–

A mai napig tisztán itt van előttem a kép, ahogy fekszünk nagyanyáméknál a hideg dunyha alatt, ropogtatjuk a frissen szellőztetett huzatba begyömöszölt tollakat, így készülődünk az esti lefekvéshez a húgommal. Aztán megszólal mama az angyali mennydörgő hangján (így tudom a legjobban megfogalmazni, milyen hangja is volt neki.)

– Álljál meg, gyerekem, előbb az esti imát mondjátok el. Tegyétek össze a kezeiteket:

Én Istenem, jó Istenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tiéd nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!

Vigyázz kedves szüleimre,
Meg az én testvéreimre,
Mikor a nap újra felkel,
Csókolhassuk egymást reggel.

Ámen.

Ezt a kis imádságot minden este elmondtuk, akkor is, ha otthon aludtunk, és mindig nagyon szépeket kértünk még a jóistenkétől, például olyanokat, hogy legyünk nagyon boldogok, legyen szép életünk, sose haljon meg a nagymama meg a nagypapa. És kapjunk Barbie babát karácsonyra.

Ezek az esték telis-tele voltak szeretettel, meghittséggel. Olyan jó volt hinni valamiben, bízni abban, hogy odafönt tényleg van valaki, aki vigyáz ránk és szeret minket.

Aztán mindez szertefoszlott, amikor nagyapámat gyalázatos módon elvitte a rák. Olyan igazságtalan volt az egész. Csak tizenkét éves voltam, amikor beteg lett. Anyáék ilyeneket mondogattak, hogy „de hát egész életében sportolt”, „mindig vidám volt”, „jókat étkezett, a maga által termesztett zöldséget ette a kertből”, szóval megvolt minden, szép, kedves feleség, jó házasság, édes gyerekek, drága kisunokák, és akkor mégis, jött az az ocsmány rák, és felfalta.

Szarkóma. Akkor hallottam először ezt a szót. Semmi esélye nem volt.

Meg Isten sem volt. Meggyűlöltem. Haragudtam rá, dühös voltam, és szidtam, elátkoztam, azt mondtam, „vigye el az ördög, én soha többé nem beszélek hozzá, mert nincs is. Ha létezne, akkor nem engedte volna, hogy nagyapa így haljon meg”.

Sokáig nem láttam őt. Aztán rájöttem valamire vele kapcsolatban.

Akkor már én voltam beteg, mégsem imádkoztam hozzá. De elképzeltem, hogy ott van velem. Annyira erősen éreztem, hogy szinte én voltam a teste, így adott erőt a szívemnek és a lelkemnek, hogy kibírjam a földi poklot, amit a rák okozott. Nagyapámra gondoltam, az ő betegségére, hogy mit tett vele a rák. Aztán Istenre, akit olyan sokáig nem találtam. 

Valójában a hitem gyógyított meg. Olyan erővel hittem magamban, hogy élnem kell, hogy ki fogom bírni, hogy túl fogom élni… arra jöttem rá: Isten itt van bennem. Mindig is itt volt, csak nem akartam látni.

Az én istenhitem az önmagamba vetett hit. Nekem a kettő egy és ugyanaz. 

Ha körülnézek, azt is látom, hogy Isten nevét sokszor és sokan rosszra használják. Azt mondják például a nevében, hogy „a homoszexualitás bűn, és azoknak, akik a saját nemükhöz vonzódnak, nincs joguk a szerelemre”. Azt is mondják az ő nevében, hogy „az asszonynak nem ugyanazok a jogai, mint a férfinak”. Hogy „az abortusz bűn, még abban az esetben is, ha a magzat erőszakból fogant”, vagy azt, hogy „az asszony legfőbb erénye a megbocsátásra való képesség”.

Ráadásul Istennek több neve van, és vannak, akik szerint több is van belőle, nem csak egy.

Aki az egyikben hisz, el akarja pusztítani azt, aki egy másikban találta meg az istenét. 

De miért? Ki mondja meg, hogy kiben higgyek? Ki mondja meg, hogy hogyan higgyek? Ki mondja meg, hogy hol van az Isten, amikor az univerzum olyan hatalmas, hogy bárhová elbújhatott?

Nekem nem kellenek ahhoz templomok és papok, hogy Istenben higgyek. Nem kellenek prédikációk, imádságok – én úgy akarok vele beszélgetni, ahogy a legjobb barátommal vagy az apukámmal meg az anyukámmal tenném.

Vagy úgy, ahogy annak idején mamával meg nagyapával beszélgettem a hideg és ropogós, illatos dunyha alatt.

Az én hitem: bizonyosság. Tudom, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, legyen az homoszexuális, zsidó, házasságtörő, arab, bevándorló, jobboldali vagy baloldali gondolkodó. Isten nem tesz különbséget.

És persze mindenki eldöntheti, hogyan szeretne hinni benne, vagy hogyan akarja nevezni, és milyen házat akar építeni neki ezen a világon.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Allen Donikowski