Ezt a férfit csak az önimádat mozgatja – Ithaka: egy friss és menő színházi kísérlet

–

Egyetemistaként hallottam Ungvári Tamástól egy mondatot, ami mostanában gyakran eszembe jut: „Vannak korok, amik nem bírják el a tragédiát.” Amikor mondta, még egyáltalán nem a jelenre vonatkozott, de azóta nagyon úgy tűnik, hogy beérett. És nemcsak a tragédiát nem bírjuk el. Nem bírjuk a pátoszt, az emelkedettséget, a makulátlan hősöket és a larger than life-sztorikat sem. Csak a profán él meg manapság, amit a kisszerű, közhelyes életünkhöz könnyen tudunk kapcsolni – a többit nem hisszük el, ezért kapásból elutasítjuk. Szánalmasan földhözragadtak lettünk.  

Többek közt ezért is tűnt teljes képtelenségnek, hogy valaki ma egy Homérosz-eposzt akar színpadra adaptálni. Először is nincs meg többé az alapműveltség hozzá, ami segítene megérteni a kontextusát, a hellén világot. Kiveszett belőlünk a lelki képesség, hogy komolyan vegyük az olümposzi istenek mítoszát; és nincs is türelmünk ahhoz, hogy olyan túlburjánzó szövegekből, mint az Odüsszeiáé, kihámozzuk a tartalmat.

Nem beszélve arról, milyen nehéz lenne azonosulni az ógörög alakokkal, akik látszólag semmiben nem hasonlítanak ránk. 

Úgyhogy Székely Kriszta vállalkozása, hogy az Odüsszeiát megrendezze a Katona József Színházban, eleve vagány ötlet volt, de végül igaza lett. Mivel mindazokat a szempontokat, melyeket felsoroltam, tekintetbe vette, és az eredeti művet inkább csak alapanyagnak használta – miközben mégis azt a történetet mesélte el –, egy érvényes Odüsszeia-interpretációt készített, a maga olvasatát. 

Az előadás kezdetén egy mai ruhába öltözött fiatal lány (Mészáros Blanka) közli velünk: ő Pallasz Athéné, és gyorsan vázolja a családfáját, hogy képbe helyezzen minket. Később még akrobatikus break-mutatványokkal is villog, de előbb – mint az eposzokban általában – eleget tesz a seregszemle ősi követelményének, és bemutatja a történet szereplőit is, akik ellejtik bemutatkozó táncukat. (Ők, Athénével ellentétben, nem túl pallérozottak e téren). 

Aztán sokáig úgy tűnik, a „remekművek dióhéjban” egy modernizált változatából látunk szemelvényt, amit Závada Péter szellemes hasonlatai és szóvirágai tesznek élvezetessé – viszont a színészeknek nem jut egyetlen valamirevaló drámai helyzet vagy színpadi szituáció sem. Inkább monologizálnak, stand upolnak, pofákat vágnak és nem egymáshoz, hanem folyamatosan hozzánk beszélnek, vagy jelenetenként egyszer zenés színházi elemekkel küzdenek. (Jordán Adél nemcsak küzd, neki megy is.) A zenés betétek, meg az állandóan alkalmazott mikroport egyébként tekinthetőek az ókori görög színház előtti főhajtásnak is, mivel akkor is használták hasonló eszközöket. 

De itt azért sokáig kétséges, hogy kisül-e ebből valami több, mint egy színvonalasabb paródia, bár a közönség már remekül szórakozik, és a színészek láthatóan lubickolnak a színpadon.

A figyelemfelkeltő koncepció szerint egyetlen férfi szereplője van az előadásnak: az Odüsszeuszt alakító Nagy Ervin, akit rajongó nők ölelnek körül: Pallasz Athéné, mint saját holdja kering körülötte, és a Trójából hazafelé vezető úton is csupa csábító kísértés szólongatja, miközben otthon várja a felesége, Pénelopé, akit húsz éve hagyott el, amikor háborúba indult. Ennyire talán még azok is emlékeznek, aki ellógták a kötelező olvasmányokat, és félig aludtak a gimnáziumi irodalomórán is.

Nagy Ervin tökéletesen beteljesíti a küldetést, ami minden férfiak legkülönbjét igyekszik lerántani a trónusáról. Alfa-hím külsejű, de öniróniával megáldott személyiség, aki boldogan kérdőjelezi meg vagy figurázza ki saját macsóságát. Mivel a „leleményes” jelzőt kiirtották a karakteréből, és azokat a részeket mellőzték, amelyek azt részletezték, hogyan szabadult meg a megunt nőitől (vagy olykor hogyan állt ellen nekik), így csak egy akarat nélküli, a farkának parancsolni képtelen pasit látunk, akit semmi nem késztet önreflexióra. Nem valami vonzó karakter, csak egy komolytalan kamasz, akivel istenek és nők felváltva játszadoznak, miközben ő azt hiszi, hogy a saját útját járja.  

Az előadás kétharmadánál kezd csak derengeni neki, hogy bolyongásai sűrű ködbe (helyesebben sötétségbe) vezették, ahol már nem ismeri ki magát. Fogalma sincs, épp melyik istennő vagy nimfa birodalma nyelte magába, és mit kéne tennie, hogy megtalálja a kivezető utat. Ezen a ponton kezd el a darab színpadi drámaként funkcionálni, bár hagyományos párbeszédeket itt sem hallunk. Athéné mint narrátor eltűnik, és a történetbe illesztett versmonológok feldolgozása már kezd hasonlítani egy hagyományos színházi élményhez.

Mígnem egyszer csak összeáll valamivé, aminek váratlanul értelme és hatása van. Csak az utolsó jelenetben történik meg a csoda, de akkor nagyon ül. Odüsszeusz elviccelt és elhelyeskedett öncsalásairól lehull a lepel, és ott áll előttünk kiherélten, hősiességétől megfosztva, a felesége által lesajnálva, meztelenül, bár ezt csak átvitt értelemben.

Mert ma az okozza a katarzist, ha ledől a bálvány. 

A hazatérő győztesből egy önhittségében szánalmas lúzer lett, aki örülhet, ha meleg és lágy ölelés helyett kemény, fájós puszikat kap – a jogosan dühös és megbántott feleségétől, aki sokkal komolyabb hőstettet hajtott végre, míg ő kéjelgett: kitartott. Odüsszeusz számára pedig egy választás maradt: behódolni az otthonának. Könnyen átélhető tanulság, és kellemes elégtétel a női nézőknek, miközben pimasz beszólás a férfiaknak. És igen, ennek az olvasatnak – ami kétségtelenül nem objektív zanzája az eredetinek – is megvan a létjogosultsága. Egy bátor színházi kísérlet, amiben működik a belső logika, és hozzá merész színházi formát találtak. 

Mert itt már közel sem arról van szó, hogy kicsit modernizáljuk a szöveget, hogy a mai fiatalok is jól értsék, és nem is arról – mint, mondjuk, Székely korábbi rendezése, a Nóra esetében –, hogy rántsuk össze, és készítsünk belőle egy olyan kivonatot, ami mai kódokkal dolgozik. Az Ithaka egy sokkal radikálisabb, frissebb és lázadóbb előadás, mint amilyeneket a Katonában általában látni, mert elszakad a lélektani realizmustól, és az egész színházi nyelvet és színészi játékot újraértelmezi. 

Nagyon erős hatásokkal dolgozik – különösen a díszletet és annak átváltozásait kezeli bravúrosan –, de nem öncélúan használja őket, hanem egy megalapozott üzenetnek alárendelve. És hogy közben jól is szórakozunk a nyelvi leleményeken, a színészek humorán, az egyszerű, mégis szemkápráztató látványon – már csak hab a tortán.

Gyárfás Dorka

Képek: Horváth Judit