–

Miért lépnek le a pasik?

Nemrégiben az orvosi rendelő előterében egy nő mesélte a többi várakozóknak, hogy neki azért lépett le a párja, mert az apósa szerint „úgysem lesz normális egy kapcsolat, ahol a nő nem tud elsőre fiúgyereket szülni” (csak lányt). De még ennél is hihetetlenebbnek éreztem egy ismerősöm sztoriját, akitől néhány hónappal ezelőtt azért költözött el a férje, mert – idézem – „nem bírja elviselni, hogy négy gyerekükből három éppen serdül”. Legalábbis ezt mondta, a bőröndjeivel a kezében.

Rékáéknál a tavalyelőtti karácsony igazi passzív ünnep volt.

Anyuka plusz négy gyerek a hagyománynak megfelelően sütött-főzött, készülődött, apuka pedig a dolgozószobában bezárkózva dobozolt és csomagolt, csak éppen nem babát és távirányítós kisautót, hanem a saját ingeit és laptopját.

A családfő az előző hónapokban már lebegtette, hogy mennyire nem érzi jól magát, mióta a gyerekei elkezdtek belépni a kamaszkorukba. A házaspár talán észre sem vette, hogy évek óta komoly gondjaik vannak, elég sokat dolgoztak, későn értek haza, a gyerekek mellett egymásra és magukra is kevés idő jutott. Történhetett volna ez a sokat látott módon is megjelenő harmadikokkal, és egy miattuk szétrobbanó család maradékaival, de Réka álmában sem gondolta volna, hogy a – korábban az apaszerepben a megnyugtató átlagot azért biztosan hozó – férj az ünnepek előtt azzal áll elő: ő bizony képtelen elviselni kamaszkorúakat maga körül.

„Konkrétan azt mondta, hogy ezt az időszakot ő nagyon nehezen tolerálja, és szerinte az lenne a jó megoldás, ha inkább kivonulna ebből, így megelőzve az óhatatlan veszekedéseket. Aztán az egyik hétvégén a két nagyobbik fiunk megint összeveszett egy apróságon, jó hangosan civakodtak, erre az apjuk kirohant, hogy itt telt be a pohár nála, és nekiállt csomagolni. Mire kész lett, kicsit lehiggadt, és előállt azzal, hogy mégis maradna, egy feltétellel: ha a srácokat elküldenénk tanulni valami jó messzi városba, kollégistának. Amúgy, persze nyilván nem ez volt az igazi ok, hogy idejutottunk, benne volt már évek óta a levegőben, csak most jött ki igazán markánsan. Igaz, nem tudom, jobban érezném-e magam, ha azt vágta volna a fejemhez, azért megy el, mert nem szórtam elég sót a vajas kiflijére…”

A gyerekek természetesen maradtak, az apa viszont tényleg ment. A házaspár jogilag még nem vált szét, Rékát a barátnői azzal cukkolják, majd megunja a (most még) férj a gyorséttermi kosztot és a mosatlan ruhákat, és visszaköltözik. Csakhogy erre kevés az esély (mellesleg az életét mostanra nagyjából újraalakító feleség nem is szeretné), ráadásul a három nagyobbik után időközben a család legkisebbje is belépett a kamaszkorba.

Mit tapasztal a pszichológus?

