–

A Hadik Kávéházban beszéljük meg a találkozót, melynek ügyvezetője és társtulajdonosa. De nemcsak ennek a helynek programjaiért, kommunikációjáért, arculatáért felel. Az ő igazgatása alá tartozik többek között a Szatyor Bár és Galéria és a Púder Bárszínház is. Azt mondja, izgul, amikor leülünk az egyik asztalhoz, pedig ha valakinek, hát, neki biztosan van rutinja a beszédben, hiszen napi több órát tárgyal festőkkel, írókkal, zenészekkel, grafikusokkal, kurátorokkal, civilszervezetek irányítóival vagy épp önkormányzati vezetőkkel. Rádiós múlttal is rendelkezik: vezetett beszélgetést a Tilos az Á és a Bézs Rádión.

Finy Petra/WMN: Vendéglátós családból származol, tehát van hagyománya nálatok annak, amit most csinálsz. Úgy tudom, apukád nevelő célzattal különféle konyhai munkákat is rád bízott gyerekként.

 B. T.: Igen, édesapám úgy gondolta, hogy dolgoznom kell egy kicsit a fekete mosogatónál, aztán cigicsikkeket kellett összeszedegetnem kézzel: ezt is okító célzattal. Olyan szempontból igaza volt, hogy megtanultam a vendéglátást más szemszögből látni, és megismertem a kiegészítő munkaköröket is.

F. P.: Nem készültél mindig vendéglátósnak. Hiszen egyrészt az Eötvös Gimnáziumba jártál, mely komoly szellemi műhelyként hatott rád, másrészt bölcsész lettél. Történelem-cseh szakot végeztél.

B. T.: Igen. De közben az egyik gimnáziumi haverom, akivel sokat jártunk bulizni, úgy gondolta, ezt az életmódot lehetne munkaszerűen is folytatni. Volt némi buliszervező tapasztalata, kibérelt, mondjuk, egy klubot, készített egy plakátot, és körbetelefonált mindenkit. Ilyenben még én is részt vettem: nyilvános fülkékből, érmével végighívtuk az ismerőseinket, és úgy szerveztünk közönséget ‘93-‘95 tájékán.

F. P.: Mennyire voltak népszerűek ezek a programok?

B. T.: Előfordult, hogy egy hajóra szervezett bulit, ezer ember be akart menni, és a bérbeadó azt mondta: nem jöhet ennyi, mert a hajó el fog süllyedni. Akkor nyilvánvalóvá vált, hogy sikeres a dolog. Összefogtunk. Ő azt gondolta, hogy mivel az én családomban annyian vendéglátóztak, velem két legyet üt egy csapásra: jön a szakma és a haverság is. Húsz éve, ’97-ben megnyitottuk a Süss fel nap nevezetű szórakozóhelyet.

F. P.: Ez akkoriban egyedi stílusúnak és a maga nemében hiánypótlónak számított. Volt bármi koncepciótok, vagy ösztönösen csináltátok?

B. T.: Húszévesek voltunk, tapasztalat nélkül. Rengeteg emberrel találkoztunk, művészekkel is, az ő visszajelzéseiket kezdtük beépíteni a helybe.

F. P.: Soha nem bántad meg, hogy bölcsész létedre nem tanár lettél vagy kutató?

B. T.: Nyilván húsz év alatt már voltunk mindenféle állapotban, csődközelben is, és akár olyan is előfordult, hogy hiába dolgoztunk rengeteget, nem volt eredmény. Ám azért olyan is előfordult, amikor azt gondoltam, hogy „jé, de jó lenne ezt a pillanatot kimerevíteni”. Alapvetően nem bánom, ami történt velem. Számtalan lehetőség adódhat a munkában és a magánéletben is. Három-négy éve alakult meg a Bartók Béla Boulevard Egyesület, ami kávézókat, galériákat és civilszervezeteket fog össze, melynek az alelnöke lettem. Az a célunk, hogy az emberek mentális térképére felkerüljön ez a környék, legyenek külföldiek, budapestiek vagy a fővárosba látogató magyarok. Tudatosodjon bennük, hogy el lehet itt tölteni fél napot az éttermekben, kávézókban, koncertet, kiállítást, fesztivált látogatva, kulturális sétákat végigjárva.

