–

Rozsdaszínre festett, fonott fémkerítésünk volt akkor. Később cserélték csak le fára a kopottas anyagot. Arra mindig nagyon ügyeltünk, hogy a kapu húsvét hétfőn be legyen zárva, nehogy véletlenül betolakodjon rajta egy-egy hívatlan locsoló. Apa ezért korán felkelt, megmacskásodott háttal kicsoszogott a tujával teleültetett udvarra, és – diadalmasan – duplán ráfordította a zárra a kulcsot.

Ez volt az egyezségünk ugyanis: senki nem locsol meg minket.

Féltünk a serkenő bajuszú fiúktól, de azért a függöny mögül leskelődtünk, vajon ki jön el mégis, annak ellenére, hogy mindenki tudta az egész községben: a Szentesi-lányok nem engednek be senkit, se tojást nem festenek, se pénzt nem adnak, puszit aztán meg pláne nem. A szomszédok talán még sajnáltak is minket, hogy mi lesz így a fiatalságunkkal, ha nem engedjük magunkat húsvétkor meglocsolni.

Anyám szerint a húsvéti locsolkodás egy tökéletesen felesleges hagyomány, ami teljesen elvesztette az egykori jelentőségét, és mára csak annyi maradt belőle, hogy kétes szavatosságú, fertelmes szagú kölnikkel nekiindulnak a legények egy kis zsebpénz-kiegészítés reményében, és körbejárják a lányos házakat, a nagymamát, a keresztanyákat meg a nagynéniket. Anyám sose hitt az ilyen hagyományokban, és semmi olyanban, ami kötelező volt, és nem is rejtette véka alá véleményét, a sorba aztán meg pláne nem állt be ebben az életében. (Feltehetően az előzőben, meg az azt megelőzőben sem tette, már ha létezik ilyesmi.) Minden húsvét hétfő reggelén szólt apámnak, hogy csukja be a kaput, apám meg morgott egyet, és ment. Igazából ő is egyetértett vele. De nem azért, amiért anyám, apám egyszerűen csak nem szerette az embereket. Elég neki a családja, mit barátkozzon másokkal is. Ehhez az elvéhez pedig töretlenül tartja magát a mai napig. Van, hogy úgy telik el egy hét, hogy még magával se beszél.

Miután mindenki meggyőződött róla, hogy a mi rozsdaszínű, vaskapunkon senki ember fia nem fog bejutni, nekiálltunk a reggelinek. Tojás, sonka, újhagyma, retek a kertből, mézes krémes szigorúan csokifedő nélkül, mert anyám úgy szerette, narancslé, kókuszkocka, ilyesmikkel terült meg az asztal. Majd apánknak azért megengedtük, hogy fújjon ránk egy kis parfümöt, és mondjon egy nagyon vicces verset, amin rettenetesen tudtunk kacagni. Aztán készülődés, és indulás az egri Szépasszony-völgybe.

A vajszínű Dacia, bolyhos, puha anyaggal bevont üléseibe behuppani maga volt a Mercedes E-osztály, bár akkor még fogalmam nem volt róla, milyen egy limuzinban autóban utazni.

Nekem az a Dacia volt az igazi előkelőség, még annak ellenére is, hogy hátul a húgommal mindig martuk egymást valami hülyeségen. A kocsiban persze nem lehetett enni, hiába nyavalyogtunk anyámnak már félúton, hogy vegye ki hátulról az előre bekészített szendvicseket, apám nem engedte, hogy szétmorzsázzuk a gondosan kitakarított autóját. Mi ezzel persze nem értettünk egyet, és ment a hiszti, aminek rendszerint az lett a vége, hogy apa nagyon ideges volt, mire leértünk a völgybe.

Útközben azon gondolkoztam, milyen lehetett vajon az a szép asszony, akiről az Eger melletti helyet elnevezték, mennyire lehetett szép, és vajon szebb volt-e, mint az én anyám, akinél nem láttam gyönyörűbbet ezen a világon. De a nő kiléte örökre titok maradt, semmit nem tudott róla senki, még apám sem, aki szerintem teljesen nyilvánvalóan mindent tudott az egész világról.

A Szépasszony-völgy tele volt kirándulóval, idegen gyerekekkel, idegen anyákkal és apákkal, a nagy fák között eloszlott a hisztik hangja, a gyerekzsivaj is zsongássá szelídült a lombok között. Egy pléden hevertünk, én anya, a húgom meg apa ölébe bújva, mennyei szendvicsek, kókuszkockák és mézes krémesek között. Ezek a sütik ráadásul olyanok voltak, hogy mindig tudtunk belőlük enni még egy szeletet.

Hullafáradtan érkeztünk haza, nyálcsorgatva aludtunk el. Arról álmodtam, hogy olyan szép leszek egyszer, mint az az asszony, aki abban a völgyben élt valamikor egy olyan időben, amit én nem ismertem, és ha ismertem is volna, mára egész biztos el is felejtem.

Mint ahogyan azt is elfelejti az ember, mennyire jó volt gyereknek lenni.

Szentesi Éva

A kép a szerző tulajdona.