–

Ma nem úgy van, mint régen, amikor a szülés még életveszélyes aktus volt, és sokan belehaltak. Ha valaki ma belehal a szülésbe, azt többnyire orvosi hibának tartjuk. Természetesen Nagy Judit, a tíz éve még ismert híradós műsorvezető is sima szülésre készült, hiszen a terhessége komplikációmentesen zajlott. Egy ideig rendben is ment minden, egészséges kislánynak adott életet, akit pár percig a karjában tarthatott. De ami ezután következett, arra senki sem számított. Judit is csak annyit érzett, hogy kezdenek elnehezülni a tagjai, rosszul van, hányinger gyötri, és lassan elveszíti az érzékelését. Mint kiderült: a szervezetében maradt egy melléklepény, amit senki nem vett észre. Kishíján elvérzett, amikor visszatolták a műtőbe, és míg az orvosok az életéért küzdöttek, ő pár percre halálközeli élményt élt át. Végül sikerült stabilizálni az állapotát, de egy időre mesterséges kómába helyezték, így élete első napjaiban nem lehetett a lánya mellett. A megrázó történetet, annak egészségügyi szövődményeit, lelki utóhatását és az azt követő évek küzdelmes felállását Judit az Ébredéseim című kötetben írta meg. Még ma sem tudja könnyek nélkül felidézni a kezdeteket...

Gyárfás Dorka/WMN: Rögtön a közepébe vágsz a könyved elején: azzal a pillanattal kezded, amikor felébredtél a mesterséges kómából. Onnantól pedig úgy sodornak magukkal az események, hogy az olvasónak sincs ideje felocsúdni belőle. Te mikor tudtál először szembenézni azzal, hogy min mentél keresztül, és ennek milyen hatása lett az életedre?

Nagy Judit: Igazán mélyen csak most, a könyv írásakor kezdtem el foglalkozni vele, azelőtt sokáig hadakoztam ellene… Soha nem éreztem magamban késztetést arra, hogy könyvet írjak, még naplót sem írtam soha életemben. De a történetem valahogy elterjedt, és már korábban is megkerestek könyvkiadók, hogy írjam meg. Én azonban mindig ellenálltam. Azt gondoltam, az írás egy szakma, ráadásul nagyon nehéz mesterség – hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy belevágjak?! A szakmaiság minden téren fontos volt egész életemben. De aztán felbukkant a Zazie kiadó, két karrierváltó lány, akik jó helyen voltak, és jó időben. Azt mondták, a csokoládéval kapcsolatos írásaim alapján úgy gondolják: jól írok, és van egy egyedülálló sztorim. Persze hogy ez legyezgette a hiúságom. És mivel kísérletező típus vagyok, érdekelt, mennyire tudnék bátor lenni, mennyire mélyre tudok lemenni. Azt mondtam: kezdjük el, és meglátjuk, hogy megy… Tudtam, hogy csak úgy van értelme, ha mindent bevállalok, tabuk nélkül. Most már nagyon hálás vagyok nekik, hogy nem hagytak békén, és addig győzködtek, míg megcsináltuk. És hálás vagyok a sorsnak is, hogy megmérettethettem magam.

Gy. D.: De a könyv előtt nem is gondolkodtál azon a traumán, amin átmentél?

N. J.: A lányom születése utáni első két évben nem, mert nem volt rá időm. Végtelenül kimerült voltam fizikailag. Ma már nem is értem, honnan volt erőm végigcsinálni azt az időszakot. Vajon kitől és honnan kaptam rá az erőt?

Ugyan fájt minden tagom, és sokszor azt hittem, hogy nem bírok felállni, valahogy mégis mentem tovább. De két év után annyira kimerültem, hogy már nem is találtam önmagam. Egy ismeretlen nő nézett rám vissza a tükörből.

