–

Április közepén jelent meg a két csík a teszten, éppen két héttel az esküvőnk előtt. Matekból sosem voltam erős, meg csomó dolgunk volt akkor, és a ránk szakadó érzelmi cunami sem nagyon engedte, hogy elkezdjük számolgatni, hogy akkor ebből pontosan mikor meg hogyan lesz gyerek. Az elején még barátkozik az ember a másállapot minden velejárójával, harcol a hormonokkal, a rosszulléttel, fürdőzik a végtelen boldogságban, amit kisebb pánikrohamok törnek meg, hogy akkor ez most hogyan is lesz. Nekem nagyon sokáig nem jutottak el a gondolataim a szülésig, azt hiszem, kicsit blokkoltam is az egészet – az ismeretlentől való félelemtől vezérelve.

Na, de aztán az ember kezébe nyomnak egy kiskönyvet, amivel jár ide-oda-amoda, és ennek bizony az első oldalán ott ékeskedik egy dátum, a szülés várható időpontja, ami az én esetemben december 23-ra esett. Ez egyébként szerintem a világ baromsága, a terhes nők utolsó heti frusztrációjának legtermékenyebb táptalaja. Miért nem adnak meg egy két hetes időintervallumot, aminek, mondjuk, sokkal reálisabb alapja van, mint egyetlen napot kitűzni? Igen, nekem is elmondták vagy ezerszer, hogy plusz-mínusz két hét, általában a gyerekek 20 százaléka születik azon a napon, amire ki van írva, de mégis, ha valaki fél évig nézeget egy dátumot, akkor az bizony beleég a retinájába, és azon keresztül a tudatába. Szóval én úgy voltam vele, hogy karácsonyra már biztos lesz gyerek, majd valahogy kicsalogatjuk. A december 23-at amolyan végső dátumként kezeltem.

Ahogy terebélyesedett a testem, és fejlődött benne a kis lény, úgy növekedtek az elvárásaim a szülési dátumommal kapcsolatban is, aztán amikor betöltöttem a terhesség 36. hetét, és kicsit hátradőlhettem, hogy tulajdonképpen, most már nagy baj nem lehet, ha megszületik, mert anatómiailag készen áll a külvilágra, akkor kezdtem el igazán türelmetlen lenni. Folyamatosan csekkoltam a holdállást, a frontokat, a csillagokat és mindent, ami reményt adott, hogy a karácsonyt nem egy kórházban fogom tölteni.

Aztán persze jöttek az ősi módszerek a tonikkal, ananásszal, fűszeres ételekkel, szexszel, bábakoktéllal, varázsteával, olajkeverékkel, mindennel, ami csak elérhető volt az internet legmélyebb kismama bugyraiban. Mindhiába.

Az utolsó napokban már mindennap kellett járnom CTG-re, amit legalább annyira utáltam, mint a fejem fölött lebegő misztikus dátumot. Komolyan sírva tudtam fakadni azon, hogy még mindig nem produkálok olyan méhösszehúzódást, ami arra utalna, hogy hamarosan találkozhatok a kisfiammal. De hiszen már december 22-van? Követeltem a jóslófájásaimat!

Az egész december ebben a bizonytalan várakozásban telt. Olyan fontos kérdésekről kellett dönteni, hogy akkor most legyen-e bejgli vagy ne, lesz-e közös karácsonyozás vagy nem, vegyünk-e ajándékot egymásnak… vagy úgysem érdekel senkit, mert épp az újszülött gyerekünket bámuljuk egész nap.

Végül eljött a várva várt december 23. Persze Barnabás semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne világra jönni, gondolta megvárja még a másnapi menüsort meg az ajándékokat. A doktornőm viszont már úgy engedett haza, hogy ne aggódjak, nem megy sehova az ünnepek alatt, és öt percre lakik a kórháztól, úgyhogy a töltött káposzta és a szaloncukor nem fogja visszatartani, ha mégis úgy alakulna, hogy szükség lesz rá.

December 24-én rutinszerűen beugrottunk a CTG-re majd Szigetszentmiklós felé vettük az irányt, pontosan kiszámolva, megtervezve és letesztelve a leggyorsabb visszautat a Lehel úti kórházig. A csomagtartóban ott figyelt az összerakott motyó, abban a reményben, hogy anyukám rácpontya és zserbója majd szépen kirobbantja belőlem a gyereket.

