–

Örömmel és büszkeséggel töltött el  a tudat, hogy a Mindenki-vel újabb magyar film nyert Oscar-díjat. Alig vártam, hogy megnézhessem, elolvashassam róla a tudósításokat, cikkeket – úgy egyáltalán, jólesett, jólesik, örülni egy kicsit valaminek.

A cikkek olvasásával aztán egyre óvatosabbá váltam, mert viszonylag rövid út vezetett a úgynevezett „magyar közélet” susnyásába, az önjelölt megmondóemberek és szíriuszi árpádfejedelmek boxringjébe.

Nem ezekkel az ellentétekkel, szekértáborokkal, véleményekkel, esztétizáló vagy (át)politizáló diskurzusokkal szeretnék most foglalkozni, hanem egy másik szemponttal. Ezt is több cikk körüljárta, mégis úgy érzem, lehet és érdemes még beszélni róla. A Mindenki című kisfilm egészen személyes vonatkozásáról, a – nevezzük így – „Erikanéni-jelenségről”.

Arról, hogyan lehetséges az, hogy szinte mindannyiunknak vannak hasonló emlékei? Miként lehet, hogy az évtizedek alatt mit sem változott a helyzet ezen a téren (sem)?

Nekem szabályosan összeszorult a gyomrom az általános iskolai miliő látványától azért, mert azok közé a kevésbé szerencsések közé tartozom, akik gyerekként kifogtak egy nem teljesen komplett tanítónőt. A megaláztatásoknak olyan változatos sorát volt képes kifundálni a mi „Erika nénink”,  – aki egyébként Jutka néni volt –, hogy olyat épeszű ember nem tud kitalálni. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ez nem volt így normális, nem kellett volna annak lennie. Egy ideje sokat foglalkoztat a gondolat: vajon kinek a felelőssége volt, hogy az a sok kegyetlenség megtörténhetett egy jó nevű vidéki általános iskolában? Kinek és mit kellett volna tennie? Nekünk, gyerekeknek evidens volt, hogy Jutka néninek van igaza, hogy az iskola, a rendszer, a hatalom, a megfelelés ilyen, erről szól, és nem lehet másképp. Ha Jutka néni úgy gondolja, hogy én otthon azt hazudtam, hogy fekete pont helyett csillagot kaptam a házimra, és ezért több órán keresztül kell állnom a tábla előtt, amíg „be nem vallom, hogy mit csináltam”, akkor ez így van rendjén. Ha egy osztálytársamnak 45 percet kell fel-le masíroznia a teremben azért, hogy mi is lássuk, milyen „nevetségesen csámpás”, az is totál rendben van.

Szerencsére volt példa az ellenállásra is. A mániákusságig perfekcionista Jutka néninek minden évben az anyák napi műsor volt a legfontosabb projektje. Rengeteg időt és energiát ölt ezek megszervezésébe. Emlékszem a végtelennek tűnő, sokszor szó szerint több órás próbákra, amiken rendszeresen ájultak el az osztálytársaim a feszültségtől és a fáradtságtól. Egyik évben az volt a nagy ötlet, hogy a műsor drámai tetőpontján mi, a hat-hétéves gyerekek kézzel oltsuk el a gyertyákat. Ott álltunk a próbán az égő gyertyák előtt, és mit ad isten, nem mertünk belenyúlni a lángba. Volt ordítás, fogcsikorgatás, de végül derék osztályfőnökünk megelégedett a prosztó elfújással is.

