Mondjuk ki! – Hogyan ne féljünk a boldogságtól?
Oké, ez a cím borzasztóan nagyképűre sikerült, hiszen pont arról akarok írni, hogy fogalmam sincs róla, hogyan ne féljünk a boldogságtól. Biztos van köztetek olyan, aki számára bődületes marhaságnak tűnik, hogy képes valaki félni attól az érzéstől, amire minden ember a legjobban vágyik, de higgyétek el: a boldogság és az elégedettség baromi ijesztő tud lenni, és ennek nagyon sok oka van. Kalapos Éva Veronika írása.
–
Kezdetnek mindjárt ott van az a cseppet sem frusztráló, ellenben annál elterjedtebb vélekedés, hogy „nem lehet minden a miénk”. Magyarul, szinte törvényszerű, hogy ha a magánéletem rendben van, más fronton kell problémákkal küzdenem, hiszen a boldogság három pillére állítólag a magánélet, a munka és az egészség. Ezek közül egynek pedig egyszerűen kötelező rosszul működnie, különben… különben… hát, ez az, mi is lesz különben?
De tényleg: miért hisszük, hogy a teljes boldogságot nem érdemeljük meg? Tegye fel a kezét, aki egy harmonikus időszakban még sosem rettegett titkon attól, mikor üt be a krach, mert az lehetetlen, hogy hosszú távon minden oké legyen. Ráerősít erre a hét bő és a hét szűk esztendő mítosza is, azaz, ha ne adj’ isten mégis pár napnál hosszabb időn át rendben lenne az életed, nyugodj meg, ez csak a felkészülés arra, amikor majd minden összeomlik. Hát, köszi. És ezekkel a hangokkal a fejében ne szarja össze magát a boldogság gondolatára minden épeszű ember.
Külön aggasztó, hogy ezek a mítoszok és szólások tapasztalatokon alapulnak, és a kollektív tapasztalaton kívül a sajátunkból is tudjuk, hogy az élet hullámzó (ráadásul olyan mocsok is, hogy a jó általában csepegtetve, kis adagokban érkezik, a rossz pedig legtöbbször hatalmas adagban ömlik ránk). Ahogy persze tisztában vagyunk azzal is, hogy bármekkorát üt is rajtunk a sors, többnyire sikerül feltápászkodnunk, de ezzel kapcsolatban valahogy mégis kevésbé bízunk magunkban, és a boldog időszakainkban körmünket rágva várjuk, honnan támad majd a borzalom, amire az élet éppen felkészít minket.
Ezért van, hogy sokszor csak utólag realizáljuk, amikor egy adott életszakaszban éppen boldogok voltunk – annyira aggódtunk a jövő miatt, hogy egész egyszerűen nem vettük észre.
Sajnos nincs univerzális tippem arra vonatkozóan, hogyan lehet ezt jobban csinálni, viszont egy tündéri, háromgyerekes barátnőmnek köszönhetően van már némi sejtésem. A velem egyidős lány zsinórban szült három babát, miközben a szakmai élete – önhibáján kívül, és egyáltalán nem a család miatt – darabokra hullott. Mégis olyan harmónia sugárzik belőle, amilyet ritkán látni. Sokáig irigykedve csak annyit mondtam erre, gének, ilyen típusnak születni kell, gondolom, valami rejtélyes képesség folytán mindenben meglátja a jót. De a dolog mégis furcsa volt, hiszen a lány abszolút nem az az örökké idülten vigyorgó típus. Aztán nemrég, amikor meglátogattam őket, rájöttem a titkára (már csak meg kéne tanulnom alkalmazni). Az egyik kisfia épp a szőnyegen játszott előttünk, a másikat szoptatta, a harmadik pedig mesét nézett a másik szobában, de elunta, és átszaladt hozzánk. Közölte, hogy éhes, és megcélozta a konyhát, de útközben megállt, hogy gyorsan megölelje az anyját. A barátnőm viszonozta az ölelést, aztán jól összepuszilgatta, a szemébe nézett, és minden pátosz nélkül, mintha csak azt mondta volna, mossa meg a barackot, mielőtt megeszi, közölte, hogy borzasztóan szereti, és nagyon fontos neki. A kicsi még egyszer a nyakába bújt, aztán kirohant, rajtam pedig végigfutott az érzés: ha ebben a pillanatban megkérdezném a lányt, boldognak érzi-e magát, pontosan tudná a választ. Tudja, érzi és kimondja: szeretlek és fontos vagy nekem. Nem tündérmesére kell gondolni, hiszen neki is megvannak a maga nem is kicsi nehézségei, és nyilván félti a családi boldogságát is, de öntudatlanul úgy védekezik ellene, hogy megfogalmazza, amit érez. Ez a gesztus olyan volt számomra, mintha a falra írta volna: „ma, x hónap y-odik napján, boldog vagyok”.
Annyi lenne tehát a titok, hogy a pillanatban kell élni? Azt hiszem, talán egy kicsit több: amint elönt minket a boldogság vagy az elégedettség, fogalmazzuk meg.
Finom a reggeli kávé, amit a szerelmünkkel iszunk? Mondjuk ki: „nagyon ízlik a kávé, és annyira örülök, hogy van időnk együtt meginni”. Jól szórakozunk a barátainkkal? Mondjuk ki: „úgy szeretek veletek lenni!”. Sikerrel fejezünk be egy nehéz melót? Mondjuk ki: „ezt jól csináltam!”. Nem kell a tükör elé állva mantrázni, és mélyen egymás szemébe nézve csöpögni sem, de fontos megfogalmazni, hogy „most nekem jó”. Ugyanilyen fontos egyébként a rosszat is – sokat segít –, de ez már egy másik cikk témája. Szóval én a magam részéről megpróbálom ellopni a barátnőmtől ezt a módszert, hátha sikerül kevésbé aggodalmassá nevelni magam. Végül is olyan sokat küzdünk a boldogságért, basszus, ne vegye már el tőlünk a félelem! Ezen felbuzdulva most ki is mondom: jó nektek írni, és örülök, hogy megtehetem. Na. Azt hiszem, működik, mert most határozottan tudom, hogy boldog vagyok.
Kalapos Éva Veronika
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Mysong