–

Ma reggel ovi előtt a Balerina című mesét néztük. A kisfiam a kakaóját, én az életmentő fekete teámat, férjem a kávéját itta. Igazi reggeli idill, közben az alábbi párbeszéd zajlott le.
– Mama, te miért nem lettél balerina?
– Hát, mert azt mondták, hogy túl nagy volt a cicim hozzá és hogy nem voltam elég vékony sem. A balerinák meg látod, nagyon vékonyak.
Itt megszólalt a férjem.
– Ez nem különbözik a rasszizmustól, ez egy berögzült sztereotípia, ne adjuk tovább. Maki, a mamával gonoszul viselkedtek, amikor kislány volt.
Majd feltette a kérdést.
– Vajon a kislányunknak is ilyen alakja lesz, mint neked?
Paff.
– Ezen még sosem gondolkodtam, eszembe se jutott...
A férjem csodálkozva nézett rám, nehezen hitte el, hogy eddig sose gondoltam bele, hogy a hasamban növekvő jövevény kislány lehet, hogy hasonló alakkal lesz „megáldva”, mint én.

Tény, hogy mára már megbarátkoztam azzal, ami adatott, sőt tisztelem is a testem annyira, hogy nem sajnálom már magam azért, amiért bizonyos ruhadarabok és fehérneműk soha nem fognak rám jönni. De nem könnyű és nem rövid út vezetett idáig.

Ekkor teljesen pofán vágott, hogy ennyire „csak" egy baba születésére koncentráltam és bele se gondoltam, hogy hahó, nőként, anyaként itt most más feladatom is lesz...

Emlékszem, milyen nehéz volt, amikor szidtam a testem anya előtt, akitől örököltem az alakom. Olyan volt, mintha őt szidtam volna. Pedig klasszik homokóra alakról beszélünk, csak melltartó-vásárlás után általában intenzív önutálattal távoztunk az üzletekből. Anya is értette, miért kínlódtam, bár neki anno könnyebb volt, mert volt egy ügyes kezű nagymamája, aki a legfrankóbb fürdőruhákat horgolta neki, rá szabott ruhakölteményekkel volt ellátva, nem szorult az üzletek kínálatára. No, de a ruházkodás a legkevesebb, mondhatni bagatell, nem is értem, miért ezzel kezdtem... Ja, de. Értem. Mert a többi viszont maga az élet, ami tele van olyan démonokkal, melyek még lassan kétgyermekes anyaként is kísértenek, és egészen ma reggelig egészen jól elbújtam előlük, ami a kislányommal kapcsolatos szorongásaimat illeti.

Máig visszatérő rémálmom, hogy megerőszakolnak. A zaklatás különféle módjait, stációit volt már „szerencsém” átélni, ez nyilván felerősítette az ettől való szorongásom. Különleges szenzoraim vannak a legkisebb beszólásokra is, nincs humorérzékem a témában. Rosszul viselem azt is, ha más nőkön észlelem az áldozati szerep tüneteit, az alárendeltség jeleit. Munkám során nap mint nap látom, mennyi nőtársam éli mindennapjait úgy, hogy mások függvénye, hogy az önértékelését mások határozzák meg, hogy olyan bánásmódot vesz természetesnek, amit csuklóból kellene visszautasítani. Az áldozathibáztató attitűdöt gyakorlatilag az anyatejjel szívjuk magunkba, mindenhonnan szexizmus árad. Az egészséges önértékelést keverjük a nagyképűséggel, arcoskodással, a feminizmus ugyanúgy szitokszó, mint a liberalizmus. Totális a zűrzavar. A politikai „elit” pedig egyértelműen a férfit állítja központba, nőügyekkel ugye nem foglalkozunk...

Nincs nő férfi nélkül, hangzott el a minap a CS.A.K. Egy Nő?! konferencián. Szándéka szerint a konferencia pont ellene akart menni a rossz berögződéseknek, mégis, olyan mélyen ivódott a szövetekbe ez a nőket lealacsonyító és teljesen hamis szemlélet, hogy többször elhangzott ez a mondat, ráadásul nők szájából.

Azon gondolkodtam, hogy ha mi magunk elhisszük, hogy csak és kizárólag mások függvényeként létezünk, mégis milyen mintát adhatunk tovább?

