–

Áll Tomika a bejárati ajtó előtt, és bömbölve ismételgeti, hogy „pa-pa-pa-pa”! Előzmény semmi. Oka nuku. Magyarázat zéró. Nem a papáját hívja. Nem a szomszéd papagáját szeretné látni. Fingom nincs, mi van. Kérdezgetem csórikámat, hogy mégis mi a retkes lóf… illetve mi a koszos pacifütyiért csinál akkora cirkuszt, hogy a TEK hivatalból kiszálljon teperni egy jót, de ő csak géppuskázza a szótagokat, a levegővételeket kihasználva a bőven patakzó könnyek ziháló visszanyelésére.

Aztán egyszer csak leáll. Ugyanúgy, ahogyan elkezdte: előjel és figyelmeztetés, de legfőképpen megoldás nélkül. És mintha mi sem történt volna, pénzt kér („pééé, pééé, pééé!”). Egyelőre nem vodkára és óvszerre, hanem azért, hogy perselyest játszva bedobálja az előszobaszekrény ajtajának a résén, utána pedig kipiszkálja a cipőkanállal. (Egyedi fejlesztésű játék, de lophatjátok.)

Én meg állok ott, zavarodottan, mint Ádám anyák napján, és miközben adogatom neki a húszforintosokat – ügyelve, hogy egyiket se nyelje le, mert akkor szartak a szombatnak –, egy Conchita Wurst-koncertre tévedt kereszténydemokrata őszinteségével kérdezem magamtól: ez meg ki? Én embert nemzettem, de ez egy földönkívüli.

Tényleg én vagyok az egyetlen szülő, aki az esetek többségében vaktában lövöldözve tippelget, hogy a gyereke mégis mit akar és mit mond, vagy csak én vallom be, mert a WMN teszi alám a lovat, és félek leugrani róla?

Amikor az ember apa lesz, akkor sokan azt hiszik, hogy megvilágosodott, és a pelenkázás Assisi Szent Ferenceként rögtön ért is ahhoz, amit szelíden gyereknek és nevelésnek, őszintén pedig töpörödött törpördögnek és boldogságos pokoljárásnak hívnak. De ez nem így van. Anyám, de mennyire nem! Valójában erről írok itt másfél éve, tudniillik hogy nincs tökéletes szülő, csak tökéletes szándék. Nekem például az okozza a legnagyobb kihívást, hogy még azelőtt megértsem Tomikát, mielőtt kisül az idegrendszere és az atomvillanás elsöpör a Föld felszínéről.

Miért van az, hogy a Gőgös Gúnár Gedeonból, a Cirógatóból vagy a Kerekítőből ugyanazt a szöveget az egyik este tízszer el kell olvasnom, a másik alkalommal viszont kiveri a kezemből, ha bele merek kezdeni? Miért lesz olyan a feje, mint Mel Gibsoné a Rettenthetetlen csatajelenetében, amikor megengedjük, hogy segítsen felhúzni-leengedni a redőnyt, és minden jól megy? Miért csak akkor érti meg, hogy a falitükröt püfölni veszélyes, amikor az konkrétan rászakad (nyugi, túlélte egy karcolás nélkül, a kriptonit a szekrényben van elzárva) - miért nem akkor, amikor ezer az n-edikenszer elmondtuk neki?

Milyen szavakat kell használni, hogy a tiltást ne engedélynek vegye? („Ne rajzolj az asztalra! De jó, rajzolhatok az asztalra!”)

Hogyan magyarázzam el neki, hogy a Wein János parkban ugyan hatékony, de nem szép dolog volt ellopni attól a kislánytól a piros kismotorját? Még akkor sem, ha a sértett anyukája három kifülelt mondat után rájött, hogy az elkövető „a WMN-es Tomika”, mert azt már a Pókember is tudta, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár! (A hölgy egyébként félig ijedten, félig kíváncsian rákérdezett, hogy beleírom-e őket a következő cikkbe. Naná. Amúgy utólag és előre is elnézést kérek a Pozsonyi út két kilométeres körzetében lévő összes játszótéri szülőtől, akinek gyerekét a fiam, Újlipótváros Útonállója eddig kifosztotta, fellökte, homokkal megdobta, illetve kézen fogva ismeretlen helyre vezette, vagy ezután teszi vele ezt. Egy elszabadult hajóágyúra vigyázok, és ritka béna fedélzetmester vagyok.)

Miért nem értem mindig és azonnal, hogy mi fáj neki, amikor elemészt a vágy, hogy alkalmas legyek erre az egészre, hogy megtanuljam és jól csináljam?

Nyilván tudom a választ. Mert még nem ember. Ezt a legkomolyabban mondom. A gyerekek társadalmon kívüli lények. Főleg az ilyen kicsik. Szinte semmilyen szabály nem vonatkozik rájuk, amit nekünk, felnőtteknek be kell tartanunk és semmiért sem felelősek: sem magukért, sem a cselekedeteikért. Minden rajtunk múlik. 24 órás ügyelet.

Én el nem tudom képzelni, hogy régen – amikor a férfiak nem igazán vették ki a részüket a gyereknevelésből és a háztartási munkából – hogyan csinálták ezt a nők egyedül. (Tudom, sokan most is magukra hagyatva küzdenek. Riszpekt.)

Persze, mondják a barátaim bölcsen, hogy a szülő csak az első gyerekénél tépelődik ennyit, „a második már magától felnő”, de én ezt egy marhaságnak tartom, mert a gyerek nem gomba. Zsuzsi testvérének öt gyereke van, és bár laza, de azért ugyanúgy aggódik és dolgozik, mint én. Csak ötször többet.

És akkor még arról nem is írtam, hogy ha férfi vagy és családfenntartó, akkor otthon fáradtan lézengsz, és nem mindig úgy viselkedsz a gyerekkel, ahogy eltervezted a terhesség alatt, a munkahelyeden pedig lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy nem a gyerekkel vagy – mindegy, hogyan, kimerülten és ötlettelenül, csak vele, mert nélküle minden perc időpocsékolás.

Még akkor is, ha néha fogalmam sincs, hogy ki ő és mit mond. Mert bárki is, akkor is az enyém. És bár néha ördögnek tűnik, de amikor karácsonykor meghallotta a csengő hangját, és az anyukája kezét fogva átsétált a nagyszobába, ahol fény és zene fogadta őt, akkor biztos voltam benne, hogy valójában egy angyal, és az övéi nyelvén szól hozzám.

Egyszer talán meg is értem majd.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Andrey_Chuzhinov