„Olyan a szemed, mint egy kispárna” (Recepttel!)
Egyszerűen rajongok a házi készítésű gnocchiért, összehasonlíthatatlanul jobb, mint a boltban kapható tömör, rágós, nehéz gyári változat. Nem különösebben nagy durranás elkészíteni otthon a kispárnaszerű nudlikat, melyek hálás alapot képeznek akár egy klassz tejszínes-diós-kéksajtos, akár egy sült zöldséges szószhoz. Fiala Borcsa olasz mammává lényegül. (Meg egy kicsit Superwomanné is, de erről majd később.)
–
Január, komor égbolt, mindent betöltő szürkeség, csontig hatoló hideg, és betonra fagyott latyak. El tudsz képzelni ennél szörnyűbbet? Ja, igen. Ugyanez, felturbózva egy hétfő reggeli meetinggel. Tényleg, akinek kedve van ehhez, az vagy tegnap kezdett el dolgozni, vagy szív valamit. Bár a WMN-irodában általában derűs szokott lenni a hangulat, a mostani hétkezdés bizony elég nyögvenyelősen alakult, látszott, hogy mindenki inkább visszakúszna az ágyába, és márciusig nyomkodná a telefonja szundigombját. Ez a borús atmoszféra egészen addig a pillanatig tartott, amíg WMN Zsuzsa be nem dobta az infót, miszerint január 17-e az olasz ételek világnapja. És abban a szent minutumban, esküszöm neked mindenre, ami szent, mintha egy kis toszkán napsütés költözött volna be a szobába, nyomában bazsalikomos paradicsomszósz illata lengedezett, fekete fürtös pimasz fiúk kacér udvarlása hallatszott be, és ahogy megnyaltam a szám szélét, bizony isten, éreztem rajta a tenger sós ízét.
Mert az olasz konyha nem csupán az ételekről és az evésről szól, az egy komplett életérzés, de hát pont neked magyarázzam?
Mégis, ki lenne olyan megátalkodottan mélabús, hogy nem hagyná felvidítani magát egy tányér parmezános zöldséges tésztától, olvadt sajtos, prosciuttos pizzától vagy pár szem csinos raviolitól? Ugye, hogy ilyen ember nincs is?! Vagy ha mégiscsak van, akkor nyugodtan duzzogjon csak magában, én levettem róla a kezem.
Egy szó, mint száz, amikor ezen az ominózus szerkesztőségi értekezleten bekúszott a dolce vita, nekem elsőként ruganyosan lágy, pihe-puha gnocchik jutottak eszembe, és csak közvetlenül utánuk a macsó olasz férfiak. Az utóbbival saját készletből sajnos nem tudtam szolgálni, az előbbiből viszont ott helyben megígértem, hogy a nagy nap tiszteletére ebédet főzök, méghozzá az egész szerkesztőségnek.
Nem kertelek, hét főre gnocchit készíteni házilag nem egy kétperces mutatvány. Nekem szerencsém volt, mert WMN Erika beállt mellém bungyurgatni a gombócokat, így elkészültünk velük laza húsz perc alatt, és közben legalább egy jót dumáltunk. Szóval a krumplinudli előállítása is csak azt bizonyítja, valóban milyen jótékony az olasz konyha: a társadalmi kapcsolatok erősítése (aka pletykálkodás) bizonyítottan megnöveli az előre várható élettartamot.
Mivel folyamatosan azon aggódom, hogy a környezetemben élők éhen fognak halni, bő két kiló lisztes (sárga) krumplit főztem meg héjában. Mikor megpuhult, majd kezelhetően langyosra hűlt, meghámoztam, és krumplinyomóval seperc alatt áttörtem. Fél kilónként egy tojást kell a tésztához hozzáadni, szóval az én hadseregre számolt mennyiségembe ment három darab. Megsóztam, majd annyi lisztet gyúrtam bele, hogy épp csak egy kicsit maradjon ragacsos a tészta. (Ez körülbelül fél kiló krumplinál 130 gramm lisztet jelent.) Nem kell túllisztezni, mert akkor eltűnik a kispárnaszerű könnyedségük a nudliknak. Lisztezett deszkán öklömnyi darabokból hengereket sodortam belőle, majd felszeleteltem egy centis darabkákra, végül mindegyik apróság tetejére óvatosan rányomtam a villát, hogy csíkos legyen – így egyrészt csinosabb is, másrészt jobban rá tud majd maszatolódni a szósz.
Apropó, szósz! Kétfélét készítettem, nehogy az én drága kisunokáim kollégáim ne találjanak kedvükre valót. A sült zöldséges szószhoz félbevágtam és beirdaltam egy padlizsánt, mellé tettem egy félbevágott vörös hagymát, két kápia paprikát, három marék koktélparadicsomot, három gerezd fokhagymát, sóztam, borsoztam, meglocsoltam olívaolajjal, és bedugtam a sütőbe fél órára 200 fokon. Amikor megpirult, összeturmixoltam az egészet egy marék bazsalikommal. Sütőben sokkal intenzívebben megmaradnak a zöldségek ízei, ami főleg így január magasságában rájuk is fér.
A tejszínes-diós-kéksajtos szószhoz száraz serpenyőben megpirítottam az apróra vágott diót, aztán rádobtam egy kis vajat, felöntöttem tejszínnel, ment hozzá 20 dkg kéksajt, só, bors, majd az egészet összeforraltam.
Ha az a gigantikus gnocchi-hadsereg egy szempillantás alatt el nem fogyott volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Mindenkinek jó étvágyat és szupererőket kíván a konyhában,
Fiala Borcsa
A címben szereplő idézet az A. E. Bizottság Baad Schandau című számából való.
A képek a szerző tulajdonában vannak