Nemesné Somlai Gitta pszichológus azt mondja, nagyon sokszor válóok a gyerekek kamaszodása. És az sem ritka, hogy a szülők a gyerekre, gyerekekre fogják, hárítják a – talán – saját éretlenségük miatt kialakult negatív helyzetet, és a teljes folyamat felelősségét. Mert nem bírják a kimerültséget, a generációs különbségekből adódó feszültségeket, azt, hogy gyakorlatilag nincsenek szabályok, vagy ha vannak, kaotikusak, hogy napi gyakorlat a meg nem értettség, és az, hogy nem beszéljük meg a problémákat. Az viszont valójában nagyon is a szülőkön múlik, hogy elhidegülnek-e vagy sem, hogy nincs idejük egymásra, nincs intimitás közöttük, megszűnik a szexualitás – utóbbinak gyakori magyarázata később, hogy a gyerekek miatt alakult így. Gyakorta találkozik azzal is, hogy a gyerekeket felengedik a „szülői alrendszerbe”, azaz a kamaszok osztják az észt otthon, dirigálnak, helyettesíteni, vagy akár kitúrni is próbálják a szülők egyikét. Ezt a szülők eleinte engedik is, hiszen „milyen ügyesen, felelősségteljesen tud már dönteni a gyerek”, és így szinte észrevétlenül válnak ők maguk alárendeltté. Nem mernek a gyerekkel konfliktusba keveredni, hiszen „ne frusztráljuk már mi is szegénykét”. És akkor jönnek mellé az egyéb problémák: anyagi nehézségek, egészségügyi problémák, elhidegülés, megcsalás, munkamánia, túlterheltség, az anyai panaszok, hogy a párjuk semmit, vagy alig segít otthon, az apai panaszok, hogy egész nap dolgoznak a családért, és hazaérve „csak egy kis nyugalmat és csendet” szeretnének.

Mi a jobb: az állandóan beszélő, a szülei „idegeire menő” gyerek, vagy az, aki teljesen bezárkózik? A pszichológus szerint egyértelműen az első, még akkor is, ha az jobban megterheli őket.

„Úgy gondolom, fontos, hogy a szülők ne áldozatként éljék meg a helyzetet, hanem érezzék, hogy van lehetőségük változtatni, együttműködni, közösen. Persze kell a pénz, de időnként nagy árat fizetünk a kihagyott közös élményekért” – mondja Somlai Gitta.

Hogyan előzhető meg a krízis?

„A legjobb prevenció a közös élmények, beszélgetések. Legyünk „csak úgy” együtt, csináljunk időnként „felesleges” dolgokat, legyen az láblógatás vagy mezítlábas rohangálás a fűben, nyaljunk fagyit, nézzünk meséket, táncoljunk csak úgy, minden cél nélkül! Bármi lehet terápiás hatású, amit együtt, önként, örömmel végeznek a családtagok, egy-egy hétvégi házi munka, sütés-főzés, kreatív alkotás, kirándulás… és még egy fontos dolog: az együtt étkezés! Kihalófélben vannak ugyanis a közös, esti családi vacsorák, a vasárnapi ebédek. De talán az a legfontosabb, hogy adjunk egy esélyt magunknak, a családnak, hogy igenis, akarok tenni valamit, hiszek a változás erejében és önmagamban, hiszek a szeretetben, ami ehhez az egészhez elengedhetetlenül szükséges. Az mindent áthathat, ha hiszünk benne, hogy ez a feladatunk: megtalálni önmagunk és a szeretteink boldogságát.

Mert házastárstól, akár még egy gyerektől is el lehet válni, de a családtól soha.

Milyen könnyűnek tűnik így olvasva, igaz? Lényegében csak szeretet és türelem kell hozzá – de a gyakorlat ennél jóval prózaibb lehet. Van, amikor már csak külső segítség hozhat változást – a pszichológusok szívesen dolgoznak együtt a családokkal, de ezt Magyarországon még kevesen veszik igénybe (a legtöbben egy közös időpont megtalálásáig sem jutnak el.) És akkor még ott van a jogi vonatkozás, túl minden szeretetteli és romantikus vonalon: a „szülői felügyelet” a gyermek nevelését, gondozását jelenti, ami nemcsak jog, hanem kötelesség is. Így ha egy szülő arra hivatkozva lép ki a családból, hogy „nem tudja elviselni a gyerekét”, legyen az bármilyen korú, megszegi szülői kötelességét, és büntetőjogilag felelősségre vonható. A szülői felügyelet gyakorlásának megállapításakor igen rossz pont lesz, hogy a családot elhagyó fél a gyermek nevelésével járó terhet nem akarta vállalni.

Kocsis Noémi

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/vadimguzhva