 F. P.: Áruld el, milyen témában kalauzolsz, merthogy te is vezetsz ilyen kulturális sétát.

B. T.: 

A kulturális séták többnyire arról szólnak, hogyan találkozik a múlt a jelennel, és a jövő milyen irányt vehet.

Mesélek arról, mikor volt nagyon menő ez a környék, milyen jó fej emberek éltek itt, mondjuk, Karinthy, Rejtő, Kosztolányi vagy Ottlik. Remélem, hogy a „rejtett kincs” kifejezés lassan nem lesz igaz erre a területre, mert nincs annyira rejtve.

F. P.: Gyerekkorodban miről álmodoztál? Mi leszel, ha nagy leszel?

B. T.: Hősies dolgokat szerettem volna csinálni. Szerelmes voltam egy csehszlovák rajzfilmsorozat főszereplőjébe, Majkába, az űrből jött kislányba, aki az övén tudott állítani gombokat, repült, és különféle nyelveken beszélt. Elképzeltem, hogy bajba kerül, én segítek neki, van űrruhám, és megmentem. Szóval akár űrhajós is akartam lenni. Vagy lovag, huszár.

F. P.: Ha úgy vesszük, a kultúra lovagja lettél. Egy kétméteres lovag. Hány centi is vagy pontosan?

B. T.: Szerintem nőttem, mióta jógázom. Mindenesetre 196 centi fölött vagyok. Ha sokat jógázol, először az izmaid nyúlnak, utána az ízületeid, végül akár a csontjaid is. Amúgy töpörödsz össze, ha nem foglalkozol magaddal. Majdnem húsz éve jógázom.

F. P.: Lovagolsz is. Ez új vagy volt előzménye?

B. T.: Gyerekkoromban édesapámnak volt egy lovastanyája, amikor a kilencvenes években volt itthon egy nagy „vállalkozzunk mindenfélét hangulat”. Ott egy kicsit megismerkedtem a lovakkal.

F. P.: De még nem tudtál vágtázni vagy komolyabban lovagolni?

B. T.: Jellemzően nem, de van egy vágtás kalandom, mert egyszer megvadult alattam egy ló. Mögém került egy férfi egy másik lovon, és elhadarta nekem, hogy „tudnod kell Figurásról, hogy versenyló volt, és ő nem fog utolérni, mert minél közelebb jön, az én lovam be fog gyorsítani. Ráadásul jön egy kanyar is, ami előtt meg kell állítanod a lovat, mert amúgy a kanyarban leszállnál a lóról, csak nem úgy, ahogy azt szeretnéd.”

 F. P.: Hogyan hagyhatták, hogy gyerekként felülj egy volt versenylóra?

B. T.: Az édesapám erőszakoskodott: „Tibike nagyon ügyes lesz”, ő mindig szeretett mély vízbe dobni. Hál’ istennek a kaland nem végződött rosszul, valahogy megállítottam a lovat, bár emlékszem, hogy remegett kezem-lábam. Mostanában újra tudtam nyitni a lovaglás felé.

 F. P.: Emellett spinningelsz, lovagolsz, jógázol, úszol, vízilabdázol...

B. T.: Meg télen is biciklivel járok dolgozni.

 F. P.: Vannak-e felnőttkori álmaid? Akad valami, amire nagyon vágysz, mert kimaradt az életedből?

B. T.: Újbuda nemrég elnyert egy európai tendert, melyben nyolc hasonló adottságokkal rendelkező, kreatív, fejlődő városrész vesz részt. A városrészek vezetői eszmét cserélnek, egymáshoz utaznak, és ebben én is részt veszek tanácsadóként. Eddig még nem láttam rá a kultúraszervezésre ilyen perspektívából, vagyis, hogy az Európai Unió forrást és időt nem kímélve úgy próbál meg fejleszteni városokat, városrészeket, hogy kreatív emberekkel együttműködik. Gyakran nekem is széllel szemben kell küzdenem a kultúráért, bár le a kalappal a társaim előtt, hogy olyan művészeti projektekben is támogatnak, amelyek nem azonnal kifizetődők, vagy „csupán” az imázsuk értéke fontos.