A legjobb barátnőm épp akkor készült külföldre költözni, ezért szerveztünk egy búcsúvacsorát nekik a férjével együtt. Készült pár közös fotó, és ahogy nézegettem az egyik képet, az merült fel bennem, hogy „Te jó ég! Ki ez a nő?!” Akkor esett le, hogy muszáj magammal foglalkoznom. De még nem tudtam, hogyan, ezért mindenféle szakemberhez fordultam, miközben nem álltam készen rá, hogy segítsenek. Az egyik pszichológustól szó szerint elmenekültem, ahogy záporoztak rám a kőkemény kérdések. Tudtam, hogy nagy sírások lesznek ebből, és nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is meg fog viselni, de egyszerűen nem tudtam még vállalni.

Gy. D.: Végül azért jártál terápiába?

N. J.: Igen, de nem hagyományos pszichoterápiába, mert szerintem ezzel úgy vagyunk mindannyian, mint a sporttal: mindenkinek más való. Van, aki futni szeret, más edzőterembe jár, és a lelkünkhöz is különféle utak vezetnek. Nekem a dúlám ajánlott egy aromaterápiát, amit a krémeiről ismert Feller Adrienne végzett, mert ő kineziológus is. Ott történt meg az áttörés.

Gy. D.: Egy halálközeli élmény nem kísérti az embert nap mint nap? Szinte meg is lehet feledkezni róla?

N. J.: A mi történetünkben egy élet megszületése és egy másik elvesztésének közelsége ugyanabban az időben történt, és az, hogy én fizikailag pár nap alatt fel tudtam állni belőle, az anyaságnak, és egy olyan ősi, belső elszántságának köszönhető, aminek még az orvosi protokoll sem tudott ellenállni. Valószínűleg a legnagyobb tragédiák idején, például a haláltáborokban is ez tartja életben az embert. A kórházban megértették, hogy engem nem lehet tovább az intenzíven tartani, mert előbb-utóbb ki fogom tépni magamból a csöveket, és megyek a kislányomhoz. Ezért inkább elengedtek. Viszont onnantól egy csecsemő körül forgott az életem, és nem volt időm a saját élményemmel foglalkozni. Volt egy rettenetes visszatérő álmom: egy füstölgő cigaretta voltam benne, aki egy kihalt sikátorban halad előre, majd egyszer csak szertefoszlik, és vértócsa lesz belőle – erről a könyvben is írok. Ez az álom annyira felzaklatott mindig, hogy nem hagyott aludni, ezért a szülésznő már akkor illóolajokkal masszírozott, hogy valamennyit tudjak pihenni. De nappal csak a feladataimra koncentráltam, helyt kellett állnom anyaként.

Gy. D.: A családod sem firtatta a dolgot?

N. J.: Ez nekik is hatalmas trauma volt, és ők is csak sodródtak az eseményekkel. Persze hogy beszéltünk róla a férjemmel, de akkoriban még el sem tudtam mondani mindent, mert magamnak sem tudtam megfogalmazni. Csak Feller Adrienne-nél kezdtem el visszafejteni, mit is éltem át, hogy is volt ez.

Akkor döbbentem rá, hogy a halálközeli pillanatokat egy csodálatos létélményként éltem meg, mintha ég és föld között lebegtem volna…

Elveszítettem a testem, és csak a lelkem maradt belőlem, ami egy könnyed, finom, mesés állapot, olyan, mint az eufória. Mikor erre vissza tudtam emlékezni, azt kellett kérdeznem magamtól: én ezt a testemben miért nem tudom megélni? És akkor most a halál egy jó dolog? Vagy ez csak egy átmenet volt az élet és halál között? Arra kellett rájönnöm, hogy nem akartam elveszíteni ezt a jó érzést. És amikor másoknak meséltem róla, mindenki lefagyott. Vagy sírni kezdett, én meg nem tudtam átadni, hogy számomra ez nem egy rémtörténet. A rémes dolog sokkal inkább az volt, ami utána történt, amikor rájöttem, mekkora kiváltság az élet, és mennyire nem egyértelmű, hogy megadatik nekünk.