Ennél komplexebb és tudatosabb ellenállást tanúsítottunk a következő évben, szintén az anyák napi műsor kapcsán. Ez az eset szép és biztató analógiát mutat egyébként Deák Kristóf filmjével. Volt egy osztálytársunk, aki csak az édesanya segítségével tudott tanulni. Az anyák napi verset viszont nyilván tilos megmutatni az anyukánknak. Ezzel elő is állt a dilemma, ami egy hétéves gyerek számára gyakorlatilag feloldhatatlan. A kisfiú nem tudta megtanulni a verset egyedül, ezért Jutka néni mindennap pellengérre állította, majd végül eltiltotta a szerepléstől is, ezzel a felkiáltással: „legalább meglátja anyukád, hogy nem szereted eléggé!”. Minden próbát úgy kellett végignéznie, hogy nekünk az összes padot köré kellett tolnunk, míg mozdulni sem tudott. Végül ez sem volt elég Jutka néninek, egy alkalommal nekilökte a kisfiút a fogasnak, és ráparancsolt, hogy menjen haza (a sulival szemben lakott), és mondja meg az édesanyjának, hogy „anya, nem szeretlek eléggé ahhoz, hogy megtanuljak a kedvedért egy verset.” Mondanom sem kell, hogy az anyjával jött vissza. Volt nagy üvöltözés kint a folyosón, mi pedig vártuk, hogy mi lesz ennek a vége. Erre az időre is vissza kellett zárnunk az osztálytársunkat a padok közé, szóval ő oda beszorítva hallgatta, hogy az ofő az anyjával ordítozik. Amikor Jutka néni vörös fejjel visszajött a terembe, mi automatikusan elkezdtük széttolni a padokat. Ránk üvöltött, hogy álljunk vissza a sorba, mert senki nem mondta, hogy szerepelhet. Végül ránk nézett, és azt mondta, hogy tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, hogy mégis.

Még mindig emlékszem arra a vérfagyasztó csendre, arra a néhány másodpercre, ami eltelt addig, amíg lassan elkezdtem felfelé emelni a kezemet, és a megkönnyebbülésre, amikor azt láttam, hogy lassan a többiek is így tesznek.

Ez volt az egyetlen eset, amikor komolyan ellenálltunk az osztályfőnökünknek. Mert az a nagy helyzet, hogy gyerekek voltunk, és féltünk, rettegtünk Jutka nénitől. És erről mindenki tudott. Tudták a szülők, akiknek a gyerekei bepisiltek órán, és hányással indítottak minden egyes napot. Tudták a tanárok, a kollégák. Voltak magányos és elhaló kísérletek, voltak szülők, akik kiálltak a saját gyerekükért, és voltak néhányan, akik iskolát váltottak. De igazából, érdemben nem történt semmi. Miért? Tényleg nem tudom a választ. Látok pszichológiai magyarázatokat, a csoportok működési mechanizmusaiból adódó buktatókat, de voltaképpen mégsem értem.

Közben eltelt húsz év. Az egyetemen tanárnak tanultam, és ezt életem egyik legjobb döntésének tartom a mai napig. Sokáig úgy gondoltam, hogy Jutka néni nem része az életemnek többé, nem árthat nekem. Ha megláttam az utcán, elkerültem, ha felszállt a buszra, én leszálltam.

Felnőttem. Született egy lányom. A minap lett kétéves.

Jutka néni továbbra is praktizál. Elkezdtem tanítani egy gimnáziumban, ahol sok diákomról kiderült: ők is az ő keze alól kerültek ki, őket is ugyanúgy terrorizálta, mint annak idején minket. Aztán amikor berobbant a hír, hogy nyert a Mindenki, megnéztem, majd elolvastam a cikkeket, kritikákat és a kommenteket. Azóta újra sokat gondolok rá. Mert rájöttem, hogy ennyire nem egyszerű megszabadulni tőle. Márpedig meg kell. Nem csak nekem – vagy a 21 osztálytársamnak, de annak a több száz gyereknek is, akiket tanított. A másik döbbenetes tapasztalat, amihez a Mindenki juttatott hozzá, hogy Jutka néni nemcsak egy van, hanem rengeteg. Nem a filmbeli Erika néniről beszélek, hanem a rengeteg kommentben megidézett hatalmaskodó, teljesítménykényszeres tanítónéniről. Azóta fogalmazódott meg bennem, hogy tanárként és szülőként mekkora felelősséget vállalunk.

Mert a gyerekek nem tudják megvédeni magunkat, nekünk kell kiállnunk értük.

Deák Kristóf kisfilmje engem nemcsak arra tanít, hogy tekintsek bizalommal a jövőbe, hanem arra is, hogy mennyi mindenért vagyunk felelősek, és az egyetlen megoldás az odafigyelés, valamint a problémákról való nyílt beszéd lehet.

Zsembery Borbála

 

Kép: Mindenki (Rendezte: Deák Kristóf, Meteor Filmstúdió, 2016)