Ebben a nemzetközi projektben szeretnék most minél jobban teljesíteni, ez nagyon nagy kihívás számomra, mert más léptékben, más anyagi lehetőségekkel dolgozhatok majd az itteni szellemi élet kiteljesedésén.

 F. P.: Nem vagy annyira online, mint egy Y generációs. Láttam, hogy egy klasszikus papírnoteszben nézted meg, hányra kell menned egy találkozóra.

B. T.: A digitális eszközöket nem reflexből vagy életvitelszerűen használom. Nem olyan az értékrendszerem, hogy állandóan megnyilvánuljak ezeken a platformokon. Csupán élősködője vagyok a virtuális térnek, és nem fejlesztője. Ennek az életszakasznak az is egy kihívása, hogy figyelnem kell azokra, akik nálam progresszívebbek. Például Ott Anna kolléganőm, aki huszonéves, állandóan online, és ezzel engem is stimulál.

F. P.: A kultúrára való nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Ezt bizonyítja, hogy a Szatyorban szerveztek múzeumpedagógiai foglalkozásokat ovisoknak.

B. T.: Hát, persze. Hogy majd húsz év múlva visszajöjjenek hozzánk sörözni! – kacag. – Viccen kívül: vannak vesszőparipáim, az egyiket Saly Noémi alakította ki bennem, aki kávéháztörténész és a Vendéglátóipari Múzeum egyik főmunkatársa. Tőle vettem át azt a gondolatot, hogy egy jó vendéglátóhely, kávéház több generációnak szól, és arra való, hogy az emberek ott éljenek. A különféle korosztályoknak szóló programok tehát hatalmas szellemi erőteret alakíthatnak ki. Pedig néha csak kávéval vagy teával járulunk hozzá a programhoz, mint a Magyar Kerékpárosklub biciklis reggelijénél.

F. P.: Biciklis reggeli is szokott itt lenni?

B. T.: A „Biciklizz a munkába!”, vagyis BAM-rendezvénye ez, amit én lelkesen támogatok, mivel én is kerékpárral közlekedem. De egyéb különleges programot is említhetnék, mondjuk, egy Vöröskereszt által szervezett árverést a vörösiszap-katasztrófa kapcsán. A WWF-fel pedig úgy működünk együtt, hogy négy-öt ételt együtt alakítottunk ki annak mentén, hogy alacsony ökológiai lábnyoma legyen, vagy magyar termelőktől érkezzen az alapanyag.

F. P.: Mondj egy ilyen ételt!

B. T.: Például egy mangalicás fogás burgonyával. Ha a WWF rábólint, akkor az étel mellé felkerül a piktogramjuk az étlapra. Amennyiben azt rendeli a vendég, a levesből és desszertből 50 forint, a főételből pedig 100 forint megy a WWF számára.

F. P.: Említetted, hogy szeretnéd, ha a Hadikba és a Szatyorba sok generáció járna, és szinte itt élnének az emberek. Annak idején a Hadik Kávéházban Karinthyék tényleg ott éltek. Mesélsz egy kicsit erről a legendás kávéházról?

B. T.: 100-120 évvel ezelőtt Lágymányos és Szentimreváros még külvárosnak számított. Lágymányos onnan kapta a nevét, hogy az a vidék egy mocsaras, lecsapolatlan terület volt. Korábban pedig a Gellért-hegyen szőlőtőkék és présházak voltak, ennek köszönhető néhány utcanév is, mint a Serleg utca, Szüret utca, Ménesi út. Ez a környék a város széle volt, azért telepítették ide a Műszaki Egyetemet Pestről. Pest akkoriban nagyon lezüllött, az akkori oktatáspolitikusok szerint elterelte a diákok figyelmét a tanulásról.

