–

Gondoltam, majd jól megírom, hogy csaptam szét magam végre megint, annyi böjt után egy jó kis fesztiválon. Hogy táncoltam szét a cipőmet (minimum!) két húszéves sráccal.

A cipőőőőmet? Dehogy is, mezítláb mászkáltam természetesen, befont hajjal, virággyereknek öltözve, énekelgetve, mint a kilencvenes években.    

Na, szóval, ehhez képest…

Kezdjük talán ott, hogy világéletemben keményen csatázott bennem a zárkózottság a kíváncsisággal. És, bár legeslegjobban olvasni szeretek bárhol, időről időre kirobbantom magam az aktuális szövegből, hogy megnézzek ezt-azt a világban vagy beszélgessek ezzel-azzal.

Régebben rettegtem, hogy lemaradok valami fontos dologról.

Ma is.

Igaz, a fontos dolgok listája jelentősen rövidült az utóbbi időben, és sok volt a csere, ezért jóval egyszerűbb most már otthon ülni, és beismerni magamnak, hogy de jó is ez. Nem állítom, hogy sose bánom meg a csekély szabadidő alternatív, kültéri hasznosítását, de időnként beletrafálok: jó a buli, izgalmas a program vagy szép a táj, jól mulatok.

Igaz, mostanában sokszor bukik a tervezet, mert nemcsak én, a barátok is körülményessé váltak, és mire elszánom magam a kiruccanásra, ők is az otthon maradásra.

Régebben egy körtelefonnal egy óra alatt összeszedhető volt a banda. Ma hónapokkal korábban kezdünk szervezni egy találkozót, ami persze jó eséllyel elmarad, mert valakinek hülye a főnöke vagy a gyerekei elkapják a hányós-fosóst. (Ha gyerekmentes a buli, akkor a felnőtteken van a sor éppen.)

A régi haverokkal való összejárás másik nehezítő körülménye az, hogy a házastársak általában csak ritka, ihletett pillanatokban képesek tolerálni egymás barátait.

Nem volt ez másként régen se, csak akkor még a szezonális társulások voltak divatban: mire megutáltunk valakit, már a barátnőnk is kiábrándult belőle. Vagy nem. De akkor belőlünk lett elege, és nem kellett például évtizedeken át a nappalinkban köszönteni azt a nőt – vagy a szellemét, ha mindig kijön a migrénje, amikor hozzánk hivatalosak –, akit véletlenül lekurváztunk egy koleszos buliban részegen, vagy fordítva, és a legjobb barátunk sajnos pont őt tartotta meg feleségnek.  

Régi nyarak, kalandos fesztiválok, ej…

Igen, igen, voltak, évről évre, bár akkoriban nem jutott minden hétre egy össznépi banzáj júniustól szeptemberig, voltaképpen az augusztus elejét várta mindenki. A koncertek miatt is persze, biztosan, de a műélvezet iránti igényt azért erősen tompítja húszéves korban a libidó. Ha jól emlékszem.

Vajon mikor figyeltünk fel a zenére? Mikor lett tényleg fontos, mit szaval/ír/fest/énekel a művész (azon túl, hogy őrülten vonzó)? És mikor lettünk haspókok, basszus? 

Ugye, lányok, fiúk, jól emlékszem: mást jelentettek mondjuk húsz éve a szigetkörök, amelyeket azért róttunk, hogy összefussunk valamelyik szépreményűvel, és nem azért, hogy lefogyjuk a babahájat, vagy, hogy posztolhassuk, tartja a lépést az X generációs, fitt irodista! Fontos változás az is fesztiválozó énünkben, hogy

míg húsz évvel ezelőtt mindenkivel össze akartunk futni, ma drukkolunk, hogy ne fussunk össze ezzel meg azzal, de lehetőleg senkivel, épp elég a kísérőnkhöz alkalmazkodni.

Alkalmazkodás, hm, ez is új szó a szótárunkban, nem? Mintha régebben nem kellett volna, szimplán csak bírtuk: az éjszakázást, az alkoholt, a szúnyogcsípést (voltak húsz éve is szúnyogok?), a toi toi vécét, a tömeget, a koszt, a haverokat és magunkat is, azt hiszem, sokkal könnyebben elviseltük.

