–

Talán a kismamáknál a legtipikusabb ez a jelenség (oké, én is ilyen voltam), de mielőtt a férfiak ajka kárörvendő vigyorra húzódna, ki kell őket ábrándítanom, hogy gyakran előfordul a másik nemnél is ez a különös tudat- és beszédállapot.

Kisgyerekkel könnyen belecsúszhatunk abba, hogy mivel életünk minden órája a pöttöm ded körül forog, hajlamosak vagyunk magunkat azonosítani vele, és automatikusan jön a többes szám első személyű beszámoló:

– Ma egy hatalmasat pukiztunk! – elképzelem, ahogy az anyuka és a bébi egyszerre pukkantgat önfeledten.

– Már kijött két fogunk! – ahhoz képest, hogy anyukának csak két foga van, elég jól képezi a hangokat, és teljesen érthetően beszél.

– Reggel úgy bekakiltunk, hogy a hátunkon csorgott le! – nem biztos, hogy szeretném elképzelni, ahogy anyuka ül a vécén, és kepeszt, majd akkorát rottyant, hogy még a hátát is beteríti az eredmény.

Pici gyerek mellett még hátborzongatóbb, amikor az apukák is beszállnak a királyi többes következetes használatába:

– Nagyon ügyesen szopizunk, általában váltott mellet használva! – ó, csak ne lennék olyan vizuális, és ne látnám azonnal a lelki szemeim előtt, ahogy a csecsemő lóg a megszólaló férfi mellén! Vagy ne villanna be valami egyéb – szopizáshoz kapcsolódó –dolog...

– Tegnap este átfordultunk! – itt nem tudom, apuka mire is gondolhat: annyira bekajált a tévé előtt, hogy már a kanapén való átfordulás is hatalmas teljesítmény volt, amit mindenképpen meg kell osztania valakivel?

– Tiszta piros lett a kukink, és be kellett kenni krémmel! – na, ez már az a kategória, hogy az ember fel nem foghatja, miként nem hallja az illető, miről is mesél, mert nagyon úgy tűnik, mintha a nemi betegségét taglalná nagy lelkesen egy társaság kellős közepén.

De hallani hasonlót óvodában, iskolában vagy orvosi rendelőben, ha épp kedvesen bratyizó hangulatban szeretne kommunikálni az adott pedagógus, orvos vagy ápoló:

– Ma bizony sokat rosszalkodtunk hátul, ezért lett egy kis enyje-bejnye! – az óvónő bizonyára merő kedvességből meséli el ezeket, de kiragadva az óvodai kontextusból bizony igen kettős értelme van ennek: a rosszalkodásnak... és az ejnye-bejnyének is.

– Sajnos nem volt rajtunk az ünneplőnk, amiért támadt egy kis riadalom! – szegény tanár végig sem gondolja, hogy mi pereghet le a szülő lelki szemei előtt a szavait hallva: miszerint ő egy szál melltartóban vagy meztelen felső testtel riogatja az udvaron a diákokat.

– Képzelje, ma megtanultuk késsel és villával felvágni a húst! – a szülő bizony bőszen gratulálhat a tanerőnek, aki (lassan a nyugdíj felé közelítve már) képes önállóan felszeletelni magának a húst. Lehet, hogy eddig a többi tanár segítéségét kellett kérnie az étkezőben?

Elképzelhető, hogy a bájos többes szám első személyezéssel a parkban találkozunk kutyasétáltatás közben:

– Vigyázat, vigyázat, nagyon tüzelünk! – közli a férfiember nőstény ebét futtatva, miközben a hallgatóság azon töri a fejét, hogy az illető egy két lábon járó biológiai csoda, mert hímneműként méhhel bír, és éppen vadul vérzik lánykutyájával egyetemben.

– Mi, kérem, mindig összeszedegetjük magunk után a kakinkat! – ilyenkor felmerülhet a beszédpartnerben a kérdés, vajon a parkban a gazdi gyűjti össze a kutyakakit, míg otthon a kutya segít ebben a gazdinak?

Sportkörökben is beleszaladhatunk hasonló mondatokba, akár szurkolókról van szó, akár olyan szülőről, aki versenyszerűen hordja sportolni a gyerekét:

– És az utolsó percben belőttük a gólt! – ez már annyira elterjedt, hogy szinte nem is zavar bennünket, pedig nem az adott drukker csavarta be a gólt, hanem kedvenc csapatának egyik tagja. A szurkoló lehet, hogy a sarokig sem tudna elmenni, nemhogy nekifutni, és kapura rúgni egy focilabdát.

– Hiába próbáltunk meg mindent, valahogy nem volt elég jó a lábtechnikánk! – mondja a szülő, aki gyermeke egész versenye alatt csak döglött a lelátón, és a lábtechnikája maximum arra volt elég, hogy keresztbe tegye egyik bokáját a másikon, vagy kényelmesen kislattyogjon a büfébe.

Szóval vicces helyzeteket teremthetünk magunknak a többes szám első személyben való kommunikációval egyes szám harmadik személy helyett, főként akkor, ha valaki van elég pofátlan ahhoz, hogy visszakérdezzen:

– Tényleg, te is teljesen szobatiszta lettél? És éjszaka sem kell már pelus? Hát, gratulálok!

 Finy Petra 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/fizkes