 F. P.: Az egyetem fellendítette a környéket?

B. T.: Ez lett a kovász Szentimreváros fejlődéséhez, mely onnan kapta a nevét, hogy Szent Imre az ifjúság védelmezője volt. A mai napig sok ház kapujában, kerítésén látni a liliomot, az ő jelképét. Tehát egyetemi város épült itt, de a kávéházi élet mégsem akart beindulni. 1906-ban megnyílt a Hadik Kávéház. Abban bíztak, hogy a Hadik Laktanya katonái fogják látogatni, de sajnos alig volt vendég. A ‘20-as években viszont ideköltöztek Karinthyék, az akkori Verpeléti, a mai Karinthy Frigyes útra.

Karinthy Frigyes a kor egyik emblematikus alakja volt, ha mondott egy viccet a Hadikban, azt egy óra múlva mesélték neki a Centrálban. Állítólag le is mérte ez alapján a pesti vicc terjedési sebességét.

F. P.: Szerényen azonosította magát a pesti viccel.

B. T.: Volt egy egészséges egója, bizony. Az a hír járja, hogy úgy mutatkozott be mindenkinek: „Karinthy Frigyes vagyok, térjen magához!" Ellentmondásos és zseniális figura volt: néha visszafelé járt, előfordult, hogy talpig pirosba öltözött, amihez még a zsebóráját is vörösre festette.

F. P.: Miért települt a Hadikba Karinthy a baráti társaságával?

B. T.: Karinthy második felesége Böhm Aranka volt. Az írók és helyi bohémek a bulijaikat egymás lakásán tartották, de az asszonyok megunták a pogácsakészítést, kávészervírozást, mosogatást. Észrevették, hogy itt áll a Hadik üresen, ahol csak néhány idős ember sakkozik (nyugdíjas törzsasztalaink most is vannak). Az ottani sakk-körnek amúgy később Karinthy lett a vezetője. Szóval állandósítottak itt egy asztalt, ami Foglalt Páholy néven híresült el, aztán kialakult a „pletty”, a páholyukban használt beszélgetési stílus, saját kódszavakkal, magukról terjesztett pletykákkal, intrikával. Akadtak itt szerelmi háromszögek, vagy épp négyszögek, ötszögek. A félrelépéseiről híres Böhm Arankáról is rengeteg történet maradt fent, aki rajongott a szép, fiatal férfiakért, és a különféle esetek – például Déry Tiborral – visszajutottak Karinthy fülébe, vagy előtte zajlottak... Déry szerint Böhm „szerette a nyilvánosság veszélyét, izgatta a mások előtti szeretkezés lehetősége.” A járókelők kint álltak a Hadik nagy üvegtáblái előtt, és nézték, ahogy itt bent mindenki hadonászik, veszekszik, beszél és iszik. Figyelték az asztaltársaságot, mint egy stand up comedyt. Karinthy annyira a nappalijának tekintette ezt a foglalt páholyt, hogyha komoly munkája akadt, átment a mai Szeged Étterembe, ami régen a Gebauer Kávéház volt, mert ott elbújhatott, és meg tudta írni a leadandó anyagát.

 F. P.: A Hadik újranyitásakor Karinthy Márton is sokat segített nektek.

B. T.: Igen, rengeteget mesélt, előadást tartott, tanácsokat adott, és a mai napig van az étlapunkon egy desszert, a Karinthy-szelet, melynek az ötlete tőle származik, mivel csokoládérajongó volt az egész Karinthy-család.

Ezzel együtt is kihívás volt 70 év után feltámasztani ezt a híres irodalmi kávéházat. A szocializmus idején az efféle kávéházi kultúra polgári csökevénynek számított.