No, de a hosszúra nyúlt bevezető után azért csak elmondom, hogy az imént felsorolt hendikepek ellenére elkezdtem újra fesztiválozni. Persze csak lájtosan, óvatos kíváncsisággal, hisz nem vagyok edzésben egy ideje.

Gondoltam, bemelegítésnek Kapolcs pont jó lesz nekem.

És pont jó lett nekem.

Meg a gyerekeknek is, így többes számban, ugyanis kértem kölcsön még egyet. Hisz mindenki tudja: egy kölyökkel lazulni reménytelen, kettővel időnként összejön, mert bár kancsal leszel a végére, ha mind a kettőt szemmel próbálod tartani, de viszonylag veszélymentes zónában szabadon legeltethetők, elvannak együtt.

Táncolni ráadásul nagyszerűen lehet velük (ha már a férj nem táncol), pláne, ha fröccs is van (naná, hogy van, mert vezetni viszont vezet a férj, mivel fröccsözni se fröccsözik), a bepasizásban pedig nem a kiskorúak jelentenek akadályt, hanem a tény, hogy száz éve már bepasiztunk, amelynek következménye amúgy, legalábbis fele részben, az emlegetett kiskorúak létezése.

Amúgy, ha ez a műfaj érdekel, és nemcsak a Facebookon szeretnéd bökdösni a potenciális nagy őt, akkor megtalálhatod a számításodat itt is, bár igaz, hogy alapvetően családo(so)k hömpölyögnek a patakparton, és az átlagéletkor sem 21 év, bár a sok baba miatt lehet, hogy annyira jönne ki, ha számolgatnánk. Szóval igen, vannak azért facér jópasik és jócsajok itt is, akik ráadásul hozzád hasonlóan üdvözült arccal tolják a tálcányi lila hagymás, zsírban sült, szalonnás lepényeket, és negyven fölött is lehet esélyed errefelé, mindegy, hogy kilóban vagy évek számában übereled a negyvenet, ellentétben a Balaton déli partján lévő cirkusszal. És ettől a ténytől akkor is lelazulsz, ha nem vagy vadász üzemmódban már/még/éppen.  

Ha már randizás: egy koncertre várva beszédbe elegyedtem egy nagyon helyes párral, elárulták, egy napja ismerkedtek meg. Nem gondoltam volna, olyan meghitten üldögéltek az egyik udvarban, egymásnak dőlve, sutyorogva. A férfi (hatvanas hobó) párás szemmel elmesélte, ha már így összejöttünk, hogy épp negyvenéves házasok a feleségével – aki otthon maradt sajnos, így nem áll módjában bemutatni nekem, ellentétben a barátnőjével (ötvenes Pocahontas), aki elment szörpért, de mindjárt jön.

Lehet, hogy a hosszú házasság titka tényleg az, hogy nem kell elválni?

Ez a bonyodalmak délutánja volt különben, mert a gyerekek meg közben beszabadultak az árusok közé.

Ebben a tekintetben szívás a több gyerek, mert ha A gyerek már kapott bármilyen vásárfiát, akkor olyan nincs, hogy B gyereknek ne lehessen kívánsága, lehetőleg egy ár–érték arányban abszurd tárgy képében manifesztálódva, és ha megkapja, akkor A gyerek méltán akad ki saját, szerény választását utólag bánva – próbálj köztük higgadt maradni, sok szerencsét, úgyis ők bírják tovább.

A gyerekkel fesztiválozás nagy felismerése amúgy, hogy egy kiállítás miatt is össze lehet verekedni. (Igen, halottam, hogy volt már ilyen a művészettörténetben, de eddig nem hittem el.)

Ezen kultúrbalhét leszámítva jó volt minden. Volt sok mulatság, zene és színház, nevetés és csodálkozás, fűben hentergés és kutyázás, retro tárgyak többórányi kurkája a múzeumban: velem egyidős lapok hátborzongató szemlézése, kártyanaptárak, fejfedők, porcelánok és bakelitek önfeledt tapogatása… és fagyi és palacsinta és fröccs és pörkölt és hinta, naná.

Valami rohadtul elmúlt, de valami nagyon nem.     

Úgyhogy folytatjuk.

Talán még az az elején felvázolt szigetes szétcsapatás sem marad csupán vízió…

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Monkey Business Images