–

Hajszál híján

A dunkerque-i csatáról – Dunkerque francia város, melynek angol elnevezése Dunkirk – vagy a Dinamó hadműveletről a magyar köztudatban semmi, vagy épp meglehetősen halovány kép él, szemben a britekkel és a történelmet behatóbban ismerőkkel, akiknek viszont a második világháború egyik meghatározó mozzanatát jelenti. Meglehetősen ellentmondásos eseményről van szó, a csatát ugyanis a szövetségesek elvesztették, a britek ezzel szemben erkölcsi győzelemként élték meg, és elég erőt merítettek belőle ahhoz, hogy szembeszálljanak a Harmadik Birodalom jelentette fenyegetéssel.

1940 májusának végén a német haderő előrenyomulása egészen a La Manche-csatornáig szorította vissza a szövetséges (brit, francia és belga) csapatokat, akik kvázi csapdába estek a tengerparton. Előttük a Wehrmacht fenyegető (fél)gyűrűje, mögöttük a tenger, szinte látótávolságban pedig ott a szabadság földje! Hiába adták azonban ki a parancsot az evakuálásra (ez volt a Dinamó hadművelet), a Királyi Haditengerészet hadihajói csak nehezen tudták megközelíteni a sekély partot, ráadásul folyamatosan zaklatták őket a Luftwaffe repülői és a német haditengerészet tengeralattjárói. A hadműveletet így kiterjesztették, rekvirálták a közelben lévő civilek jachtjait, halászhajóit, és minden olyan vízi járművet, amellyel biztonságosan át lehetett kelni a csatornán.

.

Egész kis flotta kelt útra – civilekkel is a fedélzeten – a törékeny lélekvesztőkből, hogy hazahozzák fiaikat a frontról. A mérleg: katonai és civil összefogással a tervezett 45 ezer brit helyett több mint 300 ezer szövetséges katonát mentettek ki Dunkerque közeléből. A történészek szerint a Dinamó hadművelet sikertelensége – haderő híján – Nagy-Britannia kapitulációjához vezetett volna, amely megváltoztathatta volna a háború kimenetelét, és vele az egyetemes történelem menetét. Könnyen lehet, hogy ma a német lenne az egyetlen világnyelv.

Időkavar

Christopher Nolan Dunkirkjével egy több mint 25 éves filmes projekt végére került most pont. Az 1990-es években a csatornát áthajózva támadt az az ötlete a rendezőnek, hogy a Dinamó hadműveletet filmre vigye. De úgy érezte, nem áll még készen egy ilyen volumenű produkció elkészítésére, hiányzik belőle a kellő tapasztalat. Ha csak filmográfiájának utóbbi tíz évét nézzük (A sötét lovag-filmek, Eredet, Csillagok között), megállapíthatjuk, hogy messze túlteljesítette a kvótát.

Nolan kísérletező kedve új filmjében is tetten érhető: egyik korábbi remekéhez, a Mementóhoz hasonlóan – amelyben a cselekmény időrendjének megfordításával élt – ismét sutba dobja a történetmesélés hagyományos lineáris szerkezetét, és három részre tördeli a cselekményt, amelyek más-más időintervallumot ölelnek fel.

A tengerparton rekedtek közül kiemel két közkatonát, akiknek semmi más céljuk nincsen, csak ösztöneiknek engedelmeskedve minél távolabb akarják tudni magukat a „fritzektől”, így mindent elkövetnek, hogy feljussanak az első eléjük kerülő hajóra. A sors keze, hogy ez alatt az egy hét alatt, amelyet Dunkerque vendégmarasztaló Bermuda-háromszögében eltöltenek, végül minden józan megfontolásuk ellenére is hősökké válnak.

A másik sztoriszál a civileké: egy apa, a fia és a „hajósinasuk” a haza hívására egy emberként szállnak hajóra, és indulnak neki a bizonytalannak. Útközben fölszednek egy sokkos állapotban lévő hajótöröttet, akivel együtt valóságos kamaradarab bontakozik ki a szűk lélekvesztőben, olyan mély dráma, amely elnyeléssel fenyegeti őket, mielőtt átérhetnének a túlpartra. Az ő cselekményük már mindössze egy napot ölel fel.

A harmadik történetben az időintervallummal egyetemben totálisan beszűkül az élettér a karakterek számára: két brit vadászpilóta tart Dunkerque felé, hogy tisztán tartsák az eget csapdába esett társaik felett, ám erre mindössze egyetlen óra áll a rendelkezésükre.

Szárazföld, víz és levegő: három helyszín, három különböző nézőpont, három eltérően kezelt idősík, amelyek a film végére tökéletes harmóniában simulnak szépen össze.

Sodródva az árral

Nolan régi vágású rendező: nem digitálisan, hanem hagyományos filmre forgat, kerüli a számítógépes effekteket, ha teheti, inkább díszletez és mindent megépít – a filmben látható hajók és repülőgépek is valódiak –, még ha ez költségesebb megoldást is jelent. Ebből fakadóan realista ábrázolásmódra törekszik, ám kerüli az öncélú naturalizmust: objektívje elé nem kerül leszakadt testrész, golyó tépte seb vagy kiforgatott bél. Nincs szüksége ilyen olcsó és fantáziátlan hatásvadászatra: nála a kép, a vágás és a hang egymást hatványozottan fokozó egységet alkot, amelyet más rendezőknél korábban még nem tapasztalhattunk. E nolani Szentháromság olyan atmoszférát képes teremteni, amely egy pillanat alatt magába ránt, és az utolsó képkockáig a székbe szögez. Hans Zimmer zenei kompozíciója pedig a bőrünk alá mászva megtáncoltatja valamennyi idegsejtünket.

A Dunkirk „nem kellemes” filmélmény: már a nyitójelenetben olyan feszesre húzza az idegeinket, mint a hegedű húrja, és ez még csak a kezdet. A film szinte teljes játékidején végighúzódó zene egy pillanatra sem engedi lazítani a nézőt, folyamatosan növeli bennünk a feszültséget, a helyszínek közötti, drámai csúcspontokon történő vágások – borítékolható érte az Oscar-jelölés – pedig csupán arra szolgálnak, hogy rajtuk még nagyobb lendületet vehessen a történet, fokozza a látszólag tovább fokozhatatlant. Itt nem kérhetsz időt, nincs szusszanásnyi szünet. Itt háború van. Csak sodródni lehet az árral, olykor szó szerint.

Zöldfülűek és vén rókák

Nolan korban és tapasztalatban is abszolút a szerepekhez válogatta színészeit: a csapdába esett, fiatal közkatonákat csupa első- vagy másodfilmes, kevésbé ismert színészpalántákkal játszatta el, köztük Harry Sylesszal, a One Direction popegyüttes színészi babérokra áhítozó tagjával. Stylest lenyűgözte Nolan legendás aprólékossága. Amikor a fiatalember, miután átöltözött, és kijött a sátorból filmbeli egyenruhájában, a rendező végigmérte, majd figyelmeztette, hogy rosszul van befűzve a bakancsa: akkoriban a katonák nem keresztezték, hanem hurkolták a fűzőt. Ezek után szerinted mennyire lehet hiteles a produkció?

Nolan az idősebb tisztek szerepeire ügyeletes kedvenceit válogatta be: Cillian Murphy a kimentett hajótörött szerepében reszket a vásznon, Tom Hardy pedig a rendkívül szűk és kényelmetlen vadászgép pilótafülkéjébe préseli be magát. Hardy korábban már bizonyította, hogy sem a maszk (lásd: A sötét lovag: Felemelkedés, amelyben a Bane nevű antagonista szerepében látható), sem a szűk tér (a Locke – Nincs visszaút című egyszemélyes kamaradarabban a kormány mögött ülve végig autót vezet) nem jelent számára akadályt a kimagasló alakításhoz. A rendező először dolgozik együtt Kenneth Branagh-val és Mark Rylance-szel; előbbi a nehéz döntéseket meghozni kénytelen, mindent tudó feljebbvaló alakjában, utóbbi pedig civilben apaként domborít nagyot.

Küldetés teljesítve

A filmet nagyrészt IMAX kamerákkal forgatták, így valóban érdemes a nagyobb formátumú mozira beülni, mert egészen megdöbbentő élményben lehet részünk – különösen a repülők táncába szédül bele könnyedén a néző az elképesztő légi felvételeken. Én megpróbáltam önkéntelenül oldalra hajolva Hardy mögé is bepillantani, hogy vajon a nyomunkban settenkedik-e még az a lerázhatatlannak tűnő Messerschmitt. Mit ki nem hoz az emberből a 18 méter magas vászon?!

Christopher Nolan Dunkirkjével új háborús klasszikus született. Tavaly Mel Gibson A fegyvertelen katonával bizonyította, hogy lehet még újat mondani, és lehet még újat mutatni a világháborús filmek műfajában. Most Nolan támasztja alá, hogy van még létjogosultsága a zsánernek. „Azt akartuk elérni, hogy a nézők Dunkirk partján, a Moonstone (a hajó) fedélzetén és a Spitfire pilótafülkéjében érezzék magukat, és átéljék, milyen lehetett ott lenni” – nyilatkozta a rendező. Sir! A küldetés maradéktalanul teljesült!

Képek: InterCom