Persze más kérdés, hogy az értelmiségi körök hogyan menekítették át ezt a világot a presszós közegbe. Nyitáskor figyelembe kellett venni a klasszikus irodalmi hagyományokat, ami a Hadiknál egy decens megjelenést eredményezett, bársonyfüggönnyel, díszes tapétával és békebeli hangulattal. Bár a hely eredetileg egy túlvilágított, rossz hangulatú, vidéki pályaudvarra hasonlított. A Szatyorral könnyebb dolgunk volt. Ezt eredetileg a ‘30-as években a Hadik alagsorában nyitotta meg a tulajdonos, mert szerette volna, ha a fenti bohém társaság éjszaka is tovább működhessen. Neonlámpás Dance felirattal kell elképzelni, ahol jazz-zene szólt, táncoltak, állítólag még pucérbulit is tartottak itt ezek a híres-hírhedt népek.

F. P.: És belülről milyen volt?

B. T.: Az enteriőrje art deco-stílusban készült, olyasmi csomózott anyaggal a falon, mint azok cekkerek, amiket az idős nénik használtak régen. Amikor elkészült a hely, az akkori tulaj, Kaiser úr lehívta Karinthyt, hogy megmutassa, így fog kinézni a Taverna, merthogy ez lett volna a neve. Mire az író felkiáltott: „De hát ez egy szatyor!” A tulaj pedig tudta, hogyha Karinthy azt mondja: „szatyor”, akkor azt úgy kell hívni. Amikor 2010-ben felélesztettük a helyet, világos volt, hogyha egy art deco belsőt varázsolnánk ide, az ma nem azt a fesztelen hangulatot, lázadást jelentené, mint annak idején. Végül arra jutottunk, hogy művészek kellenek ide, akik kidekorálják a helyet, olyanok, mint Babos Zsili Bertalan. Féltünk tőle, hogy mit szól majd a közönség, de amikor kinyitottunk, zutty, tele lett a hely: imádták az emberek. Később elhívtam a korabeli tulajdonos leszármazottját, aki kisgyerekként háromkerekű biciklin még a híres írók lába között karikázott, és azt a hangulatot szívta magába annak idején. Aggódtam kicsit, hogy lesz egy kellemetlen negyedórám, mert a Hadik biztosan tetszeni fog neki, de a Szatyorba be sem merem vinni. Szabadkoztam, hogy az túl fiatalos, de Kolos úr látni akarta, és amikor belépett, közölte, hogy ő itt érzi azt a pezsgő hangulatot, bohéméletet, ami a Hadikot jellemezte. Tavaly utolérte a sors a bársonyfüggönyös Hadikot, hogy megfiatalítjuk, így lekerült a tapéta, és modernebb megjelenése lett. Ennek hatására még több korosztály szokott ide.

F. P.: Járnak a mai Hadikba írók és művészek, mint annak idején?

B. T.: Büszkén jelenthetem, hogy Kiss Tibi is be szokott ugrani a Hadikba, a Kispálosok gyakran itt ötletelnek vagy a Magashegyi Underground. Ide jár Simon Márton, költő, Závada Pál író és Závada Péter költő. Sőt a Hadikban vetette papírra Nemes Jeles László a Saul fia című film forgatókönyvének első oldalait, a kézirat másolata kint van a falon bekeretezve.

F. P.: 42 éves vagy, két gyönyörű kislány édesapja, akikkel sok időt töltesz, játszol velük, felolvasol nekik. Hogy tudod a vendéglátós, művészeti vezetői munkakört összeegyeztetni a családi élettel? Bűvészmutatványnak tűnik.

B. T.: Kompromisszumot kell kötni, mint az élet sok más területén. Az édesapám olyan típus volt, hogy karácsony délutánján megjelent, meg a születésnapokon, és ha édesanyám szólt neki külön, akkor vásárolt egy teljes bélyegalbumot, mint a svéd gyerekversben.

