„Az első randevúnk egy kiállításon volt” – Magyarország egyik legelismertebb kortárs műgyűjtőjével beszélgettünk

–

A gyűjteményben számos – első látásra meghökkentő – alkotással találkozom. A laikusok nyugalmával szemlélem a dobozembert, és próbálom értelmezni azt a fali installációt, ami egy terített asztalt ábrázol – a falon. Mint később kiderül, Daniel Spoerri világhírű művész alkotása, akinek műveit nagy külföldi múzeumokban lehet megcsodálni – nekem azért kell némi nyitottság, hogy elfogadjam: ez igenis művészet. Katalin kedvesen és informatívan magyaráz, két óra alatt több nevet hallok, mint amit be tudok fogadni. Spoerri kapcsán rögtön felvetem, hogy miért is beszélünk művészetről? Katalin rögtön reagál: „Ha valaki ezt mondja, akkor el kell küldeni múzeumokba, ahol az állandó kiállítás részét képzik az ő munkái, hogy lássa: ő egy élő klasszikus. Spoerrit már nem nagyon kell bizonygatni” – én pedig elhiszem neki, és igyekszem így figyelni a munkáját.

A kezdetek

Spengler Katalin, és férje, Somlói Zsolt története nem Spoerrivel kezdődött, vissza is kell ugrani hozzá az időben a kilencvenes évek elejéig. Ebben az időben Somlói édesapja az újonnan meginduló, magánalapokon nyugvó MissionArt Galéria tulajdonosaival egy véletlen találkozás révén nagyon szoros kapcsolatba került. Ők voltak a nagybányai művek fő felfedezői. Ennek hatására elkezdtek fantasztikus festmények felbukkanni a családi nappaliban – a rendszerváltás előtt ritkán látható művek. A családot rögtön meglegyintette a gyűjtés szele.

.

„Az első randevúnk egy kiállításon volt” – meséli Katalin. A század eleji műveket kezdték el vásárolni, főként a '20-as és '30-as évekből, az apósa korábbi műveket is gyűjtött. Erdélyből érkeztek a műtárgyak Magyarországra, és egyre divatosabbak lettek, egyre több kép került elő. Nagyon hamar rájöttek azonban, hogy egy családban nem szerencsés két konkurens gyűjtemény. „Amikor megismerkedtünk, a későbbi férjemnek már volt egy csomó CD lemeze, de nem volt lejátszója. Megkérdeztem, miért gyűjti ezeket, és azt mondta: ha lesz lejátszója, milyen jó, hogy vannak hozzá CD-k.” Az addigra már a reklámszakmában dolgozó férj (Somlói Zsolt a Mindshare médiaügynökség ügyvezetője – a szerk.) teremtette meg azokat a körülményeket, amire alapozva évente hét-kilenc műtárgyat megvehettek. Rengeteget jártak aukciókra, figyeltek, tanultak, és sok kapcsolatot építettek ki a szakmában.

Érdekelte őket, milyen a műgyűjtők világa, és ezt a polgári életformát szerették volna újkori módon újrateremteni. „Sasvári Edit művészettörténész egy beszédében azt mondta: »attól kezdve, hogy a műgyűjtő megvásárol egy művet, az a mű nemcsak a művész önkifejezése többé, hanem a műgyűjtőé is. Kiteszem a falra, és azt mondom: ide nézz, hogy milyen szabad vagyok!«. – Bár mi ezt sosem gondoltuk át tudatosan, de valóban a mi önkifejezésünk is a gyűjtemény” – mondja Katalin.

Tanulás, tanulás, tanulás

Sokat olvastak arról, hogyan kell gyűjteni, hogyan kell elindulni, és azzal is foglalkoztak, hogyan lehet megérteni a műtárgyakat. „Egy kedves baráthoz jártunk rajzolni, hogy megértsük, hogyan működik a kompozíció. Sok más hasonló dologgal is foglalkoztunk. A '90-es évek közepére rájöttünk, hogy mást szeretnénk gyűjteni, nem azt, amit korábban. Ekkor már híre ment a Várfok galériának, amit megnéztünk, és ott beleszerettünk a kortárs művészetbe. Megvettük az első műtárgyunkat, Bukta Imre egyik művét. A kortársban találtuk meg azt a szabadságot, ami hozzákötött minket a műgyűjtéshez.”

A kortárshoz ugyan akkor még nem értettek, és nem álltak rendelkezésre könyvek a hazai művészetről, amiből tanulni lehetett volna. '96-ban megszületett a nagyobbik lányuk, és emiatt Katalin abbahagyta a munkát. Akkor még az volt az elképzelés, hogy egy ideig otthon marad, aztán meglátják, mi lesz. Egy újságíró baráttal beszélgetve hangzott el először, hogy „te olyan jól írsz, sok helyre jársz, árverésekre, műtermekbe – nem akarsz írni árverési beszámolókat?" A HVG egy évvel később indította el a Műértő című lapját, és úgy alakult az élet, hogy Katalin odakerült.

