Dragomán György: A hangár – Antigoné, 2017 (novella)
Vajon miben különbözik egy mai erős nő a két és félezer évvel ezelőtti társától? Miben különbözik a testvér elvesztése felett érzett fájdalom, és az elszántság, hogy a húg igazságot szolgáltatna, megnyugvást hozna halott bátyjának? Miben különböznek a hatalom súlyos, embertelen titkai a maiaktól? Nagyon úgy tűnik, hogy nem sokban... szinte semmiben. WMN 5+5 sorozatunkban Aegon-díjas írók írják újra klasszikus irodalmi nőalakok sorsát a modern mindennapokban. Grecsó Krisztián Móricz Zsigmond Veres tanítónéját, Péterfy Gergely Hófehérkét, Németh Gábor pedig Édes Annát dolgozta föl. Most Dragomán György következik, a választottja pedig Szophoklész Antigonéja.
–
– Anitgoné, az istenit magának, vigyázzon már oda, – szól rám a biztonsági őr, a hangjából süt a gyűlölet, elkapja a könyököm, és közben úgy tesz, mintha nem ő próbált volna már harmadszor is belökni a sáros esővízzel teli dzsipkeréknyomba.
Már másodszor szólít a keresztnevemen, úgy mondja, mint valami káromkodást, amikor megérkeztem, és ellenőrizte a személyimet, akkor akadhatott be neki. Annyira szorítja a karom, hogy tudom, nyoma fog maradni, de nem érdekel, rá kéne szóljak, hogy engedjen el azonnal, de ehelyett csak rámosolygok, ettől kicsit zavarba jön, lerázom magamról a karját, megyünk tovább a hangár felé, tudom, direkt kerülőúton visz, mit tudom én, mért, talán azzal is időt akarnak nyerni, vagy abban reménykednek, hogy ettől majd a legeslegvégén feladom, nem érdekel, letettem már arról, hogy megpróbáljam megérteni őket, nem érdekel, mit gondolnak, hogy mi jár az agyukban.
Megyünk, újra meglök, most már nem mond semmit, csak hörren egyet, megyek tovább, a csizmám néha majdnem bokáig süllyed az esőtől feláztatott földbe, a karkötőim csörögnek, ahogy egyensúlyozni próbálok, a sminkem szétfolyt, a szél beveri a hideg, apró szemű novemberi esőt a kabátom csuklyája alá, fáznom kéne, de mégse, a földút emelkedik, a biztonsági őr fújtatásából tudom, kicsit lassít is, de én nem lassítok, én megyek tovább, magamhoz szorítom a táskám, nincs benne semmi, csak a sminkkészletem, a személyim, telefonom, a fényképezőgépem, a bírósági végzés hitelesített másolata beborítékolva, plusz még három – vízhatlanra laminált – másolat belőle, meg persze a bekapcsolt Geiger-számláló.
A földút szinte vájattá mélyül, ahogy felérünk a domb tetejére, a biztonsági őr már szabályosan liheg, meg kell állnia, előrehajol, hátul a derekára teszi a kezét, annyira kivan, mintha lefutott volna egy félmaratont, az arca vörös, ahogy nézem, szinte megsajnálom, szerencsétlen hülye, itt kell őrizze ezt az objektumot az isten háta mögött, persze hogy gyűlöl, kirángattam a kényelmes lakókocsijából, aztán elfordulok, és meglátom lent a völgyben a hangárt, és egy villanásnyi időre egészen beleszédülök a látványba.
Semmi különös, egy egyszerű hengerformájú épület, olyan mint egy félig földbe ásott irdatlan olajoshordó, a látványtól mégis kihagy egyet a szívem, a bátyámra gondolok, arra, hogy milyen reménytelenül próbáltam rábeszélni, hogy nekivágjon, akkor persze nem tudtam, hogy már három éve nyomoz a kiégett fűtőelemek körüli szabálytalanságok után, azt hittem, hogy csak a bányászok nehéz életéről akar egy oknyomozó riportot írni.