De ami a legjobban fájt, hogy a halál közelsége megfosztott attól, hogy a születése után közvetlenül megismerjem a lányomat… Ez nekünk kimaradt, és később már máshonnan kellett felépíteni a kapcsolatunkat.  

Gy. D.: Kérdezgetett azóta erről? Hogy milyen volt, amikor megszületett?

N. J.: Igen, egyszer csak elkezdett kérdéseket feltenni a születéséről. De hogyan mondjuk el egy hároméves kislánynak, hogy ne ijedjen meg? Ráadásul épp akkor, amikor a halál és a veszteség egyébként is elkezdte foglalkoztatni… Bizonyára a születése körülményei okozták, hogy számára az elválás és elengedés mindig nehezen ment. Ha a férjemnek el kellett utaznia pár napra hivatalos útra, ő két hétig csak erről beszélt. Ezért csak nagyon finoman meséltünk neki arról, ami közvetlenül a születése után történt, és mindig csak a korának megfelelően. Annyit tud, hogy én nagyon beteg voltam, és mindenki nagyon aggódott. Készülök arra, hogy egyszer rendesen is átbeszéljük – még akkor is, ha ez életem egyik legfájdalmasabb beszélgetése lesz. Pontosan tudom, hogy neki ezzel majd foglalkoznia kell… Nekem pedig nem könnyű elfogadnom, hogy ez a sorsa, mert épp hozzánk szállt le, és ezzel egy nehéz utat választott. Már most látom, hogy ő ezt viszi magával, és mardos miatta a bűntudat. Az ember keresi a saját felelősségét benne… Hiába tudom, hogy egyszer meg kell tudnom bocsátani magamnak. Neki ez az útja, nekem pedig az a dolgom, hogy elkísérjem rajta. (Ezt nem lehetett könnyek nélkül kibírni… - Gy. D.)

Gy. .D.: De egyszer odaadhatod neki ezt a könyvet.

N. J.: Igen, és így lett az én legnagyobb veszteségem a legnagyobb ajándékom. Mert

elindított egy önismereti úton, és segített abban, hogy szembenézzek a saját történetemmel, és megvizsgáljam, mi az, amit már generációk óta cipelünk magunkkal a családban, és végre le kéne tennem.

De mindenki másnak is szembe kellene néznie a múltjával, mert mindenkinek megvan a maga története. Nem szeretem, ha valaki azt mondja: „Ó, az én sztorim a tiédhez képest semmi…” Nem igaz. Mindenkinek megvan a maga fájdalma, és annak a maga súlya és jelentősége. Én ennek köszönhetem, hogy fel tudom fogni, mekkora ajándék, hogy élek. Még akkor is, amikor reggel zuhogó esőre ébredek, és az élet tele van nehézségekkel. Annyira örülnék, ha valaki, miután elolvasta a könyvemet, csak ennyit megértene belőle, és oda tudni fordulni mások felé.

Gy. D.: Épp az volt az érzésem az olvasása közben, hogy ez mindannyiunk története. Az anyák azért szeretik hallgatni egymás szüléstörténeteit, mert mindannyian egy nagy közös női sorsban osztozunk.   

N. J.: Igen, biztosan így van. Éppen ezért nekem ez a könyv nem a halálról szól, sokkal inkább az életről, és arról, hogy az élmény hatására hogyan kristályosodott ki bennem, amit gyerekkorom óta érzek: az erős segíteni akarás. Meg arról, hogy hogyan győzzük le saját magunkat, és ezáltal hogyan tudjuk megvalósítani a céljainkat, beteljesíteni a vágyainkat, és egy számunkra ideális, teljes életet élni. Hogy tanuljuk meg értékelni, amink van, és ne vágyakozzunk másra. Hogy próbáljuk meg felépíteni az értékrendünket, ami nem hagyja figyelmen kívül a társadalmi szabályokat, de nem a folytonos megfelelésről szól. És hogy merjünk is aszerint élni! Remélem, a könyvem másoknak is segít abban, hogy önazonosak legyenek, és megtanulják hitelesen képviselni mindazt, amiben hisznek. Nekem is ezekkel a kérdésekkel volt a legnehezebb szembenézni, meg persze a saját félelmeimmel.