 F. P.: Hogy mindenképpen felhagyj a bélyeggyűjtéssel…

B. T.: Láttam, hogy a vendéglátást így is lehet csinálni, és ez nagyon sikeres, mert ő annak idején a Búsuló Juhászt és a Vajdahunyad-várban lévő Anonymus éttermet vitte. De ez a család rovására ment. Én inkább csapatban dolgozom, ami arról szól, hogyha feldől egy virág a sarokban, és én nem vagyok itt, akkor azt valaki fel fogja állítani. Hiszek abban, hogy kollégáknak tekintjük egymást, illetve a szeretet motiváló erejében.

Hogy a levegőben van a közös cél, érezhető egy közös értékrendszer, és ez visz minket előre.

F. P.: Bölcsészként, a munkádból adódóan és múzeumpedagógus feleségednek köszönhetően is nagyon fontos számodra a művészet. A lakásotok falain van néhány festmény kortárs képzőművészektől.

B. T.: Igen, büszkén mondhatom, hogy egyszer egy kiállítást is össze lehetne hozni azokból a kisebb térplasztikákból és képekből.

 F. P.: Van kedvenc kiállításod az utóbbi időből?

B. T.: Szentendrén néztük meg a Művészetmalomban a Levitáció című kiállítást. Szirtes János, Bukta Imre, feLugossy László alkotásait láttuk a gyerekekkel, akik meglepően jól bírták, másfél órát töltöttünk el ott. Az egyik installáció egy vidéki lagzit mutatott be, pörkölttel az asztalon, melyet bábok ültek körbe, kezükben tablettel, melyen Bukta Imre életéből mentek képek. A gyerekek oda akartak ülni melléjük, tetszett nekik.

 F. P.:  A tabletről jut eszembe, hogy nálatok a gyerekek nem igazán használnak kütyüket. Ti sem tévéztek, inkább olvastok.

B. T.: Igen, nem erőszakkal, de valahogy így alakult. Nincs tabletjük, nem telefonoznak, és az interneten sem tudnak keresni, a YouTube-ot is mi indítjuk el nekik, ha „My little pony” hangulat van. De azt azért sejtik, hogy az internet egy komoly, fontos dolog, csak nem tudják, pontosan, micsoda. Kint voltunk például a hétvégi házunkban, vihar volt, és Zsófi lányom így próbálta nyugtatni a húgát: „Van villámhárító, és ne aggódj, mert ha baj történik, a villámhárító az internetbe elvezeti azt.” Mondtuk nekik, hogy hasznos dolog ugyan az internet, de ebben a villámdologban nem biztos, hogy tud segíteni – nevet.

 F. P.: Rengeteget olvastok a feleségeddel, kortárs szerzőket is, akiknek a fele megfordult a Hadik Irodalmi Szalonban már vendégként. Melyik a legfrissebb átütő olvasmányélményed?

B. T.:

Nyaralás alatt Durrell Istenek kertje című könyvét bújtam. A lányaim kérdezték, mi ez, mert nagyon jópofa a borítója, aztán elkezdtem nekik is olvasni belőle.

Amikor a Kitömött barbárt olvastam, ezt nem igazán tehettem meg. De Durrell nagyon elbűvölte őket: miként gyűjtötte be a búbos bankát, hogy esett be a vízbe a csónakból, vagy mi történt a kis gekkóval, ami azért lehetett különösen izgalmas, mert Natinak, a kisebbik lányomnak is volt akkor egy gekkós kalandja. Felnőttesebb könyvet is ajánlok, ez egy friss élmény: Kötter Tamástól az IKEA vasárnap. Ő elég érdekes színfoltja a mai magyar irodalomnak, hideget-meleget egyaránt kap. Ami érdekes benne, hogy hétköznapi, élő kapcsolatban van a magyar felső-középosztállyal, és sokkal hitelesebben tud írni róla, mint más kortárs szerzők, akik panelekben gondolkodnak erről a rétegről.

Finy Petra

 Fotók: Éles Balázs