–

– Jaj, anya, az van, hogy nagyon beteg a Kriszti anyukája, Kriszti egész nap sírt a suliban! – mondja a lányom. Kocsiban ülünk, éppen edzésre viszem. Rögtön összeugrik a gyomrom, kérdéseket teszek fel, hogy mi a baj, és mennyire biztos, és persze azt, hogy mit tudunk segíteni.

Szandra, a lányom remegve mondja, hogy ő ezt nem is érti, nem tudja, mi az a méhnyakrák, meg mi az az áttét, de az biztosan halálos lehet, mert Kriszti nem zokogna egész nap, ha nem így lenne, és ő annyira, de annyira sajnálja a barátnőjét. Mert mi lesz így vele, az apját két éve nem is látta, és ha ne adj' isten meghal az anyja, akkor hogy fog ő egyedül élni.

– Jaj, anya, mit kell ilyenkor tenni, hová visznek egy tizenhárom évest ilyenkor, megkeresik az apját, vagy a nagymamájához kerül, vagy mi lesz vele egyáltalán?

Próbálom nyugtatni, ugyanezek dübörögnek bennem is, de nem mutatom, hogy mennyire szíven ütött és mennyire kétségbe estem.

– Szerintem majd kérdezd meg Krisztit, hogy tudunk-e segíteni, van-e orvosuk, mi a baj pontosan, van-e pénzük, és ha kórházba kerül az anyja, akkor akar-e hozzánk költözni arra az időre – vigasztalom.

Szandra kicsit nyugodtabb lesz, azt mondja, hogy tudta, nekem kell ezt elmondani, és máris fogjuk tudni, hogy mi lesz a megoldás, és megkérdezi Krisztit, hogy segíthetünk-e, és akkor átmegyünk hozzájuk, beszélünk Ági nénivel, Kriszti anyjával.

Az edzés ideje alatt elmegyek a közeli kávézóba, van másfél órám. Belépve azonnal észreveszem Ágit, Kriszti anyukáját, egy idősebb hölggyel ül a sarokban egy kétszemélyes asztalnál. Intek neki, arcomon biztosan ott a sajnálat, de reménykedem, hogy Ági nem veszi észre. Az idősebb hölgy nekem háttal ül, a köszönésre megfordul, és akkor látom, hogy a lányok osztályfőnöke az. Kicsit távolabb ülök le, nem akarom őket zavarni, gondolom, hogy miről lehet szó. Istenem, micsoda tragédia! Szeretném megölelni Ágit, de persze nem teszem. Megrendelem a kávét, és úgy csinálok, mint aki fontos híreket olvas a telefonján, közben fél szemmel figyelem őket.

Ági szeme karikás, biztosan sokat sír mostanában. Fekete, hosszú felsőben van, és fekete sál van a nyakában, milyen morbid, mintha előre gyászolná magát. A haja feketére festve, az is a ruhához színezve, de oldalt kék csíkokkal tarkítva, mintha figyelmeztetni akarná saját magát, hogy a fekete az túl szomorú. Mindig fura nő volt, alternatív ruhákat hordott, szeretett kilógni a sorból, amolyan művészléleknek gondoltam. Túl sokat nem beszéltünk, csak az iskolában néha, meg egyszer eljött hozzánk még régebben Krisztiért, és akkor behívtam egy kávéra. Most – visszagondolva arra a rövid beszélgetésre –  olyan fura érzésem volt akkor. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem minden igaz abból, amit beszél, az alatt a pár perc alatt legalább négy hírességet említett, akik mind neki csapják a szelet, mert ő nagyon művészlélek és nagyon szeretik azt benne, hogy olyan más, mint a többi nő. Meg, hogy ő a színművészetire járt, amit otthagyott, de sokat szerepel filmekben annak ellenére, hogy nem diplomázott. Bár én még nem láttam egy filmben sem, egyáltalán nem biztos, hogy nem így van, – róttam meg magam a hitetlenkedésért – hiszen alig járok moziba.

Most a kávézóban száguldoznak a gondolataim, kortyolom a kávét, és azon agyalok, mit is tudnék segíteni, meg hogyan is kell ilyenkor viselkedni, jaj istenem,

miért is nem tanuljuk ezt meg kiskorunkban, hogy mik a megfelelő mondatok…

Az idő lassan telik, Ágiék felállnak, kifelé menet még odaköszönnek nekem, az osztályfőnök szeme kisírva. Ági kedvesen oda is jön, és megpuszil, megszorítja a kezemet, és azt mondja, majd beszélni szeretne velem, ha nem bánom. Mondom persze, bármikor, tudod a számomat, Ágikám, hívj csak bátran, amikor neked megfelel.

Pár nap múlva fel is hív, hogy átjönne, mert szeretne velem megbeszélni valamit. Alig jön be az ajtón, már mondja is, mennyire köszöni, hogy felajánlottuk a segítségünket a gyereken keresztül, és biztos, hogy élni is fog vele, mert nem is tudja, hogy mi lesz, mert annyira, de annyira félti a lányát, hogy mit kell majd végignéznie, mert csupán pár hónapja lehet hátra, és rendeznie kell a dolgokat, addig, amíg van hozzá ereje.

Zavarba jövök, nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék, vagy hogyan is viselkedjek, megöleljem, vagy megsimogassam, vagy csak szavakkal vigasztaljam. Most is ugyanaz a fekete hosszú felső van rajta a fekete sállal, a hajában az erős kék szín már kopottabb, azt nézem, és jobb híján az jut az eszembe, biztosan csak színező, hogy ilyen hamar kopik. Aztán magamhoz térek, és elmondom neki, hogy zavarban vagyok, de szeretnék segíteni, és az unokanővérem, Kati nagyon tapasztalt onkológus, és engedje meg, hogy elvigyem hozzá, mégiscsak több szem többet lát.

Igen, tudja, hogy van a családban hozzáértő, mielőtt jött, épp a lányokkal beszélt, elmondta, mit szeretne, ha majd eljön az utolsó óra, és Szandra említette, hogy talán ezt meg lehetne próbálni. Egy pillanatra lefagyok, hogy miért kellett ezt Szandra előtt… de mondja is tovább, nincs időm keseregni. Nagyon kedves tőlünk, hogy felajánljuk, de neki erre nincs pénze, magánrendelés szóba sem jöhet, ő egyedül neveli a lányát, és minden fillért félre kell raknia, mert mi lesz a gyerekkel, ha ő nem lesz, és őt az anyja sem szereti, nem áll vele szóba évek óta, nincs kitől kérnie, egyelőre azt sem tudja, hogy mi lesz az után, hogy…

Megsimogatom a karját, és mintha ez valami jel volna, zokogásban tör ki, és a karomba veti magát. Most még jobban úrrá lesz rajtam a zavar, de addig-addig vigasztalom, hogy a végén csak megnyugszik. Főzök egy teát, és kortyolgatás közben megbeszéljük, hogy elmegyünk együtt az unokanővéremhez, majd én mindent megbeszélek előre, egy fillérjébe sem fog kerülni, nem lesz semmi gond, ennyit igazán megtehetek, mégiscsak ő a lányom legjobb barátnőjének az édesanyja.

Még arra a hétre sikerül időpontot kapni, az unokanővérem megérti, hogy mennyire fontos ez nekem, és természetesen biztosít arról, egyetlen fillért sem fogadna el Ágitól, ő amúgy sem olyan orvos, aki kapzsi.

Az ambuláns rendelés legvégére mentünk, hogy bőségesen legyen idő mindent átbeszélni, Ági nagy dossziéban hozza az összes leletét. Kati hosszan tanulmányozza a papírjait, majd kéri, hogy vetkőzzön le, szeretné alaposan megvizsgálni. Felállok, és kimegyek a vizsgálóból, ez már igazán nem tartozik rám.

A folyosón várakozom, egyre jobban elkeseredem, hiszen már több mint egy órája bent van Ági, és nyilván nagyon nagy lehet a baj. Istenem, biztosan rosszul van, remélem, el tudják látni és haza tud még jönni velem. A lányok nálunk vannak, fel is hívom őket, hogy elmondjam, még nem végeztünk, és jobb, ha Kriszti nálunk alszik ma. Szandra kétségbeesett hangon kérdezi, mit tegyen, a barátnője megállás nélkül zokog, és öngyilkos oldalakat néz a neten, mert szerinte ezt nem lehet kibírni, és ő nem tud majd tovább élni, ha meghal az anyja. Próbálom megnyugtatni a lányomat, elmondom, hol talál enyhe nyugtatót, abból adjon Krisztinek, és amint tudunk, megyünk.

Végre kinyílik az ajtó, és Ági paprikavörös fejjel, mérgesen jön kifelé. Kati jön utána, megfogja a karját, és végtelen türelemmel magyarázza, hogy menjen el ahhoz a doktornőhöz, akit ő javasolt neki, és higgye el, nem lesz semmi baj. Ági idegesen rángatja el a karját, és kiabál, hogy neki egy ilyen kókler ne magyarázzon, tudja ő jól, csak arra várnak, hogy meghaljon, mert ki van adva utasításként, hogy tagadják le a betegségét, de tudja ő nagyon jól, hogy mindez csak azért van, mert a volt apósa az igazgató itt a kórházban, és a gyereket akarják megszerezni tőle, ezért akarják eltenni láb alól.

Az unokanővérem halkan, megnyugtatóan próbálja magyarázni, hogy Ágnes, az előbb bent már megbeszéltük, hogy a kórházigazgató nem is férfi, és az apósát senki nem ismeri itt. Hozzám fordul, és annyit mond, hogy próbáljam meg megnyugtatni, és, hogy Ági biztosan megengedi, hogy elmondja – közben Ágira néz, aki gúnyosan mosolyog, hogy mondja csak a hazugságait –, de Áginak kutya baja, soha nem is volt méhnyakrákja, áttét meg pláne nem, és javasolt neki egy pszichiátert, akinek a tudásában megbízik, és mindenképpen vigyük el Ágit, mert a baj komoly, még ha nem is szervi.

Az unokanővérem most engem néz, várja, hogy reagáljak.

Biztosan furcsa lehet az arcom, mert most az én karomat fogja meg, és jelentőségteljesen a szemembe nézve mondja, hogy vigyétek el az orvoshoz, mert a baj nagy.

Bólintok, hogy persze, elvisszük, Kati megölel, és köszönés helyett annyit mond, fantasztikus vagyok, hogy így segítek, de nem szabad megnyugodni, mert ez a betegség talán még rosszabb, mint a rák.

Elköszönünk, és elindulunk kifelé az épületből.

Ági kuncogva megy mellettem, meg is ijedek, megint nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani. Némán megyek hát mellette, az a fura, hogy nem tűnik őrültnek. Előttem megy egy lépéssel, aztán hirtelen megáll, – pedig még nem vagyunk a kocsinál – beletúr a hajába és felkacag.

Istenem, mennyire buták vagytok! Kriszti is, Szandi is, de főleg te! Elmondtam nektek, hogy művész vagyok! Végigjátszottam nektek a rákos beteg nő szerepét, beleéltem magam a karakterbe, ti meg szépen beszoptátok, ostoba, ostoba tulkok!

Álltam vele szemben a kocsi oldalánál a kórházudvaron, és nem tudtam visszahúzni a kezemet. Máig szégyellem.

Tiszta erőből pofán vágtam. 

Péterfy-Novák Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dragana Gordic