Hogy igazából mit is akart, az csak a baleset után lett számomra nyilvánvaló, amikor bejárta a világsajtót a hír, hogy a reaktiválni készült szénbánya sajnálatosan beomlott, és a tizenhét lent tartózkodó bányászt öt nap után sem sikerült megmenteni, és az ügyvéd elhozta nekem a táskát a dossziékkal meg a merevlemezekkel, amit a bátyám arra az esetre hagyott nála, hogyha ővele ne adj' isten történne valami.
A hangárt nézem, az esőtől feketébbnek látszik a feketénél, egyszerre csillog és szívja magába a fényt, hátravetem a csuklyámat, a hajam pillanatokon belül ronggyá áztatja az apró szemű eső, nem érdekel.
A biztonsági őr még mindig liheg, nem törődőm vele, a bátyámra gondolok, arra hogy képes volt hamis papírokkal bányásznak állni, arra, hogy vajon mit akart ezzel bizonyítani, és vajon kinek. A biztonsági őr egész közel jön hozzám, megszólít: – Biztos oda akar menni. kisasszony? – kérdezi. Indul a kezem a táskám felé, hogy elővegyem, és az orra alá dugjam a végzést, de akkor észreveszem, hogy az arca remegve tikkel. – Ne menjünk oda, nagyon szépen kérem – mondja –, ne menjünk oda! A hangjában színtiszta rettegés.
Átnézek rajta, a bátyámra gondolok, rá, meg a tizenhat másik szerencsétlenre, akinek nyilván fogalmuk se lehetett arról, hogy egy illegális atomhulladék-tárolót akarnak üzembe helyeztetni velük, nyilván fogalmuk se lehetett arról, hogy pontosan mi is van azokban a hordókban, és arról se, hogy milyen veszélyes is az a munka, amit elvállaltak az extra pénzért.
A biztonsági őr azt kezdi mondani, hogy neki gyerekei vannak, értsem meg, hogy gyerekei vannak, ha nem kísér oda, akkor kirúgják az állásából, ha meg odakísér, akkor – itt elhallgat, elfog a kísértés, hogy elővegyem a telefonom, és az orra alá dugjam a hangrögzítő appot, azért hogy végre valaki kimondja azt, amit mindenki tud, de amiről mindenki hallgat, tudom, hogy annyira retteg, hogy szegényem most kimondaná a nagy titkot, hogy veszélyes odamenni, hogy ólomkoporsóban fekszenek ott, mind a tizenheten a hangárban, várják, hogy teljen az idő, és találjon a rendszer valami megoldást arra, hogy miként is lehetne mégis a föld alá rejteni őket.
A biztonsági őr már egész testében remeg: – a kulcsokat – mondom neki, közben végigfut a fejemben az egész folyamat, a nyomozás, a tárgyalások, a négyszemközti beszélgetések, az aggódó tekintetek, a lesütött szemű suttogások, az ahogy az ügyvéd félrevon, és azt kezdi magyarázni, hogy ebbe bele is halhatok, értsem meg, hogy ez nem gyerekjáték, ez vérre megy. Az ügyvéd acetonszagú lihegése villan eszembe, az ahogy elmondja, hogy muszáj engedélyt adniuk, ha nem adnának, azzal elismernék, hogy nem csak egy sima baleset volt, és semmiképpen se szeretnék, hogy ez bekerüljön a bírósági jegyőzkönyvbe, úgyhogy nem lesz más választásuk, minthogy kegyeleti okokból kivételesen hozzájáruljanak, onnan már csak a bírón múlik, viszont ha meg is kapom az engedélyt, ő akkor is azt tanácsolja, hogy a saját jól felfogott érdekemben, ne menjek oda.
Az kulcscsomó csilingelve csörög, ahogy az őr felém nyújtja, kirántom a kezéből mielőtt meggondolhatná magát, a kulcs a kezemben, itt a vége, most kell döntenem, az őr már döntött, hirtelen sarkon fordul, rohanni kezd visszafelé a vájatban.
Én a táskámba csúsztatom kulcscsomót, hallom hogy nekiütődik a telefonomnak, aztán azt is, ahogy a Geiger-számláló halkan kattogni kezd, mélyen beszívom az esőtől ammóniaszagú levegőt, elindulok a hangár felé, a lépéseim igyekszem a kattogás egyre gyorsuló ritmusához igazítani.
Dragomán György
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/SergeyNivens