, sem az azerit nem beszéli, xinaliqiul rajtuk kívül viszont senki sem ért a világon, és ez a legnagyobb kincsük: a nyelv.

Felmászunk a falu legmagasabb pontjára, és egy szentélybe érünk: a zoroasztriánus szentély vagy tűzszentély ma is imádkozóhely. Itt is számtalan kis temető van, sírkövek, egy-egy család temetkezési helyei szabdalják a domboldalakat minden irányban. Xinaliq teaházában (ami egyúttal színház is) veteránok ücsörögnek. Ostáblán játszanak, kérdezik, honnan jöttünk. A magyarok most nagy barátok – kacagnak –, mióta kiadták a baltás gyilkost. Itt inkább lesütöm a szemem. Mikor lefelé tartunk a szerpentinen, és elhagyjuk a falut, megint látjuk a teát áruló, mezítlábas gyerekeket. Rágóznak, nyalókát majszolnak, és hangosan nevetnek. Az út mentén az ujjaik között tartják a nyers teát zacskóban. Testükkel sorfalat húznak a szerpentin mellett. Hamarosan szétszélednek, futnak fel a kaptatón, meg sem kottyan a csontjaiknak, pedig nem kocognak. Iszonyú gyorsak és sudárak és kedvesek, mindkét lábfejük a levegőben. Minden vágyuk, hogy Európában dolgozzanak, vagy Amerikába mehessenek. Orvosok és mérnökök lesznek! – mondja büszkén a vezetőnk, aki maga is Qubában, a legközelebb városban tanul. A volt Szovjetunió levedlett országa Azerbajdzsán, veri a porfelhőt az abroncs, alig bírja a meredek sziklákat az UAZ. Pont olyan szép, mintha a világ végére vezetne ez az út.

Ez a világ vége, pedig tele van reménnyel és élettel. Nemhiába élnek az itt lakó emberek több ezer éves elzárt hagyományok között, távol a fényes fővárostól. Aranykezű nők kendőben, egész nap gyapjút fonnak a házban, a konyhában szamovárt töltenek, szőnyeget készítenek, a férfiak pásztorok és állatkereskedők, keserű dohányszaguk van, és ostáblán játszanak. Nomád vászonsátruk a hegyoldalban tépdesheti egész nap a szél – becsukom a szemem, és odaképzelem őket a következő ezer évre is, meghitt nyugalmukba ágyneműzöm be őket. Miközben Alijev elnök komoran és kegyetlenül háborúzik a fővárosban, kegyetlenül és kendőzetlenül.

Kiss Noémi

Kiss Noémi korábbi írásait ITT olvashatod el.

A képek a szerző tulajdonában vannak