–

Még óvodás sem voltam, amikor apám elhagyott, így nem sokat tudtam róla. Tudtam a nevét, láttam róla fényképet, amin anyámmal épp örök hűséget fogadnak egymásnak. Tudtam, mikor volt beteg vagy munkanélküli, olyankor kevesebb gyerektartás érkezett vagy semennyi, de valami furcsa logika mentén mégis én kaptam érte verést.

„A szemétláda apád már megint nem dolgozik!”

Azt is tudtam róla, hogy egy szemétláda. Magamról meg azt, hogy hasonlítok rá. Anyám sokat ismételt mondata: „Tiszta apád vagy." Ezeket a szavakat olyan hangsúllyal, és a szemében olyan mély undorral ejtette ki, mintha ennél nagyobb bűn a világon nem létezne.

Azt kívántam, haljak meg, vagy inkább anyám haljon meg, vagy jöjjön el értem apám, és mentsen ki ebből a pokolból. Ő nem lehet szemétláda, csak anyám mondja. Úgy okoskodtam magamban, hogy ha hasonlítok rá, akkor ő sem lehet az, hiszen én nem vagyok szemétláda, ez biztos. Anyám elől menekült el, igen, biztosan erről van szó, ő sem bírta. Nem én nem kellek neki, hanem anyám. Ha tudná, ha sejtené, biztosan nem hagyna itt. Hol keressem? Anyám segítségét nem kérhetem, a múltkor is mi volt a vége!? Öngyilkosság lenne újra szóba hozni. Menekülnék én is, de hová? A mamánál rám találna. És akkor őt is bántaná. Azt nem akarom. Nem-nem, az nem történhet meg. Kibírok bármit, de a mamát nem engedem bántani.

Éjszakánként a takaróm alatt sírtam csendben, titokban. De a sírástól bedagadt szemeim reggel elárultak. Megtanultam, mennyit sírhatok, hogy másnap ne legyen nyoma, hogy ne bukjak le, mert akkor azért is el leszek verve, mondván, „eddig semmi okom nem volt a sírásra, most már legalább van”.

Később megtanultam nem sírni, végül nem érezni semmit. Így éltem túl a gyerekkoromat.

Érettségi előtt álltam, amikor anyám úgy ítélte meg, hogy most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy megismerjem az apámat. Érdekes, én mindvégig elég nagynak éreztem magam hozzá. Nem ugrottam a nyakába, nem öntött el hatalmas boldogság, nem voltak örömkönnyek, csak kérdések. 

Másfél évtizede volt arra, hogy kitalálja, mit fog mondani a gyerekének, ha egyszer a szemébe kell néznie. Talán ennyi idő kevés volt rá, hogy hihető indokkal álljon elő. Cinikus vagyok és igazságtalan is, tudom jól, mert számomra csak a halála lett volna igazi mentség, minden más csupán mellébeszélés.

Sokat beszélgettünk, meséltem neki a gyerekkoromról, amire csak annyi volt a válasz: „anyád már régen sem volt normális, sokszor voltál kék-zöld, olyankor azt mondta, kiestél a babakocsiból".

Tehát tudta… vagy legalábbis sejtette, hogyan bánik velem az anyám.

Ezután csak néhány évig volt apám. Egy idő után éreztem, hogy kezd kiesni a szerepből. Mindig én hívtam, ő soha nem keresett engem, látogattam, illetve csak látogattam volna, mert egyre gyakrabban nem ért rá. Amikor utoljára beszéltünk, azt mondta, majd hív ő, ne az én számlámra menjen, amikor rá fog érni. Ennek idestova tíz éve már.

Később egy rokontól megtudtam, hogy apámnak az a baja velem, hogy túl sok fiú volt az életemben. Bemutattam neki négy hosszabb ideig tartó kapcsolatomat. Nem tudja elviselni, hogy a lánya tulajdonképpen (szerinte) egy kurva. A rokonom arra kért, hogy legyek belátó, és értsem meg, hogy ez egy apának milyen nagy trauma. Szinte beleőrül, hogy ennyi férfivel van dolgom. De mivel apa nélkül nőttem fel, fogalmam sincs, mik az atyai elvárások. Azt gondoltam, hogy egy apa szeretné tudni, hogy a lánya kivel múlatja az időt. Ő pedig egyébként hogyan is akarhat beszélni nekem erkölcsről, amikor az anyámmal folyamatosan csalták egymást, és ez csak egy dolog, de

magamra hagyott, felőle akár meg is halhattam volna anyám kezei között és által.

Az én kapcsolataim tovább tartottak, mint az ő házassága. És végül, megvolt rá a lehetősége, hogy olyan embert faragjon belőlem, akire most büszke lehetne, de nem élt vele. A két kezét kéne összetennie pusztán azért, hogy egyáltalán még élek. Nem fogok egyetlen napot sem azzal tölteni, hogy a takaró alatt sírva azon gondolkozom, miért nem vagyok elég jó a szüleimnek. Jó vagyok, bárkinek elég jó lennék, felneveltem magam, és jó munkát végeztem, inkább ők nem jók, egymásnak nem vagyunk jók.

Felnőttem, sőt mi több, túléltem nélküle is. Azt szoktam meg, hogy ő nincs, ő is azt szokta meg, hogy nem vagyok az élete része, szóval felőlem mehet tovább minden a megszokott módon. És igen, lehettem volna kurva, például akkor, amikor anyám azt mondta nekem 15 éves koromban, hogy vagy kiállok a sarokra, vagy abbahagyom az iskolát, mert ő nem fog egy forintot sem adni sem a tankönyvekre, se semmi másra.

De én nem a sarokra, hanem egy gyorsétterembe mentem dolgozni.

Ha most ténylegesen kurva lennék, azon sem kéne senkinek csodálkoznia, minden esélyt és lehetőséget megkaptam, hogy az legyen belőlem…

Zsuzsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tzido