1. Mert fájdalmasan aktuális

A történet a lázadásról szól. Szót emel mindenféle kirekesztés ellen – ami minden korban aktuális, de manapság különösen. Pedig semmiféle szájbarágás nincs benne. Egy iskolai kórus mindennapjairól, és egy újonnan érkező kislány érkezéséről szól. Elvileg huszonöt évvel ezelőtt játszódik, de ez szinte nem is fontos, és csak néhány ruhadarabból, kellékből látszik a korszak. A szereplők szépek, aranyosak, (nagyjából) középosztálybeliek, de a kirekesztés nem válogat – mindenkinek szól, akit bármikor, bárhonnan kicsit hátrébb akartak tolni, meg akartak bélyegezni. Elérni, hogy hogy ne zavarják a „köreinket”, maradjanak csendben, maradjanak maguknak, „csinálják otthon, a négy fal közt”. A magukfajtákkal... – huh, alighanem máris messzire mentem az aktualizálásban.

2. Mert színtiszta igazat mond

Különösen érdekes dramaturgiai előnye a sztorinak, hogy nincs benne egy és oszthatatlan igazság. A maga módján, az ő szempontjából nézve a konfliktust, a kórusvezető tanárnőnek is megvan a saját igaza. Lehet, hogy ez bizonyos emberi mércék alapján nem szimpatikus, de az ő koordinátarendszerében érthető, és korántsem szimpla, indokolatlan gonoszság, amit tesz. Bizony. Bivalyerős lecke, hogy mindenki egyszerre jó és rossz.

3. Mert a gyerekek nagyszerűek

Zsófi és Liza, azaz Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya (Fotó: Meteor film)

Alapvető, humánus üzenete a történetnek, hogy bízhatunk a gyerekekben. És az ember nem tehet róla, továbbgondolja: talán csak bennük bízhatunk. Ha már nem lehet tűrni az igazságtalanságot, talán majd ők jönnek... és tesznek is valamit. Megjavítják a világot. Remek képek mutatják a közösséget, másodpercnyi kis skiccek, ahogy körbemegy egy üzenet az osztályban... vagy a szünetben a játékok, csupa abszolút hitelesen, mellesleg pazar ütemű vágásokkal felvillantott pillanat – és mindez a csúcspont felé mutat, amikor a kisemberek kiállnak a rivaldafénybe és… megteszik, amit elhatároztak. Talán még sosem láttam gyerekszínészeket ennyire tökéletesen hitelesnek filmen, és nemcsak a két főszereplő, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya elképesztően természetes jelenléte lenyűgöző, hanem az összes megjelenő arc és mozdulat. Minden másodperc a helyén van, a néha slamposabban betűrt ing, a gyerekesen esetlen gesztusok. Minden pillanatában tanulmány ez a film.

4. A lázadás költőisége

Egyik kedvenc költőm, Székely János verse a Taceamus, így kezdődik: „Hát hallgassunk, / Mert hallgatásra ért meg az idő.” Arról szól, hogy van kor, amikor a csend az igazi kiáltás. És ebben a kisfilmben is a csend kiáltása a csúcspont. Amikor a tátogás lesz az igazi lázadás – a „tátikázás”, amire eredetileg rá akarták kényszeríteni a nem tökéletesen éneklő gyerekeket. És a szolidáris, közös, nagy tátikázás hangosabban zeng minden kiáltásnál. Elsöpör az összefogás ereje. A közösség ereje. A remény ereje.

Egyetlen kisfilm sajnos aligha teszi jobbá a világot, de Deák Kristóf alkotása – az összes közreműködőnek köszönhetően – pontosan azt az illúziót erősíti, hogy vannak, akik hisznek ebben (is). Kiállnak... és elmondják – vagy eltátogják.

Köszönet jár érte.

Somos Ákos

A film március 5-ig ITT MEGNÉZHETŐ.