A kisfiunk nevelésében is tudatosan, nagyon komoly energiát fektetünk abba, hogy lássa, tudja, hogy nincs erősebbik vagy gyengébbik nem. Nem húzzuk meg a lány haját, aki tetszik. A nem, az nem. Úgy bánunk a másikkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Az apja rengeteget főz, mos, tereget, mosogat. Nem nekem segít ezzel, hanem a közös otthonunkban ugyanúgy létezik, mint bárki más. Hiszek benne, hogy azzal, hogy az apja ilyen példát mutat, Mórnak már az lesz a természetes, hogy gyengédnek, felelősségteljesnek, háziasnak lenni igenis férfias. Ilyen szempontból hátradőlök, tudom, hogy a fiunk fantasztikus férfipéldát lát. A férjem attól sem kap pánikrohamot, ha arra jön haza, hogy a gyerek szoknyában nyomja a piruetteket. Nemcsak azért, mert előtte lándzsával mamutot vadászott, utána meg tűzoltóautóval hárította a katasztrófákat, hanem azért, mert nem a nemi sztereotípiáknak való megfelelési kényszer tölti ki a hétköznapjait, nem ezen múlik a férfiasság, no meg, elsősorban emberek vagyunk.

Egészséges, boldog embert szeretnénk nevelni a gyerekeinkből és nem robotot, nem egy sablonból rajzolt figurát. Elfogadó, szeretni tudó, önmagát és másokat is tisztelő felnőtt legyen belőle. 

Szóval fel kell nőnöm a feladathoz, hogy ugyanígy hely tudjak állni nőként, anyaként a lányom előtt. 

Kábé a házimunka az utolsó lecke, amit átadnék, az nüansz ahhoz képest, ami ellen fel kell vérteznem. Tudnia kell, hogy az, amit a társadalom sugall, nem feltétlenül jó, vagy igaz. Nem lehet és nem is kell ennyi szerepnek megfelelni. Senki sem várhatja el, hogy egyszerre legyél házi tündér, mintaanya, szexistennő, topmodell, mindig mosolygós képeslap, de közben dolgozz is, légy munkádban eredményes is, anélkül, hogy férfi kollégáidat megszégyenítenéd vele. Nonszensz! És akkor még nem beszéltem a napokban mindent elárasztó szexuális zaklatásos történetekről és a kommentekről a cikkek alatt, amelyek nem átallják újra és újra ismételgetni az „aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, hogy megbasszák”  című vérlázító frázist. 

Meg kell tanítanom a lányomat, hogy nem, semmilyen körülmények között nem elfogadható a zaklatás, hogy bárki, aki az intim szféráját verbálisan vagy fizikai tettekkel megsérti, annak száradjon le a nyelve, nőjön köröm a farkára, ha bárki az alakja miatt feljogosítva érzi magát arra, hogy beszóljon neki, akkor tudnia kell, hogy ez nincs rendben, hogy felszólalhat, nincs oka szégyenkezésre. Kinyithatja a száját, mondhat nemet. 

Ha úgy dönt, nem akar gyereket, ahhoz is joga van, és ha egy tucat gyereket akar, ahhoz is. 

Szinte már fel se tűnik, hogy minden napra jut egy-egy cikk, botrány, ami hihetetlen önbizalommal tárgyalja a nők feladatait, a velük kapcsolatos elvárásokat, sztereotípiákat. Embertelen a nyomás és gyakorlatilag észrevétlenül kúszik a pórusaink alá az alárendeltség. 

Ahogy ezt írom, némi súly került a mellkasomra. Tudom, milyen küzdelmek várnak a lányunkra és milyen utat kell bejárnia, tudom, nem lesz könnyű. De bízom magamban, bízom az apjában és a bátyjában is, hogy megadjuk azt a csomagot, ami segíteni fogja abban, hogy lazán megugorja az akadályokat, amik elébe állnak majd. 

Igyekszem a szorongásaimat, rossz érzéseimet nem átültetni belé, hanem helyette inkább olyan hátteret biztosítani neki, ami felvértezi önbizalommal, hittel, magabiztossággal, önszeretettel, bárhol járjon, bármit is hoz számára az élet. 

Hát, ide jutottam egy kis reggeli családi beszélgetés után... (Ezek után, mondjuk, vicces lenne, ha végül fiút szülnék.) 

Szabó Anna Eszter

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van