A belső világot, ahova nem nagyon jutottak be az újságírók, átlátta és ismerte, így elkezdett a Műértőnek dolgozni. Csaknem húsz éven keresztül galeristákat, műgyűjtőket, kurátorokat, muzeológusokat kérdezett.

Az újságírás révén sok olyan szakemberrel is találkozott, akikkel műgyűjtőként nem került volna kapcsolatba. Így még nagyobb rálátása lett arra, mi történik a művészeti világban. „Abban az elegáns helyzetben voltam, hogy nem kellett mindenáron pénzt keresnem, nem kellett más irányokba elmennem. Volt, hogy nyolc szerkesztőségben dolgoztam párhuzamosan, de mindig csak erről írtam.” A Műértő, az Elite, a Manager magazin mellett céges lapoknak is írt, és a RadioCafén ment műsora hat évig, nem meglepő módon képzőművészetről. „Ahogy nőtt a kortárs piac, úgy nőttem én is, és óriási előny volt, hogy mindenkit ismertem ebben a szcénában.”

Még 1997-ben a Várfok Galériát elkísérték Zsolttal Párizsba, a FIAC-ra és Madridba, az ARCO-ra, és ekkor ismerték fel, hogy nyitni kell, és nemzetközi műveket is kell gyűjteniük. „Nemcsak a magyarokra jellemző, hanem más kelet-európai országokra is, hogy kizárólag a nemzeti művészetet gyűjtik” – mesélte Katalin. Ők úgy gondolják, sokkal jobb, ha szélesebb kontextusba helyezve gyűjtik a képeket.

Magyarországról nem könnyű megismerni az elmúlt évtizedek nemzetközi művészetét, mert 1945 után a vasfüggönyön túlról nem gyűjthettek a hazai múzeumok kortárs műveket. A rendszerváltás után is csak mintegy 100 nemzetközi műtárgy került Budapestre a Ludwig-házaspár letétjeként a Ludwig Múzeumba, és ez még soknak számít, mert a többi kelet-európai országban szinte nincs is ilyen nyilvános gyűjtemény. Néray Katalin, a Ludwig első igazgatója a rendelkezésére álló csekély anyagi forrásokból egy kelet-európai kortárs gyűjtemény építésébe kezdett, ez az állomány azóta is gyarapszik.

Nemzetközi vizeken

Ezután a házaspár elkezdett utazni, művészeti vásárokra járni. „Az elején úgy álltunk ott, mintha Kínában lettünk volna. Nem értettünk semmit, ott volt egy csomó idegen név… De ha az ember bele akar tanulni a dologba, erre is van lehetőség.” 2002-ben vették meg az első nemzetközi műtárgyukat Budapesten, a Knoll galériában: Tony Cragg művét, aki már akkor is nagyon ismert művész volt, de a későbbi években világhírű lett, például a Louvre klasszikus szoborcsarnokában is kiállítást rendezhetett.

2003-ban jártak Rómában, ahol a kortárs művészeti múzeumban a számukra akkor még ismeretlen japán Tatsuo Miyajima és a dél-afrikai Kendell Geers tárlata teljesen elvarázsolta őket. Később az Art Bologna nemzetközi vásárban újra találkoztak a művészek munkáival, londoni és New York-i galériák kínálták őket.

Válság előtt, válság után

A műtárgypiac a 2008-as válság előtti években dübörgött, nagyon sok pénz áramlott bele, az árak magasra emelkedtek, és a kortárs műtárgy is jó befektetés lett. 

Nem volt annyi csúcsáron eladható műtárgy a sztárművészektől a piacon, mint amennyi új vásárló, befektető az oroszoktól Dél-Amerikáig. A keresett művészek alkotásainak megvásárlásáért gyakran várólistákra kellett feliratkozni.

„A 2000-es évek elején a Műcsarnok Young British Art kiállításán találkoztunk először Grayson Perry munkáival, a kiállított alkotások a művész tulajdonaiként voltak jelezve. Művei rendhagyó módon vázák, melyekre a legősibb és a legmodernebb művészeti technikák felhasználásával applikál szellemes és tiszteletlen, a brit előítéleteket, a társadalmi konvenciókat, a divatot bíráló, igen kritikus képeket, reliefeket. Megkerestük hát Perryt az interneten, de sajnos nem tudtunk egyezségre jutni, a műveket visszavitték Londonba. Néhány hónappal később Grayson Perry megkapta az egyik legrangosabb elismerést – a Turner-díjat –, amit Nagy-Britanniában kortárs művész kaphat.” Amikor legközelebb Londonban jártak, megpróbáltak Grayson Perry-vázát venni, de sajnos addigra már csak a várólistára lehetett feliratkozni, a Turner-díj óriási keresletet generált a munkái iránt. Évekig nem történt semmi. Aztán jött a válság 2007-ben, és kaptak egy telefont Londonból, hogy elérhető a másodlagos piacról egy korai munkája, persze jóval magasabb áron.