Megpróbáltam megírni, hogyan jutottam odáig, hogy a félelmeim ne gátoljanak, hanem figyelmeztető jelek legyenek, és amint érzem a megjelenésüket, tudatosan figyeljek arra, hogy ne csapjanak át aggodalomba és rettegésbe.

Elképesztő, mi mindent kell ehhez mozgósítanom. De az önismeret épp ahhoz segít hozzá, hogy egyfajta iránytűt kapjak önmagamhoz – nekem ez jelenti a coaching is. Értem és értelmezem magamat, és meglátva a hibákat, próbálok finomhangolni. Ha el tudom fogadni, hogy nem vagyok tökéletes, az hatással lesz mások elfogadására is.

Gy. D.: Ezt a hosszú utat nyilván nem egyedül csináltad végig, hanem egy olyan férjjel, akinek hatalmas feladat jutott a történetben.

N. J.: És képzeld el, ő csak most olvasta el a könyvet, miután kijött a nyomdából. Az elején megmutattam pár fejezetet, és nagyon tetszett neki, de ezután tudatosan nem akart semmibe belelátni, hiszen ez az én történetem, semmiképp nem akart beleszólni. Én is már csak a nyomdába adás után olvastam, amit ő és a dúlánk nyilatkozott a könyv végén arról, hogy ők mit éltek át a szülőszobában, amikor egyszer csak el kellett búcsúzniuk tőlem. Felemelő, megható, és megforgató pillanatok voltak, amikor szembesültem vele. Elképesztő, hogy ugyanabban a térben is időben mennyire más élményt éltek át, mint én… Míg én önfeledt eufóriában lebegtem a halál küszöbén, ők egy szörnyű drámát asszisztáltak végig. Borzasztó érzés, hogy akkor nem tudtam azt mondani: „Ne aggódjatok, én jól vagyok!” A férjem így is csodálatosan helytállt, egy perc alatt valósággal anyává vált: azonnal megtanult pelenkázni, pohárból itatta a kisbabánkat, és nem volt hajlandó hazamenni a kórházból, hiába küldték el, hanem kiharcolta, hogy mindig ott lehessen a lányunk mellett. De ehhez az kellett, hogy a várandósságot együtt csináljuk végig, kellett a dúlánk segítsége, és hogy nagyon sokat beszélgessünk. Ezt egyszerűen nem lehet megspórolni, mert ha baj történik, hogyan másképp tudnánk segíteni egymásnak?

Gy. D.: És mit érzel most, amikor végre kiadtad magadból a legintimebb történetedet?

N. J.: Amikor végül kiadtam a kezemből a könyvet, pár napra újra visszajöttek a rémálmaim, és megint éreztem a torkomban azt az elviselhetetlenül nyilalló fájdalmat, amit a lélegeztetőgép okozott, és ami miatt később gégeműtétre küldtek. Nagyon fájdalmas folyamat volt… Úgy látszik, minden szenvedést újra át kellett élnem, csak így tudta feldolgozni a szervezetem az emlékeket. A tanulás mindig fájdalmas folyamat, de ha végigcsinálod, rengeteget kapsz tőle. Nekem a halálközeli élmény, a lányom személyisége, az anyává válásom, a szembenézés a nőiességem megélésével, és a karrierváltásom is mind kemény tükröket mutatott, nehéz felismeréseket, amelyek azonban hozzásegítettek ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és ki merjem mondani: elégedett vagyok. A férjem vette észre, hogy pont kilenc hónapig tartott nekem a könyv megírása... Azt még nem tudom, milyen lesz, ha mások elolvassák, mert ezt a részét még nem fogtam fel, de ha lesznek negatív megjegyzések, az is egy tanulás, hogy azt is elfogadjam: attól még lehetek jó ember, ha nem tetszem mindenkinek.    

Szöveg: Gyárfás Dorka
fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography