–

Volt nekem egy remek tanárom az egyetemen, akit tisztelek és becsülök a mai napig, és akitől nagyon sokat tanultam szakmailag és emberileg is. Ő kérdezte tőlem egyszer: „Ágika, miért kívánja el az életét?”

Ennek már jó pár éve, de a kérdés azóta is gyakran eszembe jut. Különösen, amióta elvesztettem az édesapámat.

Azon a szürke, februári napon, egy lepusztult, steril kórházi szobában számára elfogytak a hétköznapok. És az ünnepnapok is. Elfogytak a lehetőségek, hogy hibázzon, hogy javítson, hogy szeressen, haragudjon, hogy felkeljen másnap reggel, és unottan vagy izgatottan végigszaladjon az adott napon.

Ahogy telik velem az idő, úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy minden egyes nap kincs. Azok is, amiken ünnepelünk, táncolunk, együtt vagyunk. De azok is, amelyeken monotonon zötyögünk a villamoson a munkahelyünk felé, vagy ahol éppen eláraszt minket a sok feladat, vagy lebüfiz bennünket a gyermek, vagy amelyiken el kell menni sorban állva ügyet intézni. Ezek is mind időpillanatai annak a nagyon limitált kiadású lemeznek, amelyet életnek hívunk.

Szóval már jó ideje elkezdtem tudatosítani magamban, hogy a mindennapok is kincsek. Néha megálltam a peronon, amikor még minden áldott hajnalban Londonba kellett bevonatoznom, és csak megköszöntem, hogy azon a hajnalon is ott lehetek. Fagyoskodva, a csontomig hatoló szélben. Mert úgy gondolom, hogy ha valami kellemetlen vagy épp fáj, abban az a jó, hogy legalább biztosan tudjuk: élünk.

Elkezdtem tudatosan megélni a pillanatokat. Minden egyes napban találni valami szépet, aminek lehet örülni, amiért érdemes felkelni. És ha van olyan nap, amiben nehéz megtalálni az örömet, akkor egyszerűen örülök annak, hogy egészséges vagyok és a fiam is az.

A hétköznapok csúnya csomagolópapírba csomagolt ajándékok: tele vannak lehetőséggel, ha meglátjuk bennük azokat.

Hétfő reggel örülök annak, hogy az új hét meglepetéseket tartogat, hogy lehet igazán jó vagy épp rossz az a hét, de hétfőn ez még egy nagy talány. És bármelyik reggel tudok örülni az autóban szóló zenének, amire jellemzően táncolni is szoktam (ülve), és ha egyetlen számot hallgatok megállás nélkül, akkor sem zavarok senkit.

Hét közben minden áldott alkalommal örülök annak, amikor eljutok edzeni, futni. Ha ezt napsütésben tehetem, akkor annak kétszeresen is (lévén, hogy Angliában élek, és amióta itt vagyok, jelentősen megemelkedett a napsütés értéke).

Reggelente örülök a kisfiam szuszogásának (amikor mellettem felejti magát az esti filmnézés végén). Aztán örülök annak, ha azzal ébred, hogy közli: szeret. Ez önmagában is ünnep egy anyának, nem?

Aztán örülök annak, ha valami jól sikerül a munkahelyen, vagy ha finom a saláta és a leves, amit a szigorú diétámba beillesztek. Annak is, ha egy kávézóban remek zene szól és egy app segítségével lementem a telefonomra (hogy aztán megállás nélkül hallgassam).

Örülök annak, ha a gyermekkel együtt eljutunk bevásárolni, és míg ő a tinédzsereknek szóló újságokat bújja, én illatos zöldségek, kenőmájasok és frissen sült kenyerek közt válogatok.

Olyan hosszú a sor, és remek érzés számba venni mindezeket. Mindenkinek más az „örömbevásárlólistája”, de mindannyiunknak van, csak a nagy rohanásban elfelejtjük böngészni. Lefelejtjük róla a tejet vagy a kenyeret – azokat az alapdolgokat, amikről azt hisszük, járnak nekünk. Mert sajnos egyszerűbb a negatív dolgokat látni a hétköznapokban. A szürkeséget, a gondokat, a be nem fizetett számlákat.

Pedig a mi döntésünk, hogy – elfogadva, hogy mindig lesz szarság az életben, mégis – megpróbálunk pozitív dolgokat találni benne. És megtanuljuk értékelni – valóban, mélyen legbelül – mindezeket.

Minden reggel, amikor az ébrenlét és az alvás határán szambázunk, eldönthetjük, hogy milyen ruhába öltöztetjük a lelkünket. Ahogyan a napi öltözékünket kitaláljuk, úgy a gondolatainkat is megtervezhetjük ugyanezzel az erővel. Lehet, hogy lesznek emberek vagy események, amelyek mindezt elrontják, és bármilyen jókedvűen is indultunk neki a napnak, hazafelé rosszkedvűek leszünk. Ez is rendben van, mert egyrészt legalább megpróbáltuk, másrészt másnap újra nekifuthatunk.

Ha a mindennapoknak és az azokban rejlő kincseknek megtanulunk örülni, talán az ünnepnapok értéke is még inkább felértékelődik. Viszont nem fogjuk magunkat annyira letörtnek érezni, amikor elmúlik a karácsony, vagy amikor visszaérünk az irodába egy csodálatos nyaralás után.

Ahogy az egyik kedvenc rajzfilmemben, a Kung Fu Pandában mondják:

A tegnap már történelem.

A holnap még rejtelem.

De a ma adomány.

Kégl Ágnes