A nagy galériák intézményesülnek

A nemzetközi művészeti világ centrumaiban, Londonban vagy New Yorkban a jelentősnek számító galériák több száz négyzetméteres kiállítótérrel rendelkeznek, eltévedhet bennük az ember. Ráadásul a nagyok két vagy három különböző helyen is jelen vannak a városban. A kisebb múzeumokhoz hasonló épületeikben termek és szintek vannak, teremőrök vigyázzák a műtárgyakat, akik útba igazítják a látogatót, merre kell menni. A galeristával nem is találkozik az ember. Ezek a galériák kis- vagy közepes vállalat módjára működnek, esetenként akár 50-100 munkatárssal, David Zwirner New York-i galériájához például egy saját könyvkiadó és nyomda is hozzátartozik.

Olyan megkerülhetetlen intézményekké akarnak válni, melyeket mind a múzeumok, mind a magángyűjtők szakmai és üzleti partnereknek tekintenek.

„Egy-egy művészeti vásáron a rutinos galeristák pontosan látják, ki hogyan néz egy műtárgyra, kit érdemes megszólítaniuk, beszélgetést kezdeményezni. Sokat segít, ha megérted, mi az, amit meg akarsz venni. Érdemes kérdezni.” Katalin szerint egyelőre szokatlan, hogy Magyarországról jövő műgyűjtők gyakran megjelennének, vásárolnának külföldön, ezért előfordul, hogy például a nagyobb londoni galériákban eleinte távolságtartóan fogadják az ismeretlen érdeklődőket.   

Mi kerüljön a falra?

„Már az első 20-30 műtárgy megvásárlása után szembekerülhet a gyűjtő azzal a problémával, hogy nem tud minden művet a falra tenni, az életterében kiállítani. A halmozás következtében minden nagyobb kollekcióból egyre több alkotás kerül raktárba. Szerencsés esetben a műtárgyak időről időre cserélődnek, átrendeződnek, visszakerülnek a falakra” – folytatja Katalin. „Bak Imre Dombok című festményét még a '90-es években szereztük meg, attól kezdve évekig a falon volt. Aztán túl sok új mű került a gyűjteménybe, melyeket ugyancsak látni szerettünk volna naponta a környezetünkben. A Dombok most visszakerült az eredeti helyére. 

Külföldön gyakori, de már Budapesten is van rá példa, hogy a gyűjtők felkérnek egy kurátort, aki valamilyen koncepció szerint válogat a kollekcióból, és elrendezi a lakásban a műtárgyakat, mint egy kiállítást.

Bár ez furcsának tűnhet, valójában nagyon érdekes és izgalmas, mert a kurátor megláthat a műtárgyak között olyan kapcsolatokat, amiket a tulajdonos nem vett észre. Teljesen új összefüggéseket világíthat meg, ami új nézőpontba helyezi a műveket. Hiszen a tárgyakat sokféleképpen lehet egymás mellé rendezni, és ez mindig új nézőpontokat tud behozni” – mondja.

Mi a gyűjtő szerepe?

A nemzetközi művészeti világ működésére az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb befolyást gyakorolnak a műgyűjtők. Vannak, akik saját múzeumokat építenek, sokan támogatnak jól működő intézményeket, mozgatják a szálakat, próbálják átvenni a szakemberek feladatait, szívesen válnak „megmondóemberekké”. „Számunkra nem kérdés, hogy a művészeti közeg iránytűi az intézmények és a jól képzett szakemberek. A magunk részéről nem kívánunk magánmúzeumot létrehozni, inkább két olyan jelentős múzeum működését támogatjuk, amelyek szakmai műhelyként az egész világot befolyásolni képesek.” (Somlói a Tate Modern orosz és kelet-európai akvizíciós bizottságának, Katalin és Zsolt a Centre Pompidou által létrehozott közép-európai akvizíciós bizottság tagjai – a szerk.)

„Egy magángyűjteményt szerintem időnként újra kell gondolni, rostálni kell, mert az évek során változhat a gyűjtő személyisége, tudása, érzékenysége. Előfordulhat, hogy egyes művek már nem állnak olyan közel a gyűjtőhöz, mint húsz évvel azelőtt, de van olyan is, amit újra és újra elővesz.”

Spengler Katalin és Somlói Zsolt a hazai művészeti színtér ötven legbefolyásosabbnak ítélt szereplőjének listáján, a Power 50-en, idén a 3. helyrekerült, a legjelentősebb hazai kortárs gyűjtők közt jegyzik őket évek óta. A Tate Modern és a Centre Pompidou akvizíciós bizottságaiban az intézmények kelet-európai gyűjteményeinek bővítését támogatják.  

 Zimre Zsuzsa

Kiemelt kép: Daniel Spoerri: Cím nélkül (Piros asztal) – A Faux Tableau Piéges Hongrois sorozatból, 2007

A fotók Spengler Katalin tulajdonában vannak.