–

Mielőtt a szívedhez kapnál, megemlíteném, hogy 15 (vagy akárhány) éve is a nevetséges – szégyenletes számegyenesen mozgott az országban a munkaerőpiacon a következő alapfogalmak helyzete: biztonság, következetesség, emberség, kiszámíthatóság, becsület, kiszolgáltatottság… és sorolhatnám. Eddig sem a jó példa voltunk a civilizált világhoz képest, de mostanra lett igazán drámai, amilyen állapotok általában uralkodnak a munkaerőpiacon.

Eddig mindig (itt ismétlem magam az unalomig: nem általánosítok, és igen, van egy csomó kivétel, de tendenciákról beszélve elmondható, hogy) a munkáltató használta ki az alkalmi vagy állandó munkaerőt. Most épp fordítva van, az alkalmazottak szórakoznak a munkaadójukkal. Korábban előfordult, hogy egy alkalmi munkást nemhogy nem jelentettek be (mert soha nem jelentették be), hanem a nap végén egyáltalán nem fizették ki, egyszerűen elzavarták. Ma pedig előfordul, hogy az alkalmi munkás egész egyszerűen nem jelenik meg a munkahelyén, jó esetben küld egy sms-t maga helyett, és mindezt azért, mert egy órával korábban egy másik alkalmi munkára ezer forinttal többet ajánlottak neki.

Makrogazdasági értelemben ez a helyzet egy igazi katasztrófa.

Gyakorlatilag az élet minden területén állandósult a munkaerőhiány, állások ezrei és tízezrei állnak betöltetlenül országszerte. Lassul a termelés, romlik a szolgáltatás, komplett cégek állnak fejre, mert nincs, aki dolgozzon. Aki dolgozik, azok közül egyre több a közmunkás, közhivatalnok, azaz az állami vízfej – minden irányban – a valaha volt legnagyobb.

Tippem szerint családtagokkal együtt közelít a millióhoz a bruttó elvándorolt magyarok száma. Hihetetlenül sok a nyugdíjas, elképesztő mennyiségű ember dolgozik állami vállalatoknál vagy valamilyen „kormányzati” hálózathoz kapcsolódó cégcsoportnál, és ebbe bele se menjünk…

Egyszóval a munkaképes, itthon maradt embereknek döbbenetesen nagy része – így vagy úgy – a központi költségvetéstől és költségvetésből kapja a fizetését. Azaz: a piacon szó szerint nem marad munkaképes tömeg, amelyik dolgozzon. Mármint, hogy igazi munkát végezzen. Mert amúgy király, hogy a belvárosban mossák a járdát, de az, hogy kilencen kellenek ehhez a művelethez, azon azért mindig vigyorok, és vicsorgok is egy kicsit. Egy csehszlovák szatíra lett ez az ország, ha alulnézetből vizsgálod, és ez még közel sem a dolog pikantériája. Ez még mindig csak az előjáték.

A másik, ami igazán kemény ebben, hogy emberi oldalról van ennek az egésznek egy mosolyogtató, ugyanakkor nagyon ijesztő bája. Van benne egy „megérdemlitek-basszátok-meg!” érzés. Aki dolgozott ebben az országban az elmúlt 30 évben, tudja, miről beszélek.

A munkáltatói oldal most kap egy irgalmatlan pofont, egy szörnyen nyers választ a saját viselkedésére.

Hogy „barátom, évtizedek óta szopatjátok a népet, kihasználjátok a helyzetüket, megalázó körülmények között dolgoztatjátok az embereket – tessék, most itt a válasz.” Mármint a direkt bosszú. Most már bejelentenéd a mosogatót, mi? Most már adnál szünetet a sofőrnek, lenne cafeteria a biztonsági őrnek, lenne normális ruha és felszerelés az építkezésen mindenkinek, igaz? Gondolom, most már hirtelen emlékeznél rá, hogy a túlóra nem ingyen szívesség, hogy „megmaradjon az állásod”. Már nem mondasz olyanokat, hogy „kockázatos, hogy elmegy esetleg szülni, ezért nem önre esett a választás”, vagy az, hogy „40 év alatti kollégákban gondolkodunk”.

A sors gyönyörű és rideg fintora, hogy mind a kismama, mind az idősebb munkavállaló a mai napig hűséges lett volna hozzád, ha akkor felveszed. Mert ők is az állandó helyüket keresték, de téged nem érdekelt. Te 28 éves fickókat akartál felvenni 150 nettóért, meg ködös jutalékokért, részmunkaidős minimálbéren bejelentve, és harmincan jelentkeztek nálad, ezért kíméletlen voltál. Vagy az lettél.

És épp itt van a kutya elásva. Az a fajta párbeszéd munkavállaló és munkaadó között, azok a viselkedési minimumok, amik egy társadalmat meghatároznak, pedig általában nincsenek leírva, azok „csak úgy” vannak egymás között, a normális emberek között.

Hatalmas bajban van az a társaság, legyen az egy vacsoraasztal – vagy egy ország méretű –, ahol egymás kinyírására, megkárosítására, kiközösítésére, lealacsonyítására, összeugrasztására törekszik mindenki.

Sokféle elképzelést, és a történelem során több típusú megvalósítását is láttuk ennek a gondolkodásnak, de nem emlékszem rá, hogy változatosan prosperáló, boldog országok virágzó időszakai lettek volna ezek a példák.

A munkaerőpiac egy tiszta, és elég keserű tükre mindennek. Az nem szint, hölgyeim és uraim, hogy előbb egyik fél szívatja a másikat húsz évig, aztán revansot veszünk, és most megbaszunk benneteket, mert, ha nem látnátok, ez mindenkinek rossz. Lehet, hogy átmenetileg nyerőben vagy, és nem érdekel, de hidd el, sokan voltak már így ezzel. Ez az egész gondolkodásmód teljesen életképtelen. Ezerszer bebizonyosodott, hogy nem működik, és nem tudunk leszokni róla.

Az egyik legsúlyosabb problémának azt tartom, ha nagy mennyiségben vizsgálom az embereket, hogy olyan érthetetlen ellentéteken nem akadnak fenn, ami tényleg kétségbeejtő. Akik úgy egyesítik a nemzetet, hogy a magyarok fele szerintük nem magyar. Akik csak úgy tudják elképzelni bárminek az építését, hogy valamit közben lerombolnak. Akik harciaskodással és fenyegetőzéssel védelmezik a békét és a nyugalmat. Akik támadva védekeznek. Akik kiközösítéssel egyesítenek.

És akik úgy akarnak együtt dolgozni másokkal, hogy közben átverik a másikat, szar helyzetbe hozzák (vagy abban hagyják), hogy általában véve egymás ellen vannak, nem egymással együtt, egy oldalon. A munkavállaló, és a munkáltató.

A kicsinyes, pitiáner gondolkodáson, és alkukon most már felül kellene tudni emelkedni, kedves emberek! És aztán – gondolkodás segítségét igénybe véve – rövid időn belül ráébredni, hogy együtt könnyebb lesz mindenkinek.

Egy kis tisztesség, megbízhatóság, szavahihetőség, elvárható pontosság és gondosság, odafigyelésből két evőkanál. Nem volna ez olyan rohadtul bonyolult.

Ráadásul a szörnyű tendenciák, a rettenetes „magyarságok”, rossz beidegződések és szégyenletes gyakorlatok ellenére igenis vannak itt jó példák. Az úgynevezett „normális emberek”, akik valahogy tudnak, szeretnek, képesek csapatban (is) gondolkodni a saját egyéni érdekeik mellett. Hogy mindenkinek jobb legyen kicsit. Csak egy kicsit. Ahogy a nyálas céges csapatépítéseken mondják: „egy meg egy az kettőnél több lesz a jó csapatban”. És bármely gyermekien hangozzék ez a magyar fülnek, mert amúgy meg simán kinevetjük, magyarságunk egyik alapelve, hogy a működő gyakorlatokra is legyintünk, ugyebár, szóval bármely infantilis legyen is ez a gondolat, attól még működik.

A dilemma ugyanis nem bonyolult. Van 24 órád. Ebből statisztika szerint a teljes életed során összesen – grand total – a legtöbb időt a munkahelyeden töltöd. Azaz a helyzet olyan egyszerű, mint a pofon. Vajon az életed legnagyobb részét szar helyen, szar körülmények között, gyanakodva, sunyiskodva, geciskedve, hazudozva, olcsón törtetve akarod tölteni, hasonló gondolkodású emberek között, a fentieknek mindig kitéve? Vagy alkalmassá akarsz válni arra, hogy befogadjon egy egyébként nyitott környezet, ahol a fenti felsoroláson kívül viszont gyakorlatilag bármilyen lehetsz?

Csak dolgozz rendesen, érts ahhoz, amit csinálsz, legyél érdeklődő, vedd figyelembe a közös célt, amiért mindenki itt van, respektáld magad és a körülötted lévőket, mondj igazat, viselkedj kultúrember módjára, és mindig őrizd meg a méltóságodat.

Nem olyan bonyolult ez, bazmeg. A fél világ eszerint dolgozik, és egészen jól prosperál, köszöni szépen.

Az a módszertan sem rózsaszín kismező unikornisokkal, ott is megvannak a jellemző problémák, de nem ezen a szinten. És ez a fontos különbség. Hogy a problémák szintje más. Ahogy a gondolkodás is egészen más.

Talán ideje lenne felfedezni, hogy nem olyan nagy varázslat úgy gondolkodni, hogy az egyénnek és a közösségnek egyaránt jobb legyen. Ha egyszer nem Hókuszpók hangján röhögnénk ezen, hanem kipróbálnánk nagy létszámban egyszerre, hogy működik-e, utána lenne egy kis önkéntelen csend. Olyan ráébredős, magadat elszégyellős csend. Hogy „ja, erről beszéltetek? Ja, így is lehet?”

Igen, erről. És igen, ez a fajta csend lenne.

 

 Doffek Gábor

Ha tetszett szerzőnk írása, nézz bele még több tartalomért a blogjába is, itt: Frontember megmondja.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61