Mi egymásnak oldjuk az elárvultság érzését – Én és a testvéreim
Az első utáni összes gyerek érkezése átírja az idősebb testvér(ek) kapcsolatát a szülőkkel és az egész világgal. Az új helyzet lehet pozitív mindenki számára, de előfordul az is, hogy félresiklik. Amikor viszonylag kis korkülönbséggel a második gyermekünket vártuk, ömlesztve kaptuk a jó tanácsot és a kritikát, és nyilván aggódtam is, vajon milyen hatással lesz a mi „világközepe” kislányunkra az, ha át kell élnie legalább részlegesen a „trónfosztást”?! De kit érdekel a pszichológia, a szakemberek véleménye, ha nekem a testvéreim adják azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül a világban? Kiss Ildikó vendégposztja.
–
Az, hogy egymásra mindig számíthatunk, sajnos jó pár éve már nem üres közhely. Úgy alakult az életünk, hogy már valóban csak egymásra számíthatunk a gyermekkori családunkból. Bár már mind felnőttek voltunk, de még egyikünk sem múlt el harminc, amikor elvesztettük az anyukánkat, aki addig az otthon melegét, a biztonságot, a gondoskodást jelentette számunkra. Azóta pedig sokszor akaratlanul – és egyáltalán nem előre megtervezetten – egymásnak adjuk ugyanezt. Akár minden egyes nap.
Eltéphetetlen kötelék
Az én életemben anyukám elvesztése szinte épp egybeesett azzal, amikor gyerekem született. Ezáltal duplán kellett felnőtté válnom, és mostanában is napi szinten eszembe jut, hogy én már soha nem tudok úgy „hazamenni”, mint régen. Az otthonunk csodás hely, a béke ránk szabott szigete, ahol tényleg minden adott az egymás iránti szerelemtől a maximális kényelemig ahhoz, hogy jól érezzem magam. De mivel közben már két kiskorú is ugyanezt várja az otthonunktól, én ott az esetek nagy többségében „ügyvezető igazgató” vagyok, nem pedig feltöltődő vendég. Sokáig fel sem tűnt, hogy erre lenne igényem, amíg nem vettem észre, hogy valahogy mindig jobban haladok a munkával meg az elintéznivalókkal (és nem utolsó sorban a pihenéssel), ha a húgomnál töltjük a napot (hasonló korú gyerekeink vannak, úgyhogy ez gyakran adja magát).
Mert ott egy kicsit átélhetem a régi idők „hazamenését”, ahol semmi dolgom, a kezembe adják a kávét, elém teszik az ebédet, ami ráadásul a szám íze szerint készült.
Az öcsémnek még nincs gyereke, ennek ellenére beépített „gyerekmágnes” van benne, a lányaim egymást lökik félre, hogy a közelébe férkőzhessenek. Az apukájukon, (a másik) nagyszüleiken és a húgomon kívül ő az, akire bármikor, bárhol nyugodt szívvel rábízom őket, és aki még arra is képes, hogy a munkáját átszervezze, ha segítségre van szükségem. Tipikus nagybácsi, aki minden mókában benne van, jön, játszik, rohangál, közben kieszi a hűtőt, felemleget valami vicces emléket a gyerekkorunkból, majd megy a dolgára.
Nekem az ő jelenlétük adja azt az otthonérzést, ami egyet jelent az ellazulással. Ahol nem kell feladatot teljesítenem, még csak jó partnernek sem kell lennem, hiszen nem tudok elképzelni olyan helyzetet, ami a mi kapcsolatunkat elronthatja. A házasság és a párkapcsolat is más, hiszen az már felnőttként kötött szövetség, amiről akkor is tudod, hogy egyszer tönkremehet, ha a legnagyobb szerelemben élsz. A testvérkapcsolat nem ilyen.
És te jó testvér vagy?
Régen gyakran előfordult, hogy összekaptunk a testvéreimmel, így amikor azt gondoltam, hogy hülyeséget csináltak, nem fogtam vissza magam, és alaposan elmondtam a véleményem. Mostanában ez egyre ritkább, inkább kérdezek, hátha kiderül, hogy nem is olyan nagy hülyeség az, amit kitaláltak (de ha mégis, akkor sem biztos, hogy nekem kell rá felhívni a figyelmet).
Valahogy mind megéreztük, hogy csak mi maradtunk egymásnak azok, akik feltétel nélkül elfogadják a másikat, és azóta ezek a konfliktusok elmúltak.
Pedig nehezen állom meg, mert nem véletlenül neveztem magam az előbb „ügyvezető igazgatónak”: ezt a titulust szívesen vállalom önként, ha kell, ha nem. De most már igyekszem minimálisan beleszólni a testvéreim életébe, főleg azért, mert ők sem szólnak bele az enyémbe. Pedig mindenkinek lenne rá alkalma, mivel elég jól belelátunk egymás hétköznapjaiba.
Az elmúlt öt évben kialakítottuk a saját közös családi rutinjainkat, újra kellett terveznünk az ünnepeket, és az elárvultság-érzést nagyban oldja az, hogy együtt tudjuk megélni ezeket a pillanatokat. Nem felhőtlen boldogsággal, hiszen van az a hiány, ami pótolhatatlan, de közben a szertartások, a megszokott ízek és menetrendek megmaradtak. Együtt idézzük fel, mi hogy volt, és az új keretek közé is igyekszünk átmenteni a jó hagyományokat. Persze ez is, meg az úgynevezett jótestvérség is idő- és energiaigényes. Ahhoz, hogy működjenek a gyerekkorunkból hozott dolgok, működtetni kell őket, és a mi esetünkben már nekünk magunknak.
Mindenképpen kell tesó?
Dehogy kell, tőlem nagyon távol áll, hogy ilyesmit kinyilatkoztassak. Szerető család kell, jó lenne, ha mindenkinek lehetne, de aki ennek híján van, felnőttként megtalálhatja máshol az elfogadást. Csak sokkal nehezebb, ha ezt úgy kell felkutatni. Tényleg a legnagyobb „tesókampányoló” közhely, amit az ember hallhat, hogy „ha már a szülők nem lesznek”, akkor a testvérek ott legyenek egymásnak.
Mi, akiknek anyukánkkal olyan erős szövetségünk volt, hogy bele sem gondoltunk, hogy ez valaha véget érhet, hat nyomasztó és ellentmondásos hónap után egyszer csak ott álltunk hárman, elárvultan.
De hárman álltunk ott, és ez tényleg olyan erőt adott, hogy amiről a fél év mindegy egyes napján azt gondoltuk, hogy lehetetlen, elviselhetetlen és nem történhet meg, valahogy mégis feldolgozhatóvá vált. Nem gyorsan, és nem mindig jól, de megtanultunk együtt élni a veszteséggel, hiszen nem volt más választásunk. Ebben húztuk előre egymást kimondatlanul is, és ez iszonyú sokat segített. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek több gyerek kell, hiszen senki nem erre készülve alapít családot. Ráadásul ez egy sokkal több összetettebb dolog, látom magam körül, hogy nem minden testvérkapcsolat ilyen. Sajnos nincs nálam a bölcsek köve, hogy tudjam, mi mitől lettünk jó testvérek. Mert ez azért a veszteségünk előtt is megvolt.
Az biztosan sokat számított, hogy a szüleink nagyon akarták, hogy jó kapcsolatban legyünk, és a maguk eszközeivel ezért tettek is.
És ha valamit szeretnék elérni a saját lányaimnál, az volna jó, hogy ők is egy ilyen egységet alkossanak, akik tudják támogatni egymást, ha kell, felnőttként is megadni egymásnak a régi otthon melegét – és azt a feltétel nélküli elfogadást, amit tényleg csak a gyermekkori családban találhatunk meg. De ott akár harminckét évesen is. És azt is látom, hogy a mi testvéri szövetségünknek köszönhetően valószínűleg az unokatestvérük (vagy majd később az unokatestvéreik) is benne lesz/nek abban a körben, akikkel akkor is támogatni tudják egymást, amikor mi, szülők már alulról szagoljuk az ibolyát, és reményeim szerint fentről mutogatjuk anyukámnak, hogy milyen jó tesók és unokatesók lettek. Csak tényleg legyen így… mindegyik része.
Kiss Ildikó
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Anastasiya Shylina