–

Sokáig nem tudtam erről írni, beszélni, mert előtörtek az emlékek. Féltem, rettegtem. Most viszont úgy döntöttem, hogy megosztom veletek. Nem a lájkok, nem a népszerűség miatt, hanem azért, hogy talán reményt adjak annak, aki éppen olyan mélyen van, ahol én voltam. Hogy  megtudja, van kiút.

A kezdet

Kamaszkoromban kaptam az első rohamomat egy bevásárlóközpontban. Hirtelen sok ember lett körülöttem, és nem tudtam, hogyan fogok onnan kijutni. Ziháltam, nem kaptam levegőt, elhomályosodott körülöttem minden. Nem tudom, meddig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt. Azt éreztem, hogy meg fogok halni. Akkor még nem tudtam, mi ez, és nem is nagyon foglalkoztam vele. Aztán évekkel később egy februári napon felébredtem, de még nem volt kedvem felkelni. Becsuktam a szemem, hogy aludjak még egy kicsit. Ám ekkor hirtelen erősen dobogni kezdett a szívem, remegett a testem, légszomjam volt. Nem tudtam, mitévő legyek, csak azt éreztem, hogy el kell innen menekülnöm. Ahogy voltam, egy szál alsógatyában kifutottam a hóra, és próbáltam hűteni magam, de az érzés csak nem múlt el. Gyorsan felöltöztem, és egészen az egyetemig rohantam, mint egy őrült. Nem tudtam mit tenni, csak futottam és futottam.

Mire odaértem, jobban lettem. Elmentem egy kardiológiai kivizsgálásra, de mindent rendben találtak. Ennek ellenére egyre gyakrabban lettem rosszul. Teljesen mindegy, hogy reggel, délután vagy este, egyedül vagy társaságban: a rohamok csak jöttek és jöttek. Én meg hetente többször mentem a háztömbünkben lévő háziorvoshoz, aki minden vizsgálatot elvégzett, elvégeztetett. Sorra jöttek a negatív eredmények, sőt, a lehető legpozitívabbak: mindenem makkegészséges volt. Ő javasolta, hogy járjak pszichológushoz, mert szerinte pszichésen vagyok kimerülve, ő pánikbetegségre gyanakszik. El is jártam, de a helyzet nem javult, sőt, romlott.

Egy idő után egyre sűrűbbek voltak rohamaim, jöttek a sötét gondolatok, a remegés, a félelem: naponta produkáltam az agyvérzés, a szívroham, az embólia és egyéb halálos kimenetelű betegségek tüneteit. Volt olyan, hogy majdnem eltörtem egy barátom karját, annyira szorítottam, mert a helyi járatra hirtelen túl sok ember szállt fel. Nagyon megijedt, mert üveges tekintettel, csak annyit tudtam mondani: „kérlek, segíts!”.

Egy másik alkalommal főztem a barátaimnak, és amikor leültünk enni, egyszer csak rosszul lettem, nem tudtam lenyugodni. Ki kellett vinniük a levegőre, és sétálgatni velem, beszélni hozzám, és énekeltetni, hogy jobban legyek. Megváltozott az egész életem: nem akartam kimozdulni, nem mertem mosolyogni, mert állandó rettegés lett úrrá rajtam, mikor fog újra támadni az elmevihar. Kezdtem bekattanni.

Mint annyian, én is kerestem a megoldásokat: elkezdtem inni.

A fordulópont

Amikor alkoholt ittam, akkor „jól” voltam, de amint elmúlt a hatás, még erőteljesebben jöttek a rohamok. Ki kellett mennem az egyetemi órákról, le kellett szállnom a buszról, el kellett futnom a zsúfolt helyekről. Ezért még többet ittam… Ha a barátaim nem karolnak fel, akkor semmi sem mentett volna meg az alkoholizmustól. De ma már tudom, hogy ez nem megoldás, sőt. Megfakult az életvidámságom, nem tudtam mosolyogni, csak tettem a dolgomat, várva az újabb rohamot. Nem nagyon beszéltem erről senkinek, hisz ilyenkor az embert „hisztisnek, bolondnak” titulálják. Szerencsére a barátaim nem ilyenek voltak, ők próbáltak segíteni nekem, és drukkoltak, hogy ki tudjak jönni ebből az agyrémből. Ők hittek bennem, miközben én már nem hittem magamban. Aztán egy éjszaka döntöttem: elegem van az egészből, ez nem élet! Zokogva, remegve ütöttem a párnámat, és üvöltöttem: „Bassza meg mindenki! Most lefekszem, és dögöljek meg! Kérlek, Istenem, ne játsszuk ezt: ha meg kell halnom, reggel ne keljek fel, ha nem, akkor hadd éljek végre úgy, ahogy szeretnék!!!” Sírva aludtam el, miközben vártam a halált, és biztos voltam benne, hogy másnap már tepsiben visznek ki a szobából.

Aztán mégis felkeltem. Valami érdekes nyugalom szállt meg. Kértem, és megadatott. Azt éreztem, hogy végre élnem kell, és ki kell jönnöm ebből a mély gödörből, amibe ma már tudom, hogy részben magamat ástam bele. Végiggondoltam az életemet, a sérelmeimet... és minden olyan dolgot, amit el kellett engednem, amit meg kellett bocsátanom magamnak... vagy másnak, mert eddig csak tartogattam magamban, és mindez belülről mérgezett meg.

Minden napban találtam valami pozitív dolgot, ami miatt aznap is érdemes volt felkelni és örülni.

Igyekeztem előretekinteni, és élvezni az életemet, ami egyre jobban ment: egyre vidámabb, élettel telibb lettem, ami erőt adott ahhoz, hogy folytassam. És azt is el kellett fogadnom, hogy az élet attól még véges, ha naponta rettegek a haláltól, és ezzel nem is tudom elkerülni. Akkor meg miért aggódjak, ha nem tudok ellene tenni semmit?

A gyógyulás 

Nem állítom, hogy teljesen elmúlt, mert az talán sosem fog. A hipochondriám maradt, minden tünetem „egy halálos betegség jele”. A barátaim nagy örömére néha elvégzem magamon a stroke-tesztet, ha kicsit fáj a fejem. De ettől megnyugszom, és utána én is mosolygok rajta. Néha előjön, néha megkísért a roham, de akkor tudom, hogy el kell gondolkodnom, mi az, amin változtatnom kell az életemben. Néha éjjel nem tudok aludni, és amikor érzem, hogy közeleg a roham, belevigyorgok a képébe, és elterelem a gondolataimat gagyi, színes játékokkal, viccekkel, filmmel… Mert ma már tudom, hogy ezeket az agyam kreálja, mert fáradt, túlhajtott vagyok, vagy olyan dolgokat cipelek, amiket el kell engednem. Nem könnyű, de megéri, mert ma az lehetek, aki vagyok: egy életvidám, mosolygós srác, aki imád élni, szereti az életét és önmagát! Mert csak egy van belőle... és úgy élünk, ahogy mi alakítjuk!

Kérek mindenkit, aki hasonló érzésekkel küzd, ne féljen segítséget kérni, ne féljen beszélni róla, és ne féljen változtatni az életén! Lehet félni, lehet aggódni, majd továbbmenni és szemberöhögni a démonokat, mert azok időnként mindenkit megkísértenek.

Balatoni József

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van