–

A tanáriban állandó a morajlás és a nyüzsgés. Mert – a közhiedelemmel ellentétben nekünk – nem kezdődik el a nyár június 15-én, hisz a tanévet le kell zárni, a bizonyítványokat meg kell írni, a törzslapokat kitölteni, és a következő tanévet előkészíteni. Ezek a szavak enyhe hidegrázással és mélabús undorral töltenek el. Mert mindig eltűnik a pecsét, hiányzik egy záradék, elrontok egy bejegyzést, amit persze javítani kell. Utálok hibázni, és ilyenkor újra és újra fel is húzom magam, ahogy mindenki.

Ingerültebbek, érzékenyebbek vagyunk, hisz mindenkit szorít az idő, és senki sem szereti a kötelező adminisztrációt. Az egyik reggel kerestem egy határozatot, amit végül nem találtam meg: ekkor egy közel tízperces, igazi káromkodós, toporzékolós hiszti következett, amit a kolléganőim elnéző mosolyogva és türelemmel hallgattak végig, mert tudták, hogy most erre van szükségem. És valóban, kell ilyenkor egy kis önsajnálat, dühkitörés és hiszti. Mert 31 bizonyítvány nem íródik meg magától „csak úgy”... vidáman és mosolyogva. Olykor diktáljuk egymásnak az adatokat, segítünk a másiknak. Ilyenkor még álmomban is azt hallom, hogy „jó, jó, jeles, közepes, elégséges, jó, jó, jeles”. Mechanikus munka óraszámokkal, üres részek kihúzásával... és persze gyöngybetűkkel.

Osztályfőnökként fontos, hogy te magad töltsd ki a bizonyítványt, mert ebben is van valami lezárás, rituális befejezés.

Boldogság és mosoly ül ki az arcomra, amikor már csak pecsételek és aláírok: mert ez azt jelenti, hogy végeztem: ki kell őket osztani, jönnek a gyerekek, átveszik, és konstatálják, hogy ennek az évnek is vége. Ölelés és búcsúzás: most két hónap szünet, két hónap egymás nélkül. Tíz intenzív együtt töltött hónapon vagyunk túl, melyben rengeteg minden történt. Többet voltunk együtt, mint bárki mással, ami miatt év végére mindenki besokall egy kicsit. Muszáj most külön lenni, nem beszélni, kipihenni egymást (és a fáradtságot) ahhoz, hogy szeptemberben újra tudjunk örülni egymásnak, és belevethessük magunkat a közös munkába a diákokkal és a kollégákkal együtt.

Képzeljétek el mindezen adminisztratív nyűgöket megspékelve a szóbeli érettségivel is... Hisz nemcsak nekünk melós a szünet első két hete, de a végzősöknek is. Harmincöt fok, öltöny... és rengeteg izgalom. Negyven-ötven felelet naponta, ez néha megmosolyogtató, máskor lehengerlő, időnként pedig dühítő: de semmiképp sem unalmas. Ilyenkor mi is megmérettetünk, hisz az eredmény valahol azt is megmutatja, hogyan dolgozott egy pedagógus az évek alatt. Valóban beértek? Valóban érettek lettek? Bárhogyan is gondoljuk, most már papírjuk van arról, hogy igen. Mi adtuk a kezükbe, és bízom benne, hogy emellé életszemléletet, képességeket és hasznosítható tudást is kaptak.

Mert nem a bizonyítványban lévő jegyek számítanak igazán, hanem a benne lévő munka, a közben átélt élmények, a megszerzett tapasztalatok.

Kiengedjük őket a „nagybetűs életbe”, koccintunk velük a banketten, és csak reménykedni tudunk: mi igazán mindent megtettünk azért, hogy megállják a helyüket. A többi már rajtuk múlik.

Egy újabb nagy levegővétel, nyögvenyelős vánszorgás az utolsó napokon. Hisz még mindig zárás van, értekezletek, megbeszélések, beszámolók. Mindenki tervezi már, mit fog csinálni a nyáron, gondolatban a nyaraláson jár, élvezi a pihenést, a víz hűsítő hullámait... Rendezgetem a cuccaimat, elvégzem a hónapok óta esedékes pakolást, amit eddig csak tervezgettem, de mindig halogattam. Több kilónyi dolgozat, könyvek... és az év során felgyűlt emlékek sorakoznak az asztalomon. Szortírozás, szekrénybe szuszakolás. Kidobni vagy megtartani? „Ez itt a kérdés”... Rengeteg emlék, mely mind egy-egy vidám pillanathoz, esetleg küzdelmes naphoz kapcsolódik.

Végre, vége! Üres az asztal, üres a tanterem. Kisétálok a kapun, ahová két hónapig be sem lépek. És ez így is van jól. Szeptemberben folytatás következik, addig pedig helló, nyár, helló, pihenés! Mert már igazán rám fér...

Nektek is legyen nagyon jó nyaratok!

Balatoni József 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rawpixel.com