Megebédeltünk, ajándékoztunk, izgultunk, várakoztunk, de semmi nem történt. Mondjuk, kicsit fellélegeztem, hogy legalább nem szentestén lesz a szülinapja, mert akkor még nem gondoltam, hogy egy olyan országban fog felnőni, ahol 25-én ünneplik a karácsonyt…

Este 10-kor átjött a dúlám, hogy kicsit rásegítsen a dologra. Sajnos az nem volt elegendő érv volt nála, hogy nem szeretném, ha karácsonykor lenne Barni szülinapja, úgyhogy korábban hiába kérleltem a szülést beindító masszázsra. 24-én viszont helyzet volt, mert a doktornőm azt is mondta két nappal korábban, hogy ha 25-én még semmi ráutaló magatartást nem mutat a gyerek a megszületésre, akkor kicsit rásegítünk, mert szerinte már nem kéne tovább bent maradnia. Ebben egyetértettünk, még ha kijelentésünk alapját más indokok is képezték.

Én szerettem volna, ha nem ajtóstul rontunk a házba, inkább csak finoman bekopogunk.

Judus, a csodás segítőnk tíz körül csöngetett, megnyugtatott minket, hogy minden családi kötelezettségének eleget tett, és senki nem bánja, hogy inkább velünk tölti a szent éjszakát. Megmasszírozott, közben Marci akupunktúrás pontokat nyomogatott rajtam, ezalatt telefonon instruálta egy kínai orvoslással is foglalkozó doktornő ismerőse. Volt valami szürreálisan, romantikusan abszurd ebben az egész helyzetben.

Mikor végeztünk, Judus hazament, Marci lefeküdt aludni, én pedig beültem a függőszékünkbe hintázni. Ez a hely volt a világ közepe nekem majdnem egy évig. Éreztem, ahogy Barni mozgolódik, helyezkedik, keresi a kijáratot. Fél háromkor folyt el a magzatvíz, egyértelművé téve, hogy ez a gyerek bizony december 25-én fog megszületni. Mondjuk, akkor nem érdekelt, milyen nap van, ki és mit ünnepel. Csak az jár a fejemben, hogy végre megismerhetem.

Öt körül mentünk be a kórházba, amitől öt percre laktunk, úgyhogy nem volt túl stresszes az út karácsony hajnalán. A kórház bejáratánál ütemesen villódzott a fát díszítő égősor, a portás csipás szemmel nyitott nekünk ajtót, az ügyeletes orvos és a szülésznő is épp csillagszórós álmából ébredt fel, amikor felértünk az osztályra. Nem volt tumultus, pedig amikor először néztem meg a két szülőszobát, és letettem a voksom a kékkel festett szoba mellett, akkor azért átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha valami front sodor ide minket, és a folyosón vajúdva kell kivárnom a soromat. Hát, azért is jó karácsonykor szülni, főleg egy magánkórházban, ahol elég magas a császármetszések aránya, mert ezeket inkább az ünnepek elé időzítik.

Minden békés volt, meghitt, csöndes és lassú.

Sajnos a méhösszehúzódásaim is erre a ritmusra hangolódtak rá, így végül a műtőben kötöttünk ki, ahol 13:18 perckor kiemelték belőlem Barnit. Akkor, amikor a legtöbb – értünk izguló – rokon és barát a szerettei körében ünnepelt. Valószínűleg épp a bejglire került a sor, amikor megkapták a jó hírt.

Tudom, hogy Barninak lesz olyan pillanata, amikor nem fog örülni annak, hogy éppen karácsonyra esik a születésnapja. Az elmúlt  négy évben még nem volt semmilyen nagy felismerése, számára az advent a szülinapi és karácsonyi készülődés izgalmas egyvelege. Én naivan azt hittem, hogy pár évig ez a dátum megment a szülinapi zsúrok szervezésétől, de sajnos idén már nem lehetett megúszni. A gyerekeknek meg pont tök mindegy, hogy melyik napon tartjuk a bulit, és az is, hogy az milyen távolságra van a valós ünneptől. Továbbra is próbálom úgy interpretálni felé, ahogy én megéltem ezt: egy különleges ajándékként, hogy a szeretet ünnepén jött a világra. Nem lehet annyira rossz ez a nap, ha Jézusnak is pont megfelelt.

Pásztory Dóri

  A képek a szerző tulajdonában vannak