Néha engedni kell – Egy középkorú nő vallomása
Egy középkorú nőben rengeteg asszonyi tudás gyűlik már össze. Benne van még a bakfis, de már látja a közelgő hervadást. Magdás Emőke sokunk élményét sűrítette bele ebbe a lírai vallomásba.
–
Van, hogy olyan a szomorúság, mint a barázdált arcú, szótlan öregasszony a fekete fejkendője alatt. Kérgetaposott, sötétkék, kicsit foszlott papucsában csoszog napra-nap. Ágyneműi kikeményítve, élükre hajtva állanak a naftalinos szekrényben. Ruhái között elrejtve keserű csokoládék és kuporgatott papírpénzek lapulnak kopott, barna tárcában. Szelíd, finom, húsleves zamatú, telt ízű, szélfútta vasárnapokon, mikor átsüt a nap az ódivatú csipkefüggönyön, és mintát vet rajta keresztül a falon a fény, kitesz magáért nagyon, de nem ül le mellém az asztalhoz. Soha nem szokása, csak a hátam mögött egy székre, lábait maga alá húzva, hogy ne zavarjon senkit sem, de mégis tettre kész, ha konyhakendő kell vagy szelet kenyér, egy pohár víz, tettre kész hát úgy, mint nagyanyám. Széken kuporgott ő is a hátunknál, meghúzódva, mintha kevesebb lenne tőlünk, ülj le mellém, mama, kérleltem, jó itt nekem, pont elférek, szabadkozott. Sietve rakta elénk az ebédet, gőzölgött a tálban megrakottan, ő meg csirkecsontot rágcsált, mindenki kívánságát leste.
A ház ura jóllakottan utasított, folyton ugráltatta, mindig ugyanazon forgatókönyv szerint, vasárnapról-vasárnapra, percre pontosan, mintha örök, asszonyi feladat lenne, Julis, kendőt, Julis, poharat és bort, az természetes volt valahogy, csak nekem nem lett az soha. Szégyelltem magam, hogy ilyen megtörténik, én ugrottam helyette, és közben kicsit dohogtam, ő miért nem tud felállni nagyanyám helyett, aki csak kirázta az abroszt ebéd után szótlanul. Elsimította a ráncokat az asztalról, abroszról, csak magáról nem simította el, almás pitét rakott elénk, porcukorral szórtan. Olykor pont olyan a szomorúság, mint nagyanyám, a hátunk mögött ülő, galamblelkű öregasszony. Még nyáron is jól felöltözik, kötött mellény van rajta, néha ücsörög a kemence mellett a padkán, és alig észrevehetően int, hadd maradjak még, de csak csendben ülök, ne törődj most, csináld a dolgod, nem lesz velem baj. Akkor hagyom, észre sem veszem, hogy ott van, csak, mikor elmegyek mellette, akkor két keze közé citromfűteát adok, kortyolgassa, odább rakom a járóbotját, ne botoljak el benne, maradjon akkor, nem is beszélgetünk, csak éjjel egészen halkan szuszogjon, intem le, nem tudok jól aludni.
Néha meg olyan, a szomorúság, mint egy kócos bakfis, apró, feszes mellű, kemény combú, sokszín ruhában.
Hosszú, szabadon lengő haját belefújja az arcába mind a szél, amikor hintára ül, lóbálja magát előre-hátra, száll a haja, leng a szoknyája, kilátszik a térde, és belenevet az arcomba. Egészen közel hajol hozzám, szinte összeér az orrunk. A szemembe néz büszkén és kacéran, kicsit követelőzve kérlel, most engedj be, mikor az ajtóm előtt megáll, alig nyitom ki, bekukucskál a résen, megjöttem, csilingeli, rosszkor jöttél, nem érek rá, bosszankodom magamban. Megkapaszkodik az ajtófélfában szemtelenül, rá se tudjak zárni, mondom, ne, még, dolgom van, mesét mondok épp a lányaimnak, de nem vagyok elég határozott, mert mégis félreállok, elférjen mellettem, ne sodorjon magával, jöjjön hát, ha jönni akar. Nem lesz velem sok gondod, mondja hanyagul, sietőben, még vállai mögül kicsit visszanéz, de már bent is van, megpördül a szobám közepén. Én pedig nem hiszek neki, mert szeleburdi, jól tudom, hogy nem ismeri a határokat. Tapintatlan, mert fiatal még, tíz évvel fiatalabb legalább, és nem tudja a pontos időt sem, mikor kéne igazán jönni.
Akkor, ha elaludnék, játékosan csetteg a sarokból, és lerántja a paplant rólam, korán még az este, szól engedetlenül, és tollat ad a kezembe, írjál, parancsolja nevetve, vagy ha nem írok, csak emlékezzek, de ha nem akarok emlékezni sem, legalább nézz a tükörbe, melléd állok, csak a miheztartás végett. Akkor kicsit elidőzök a tükör előtt, régen sosem, mostanában gyakrabban, egyre inkább érdekel minden apró kis változás rajtam, hozzá méricskélem magam. Majdnem úgy festek én is, majdnem olyan feszesen, mint a bakfis, akit leraktak a kollégium előtt tizenkilenc évesen, hogy most már itt az ideje élni, időt beosztani, és jól tanulni, de más napok után inkább mégis puhábban, és ezt csak véletlenül tudom, mikor csókolomot köszönnek az utcán a gyermekek, hogy olyan vagyok, mint anyám az én koromban. Mellette álltam, apró voltam, mikor azt a pöttyös ruhát forgatta harminchárom évesen egy pesti boltban, magára illesztette, csinos vagy benne két gyerek után, dicsérte meg apám, és most ugyanúgy pipiskedem benne én is, lányaim dicsérnek, jól áll rajtad, anya, csak azt nem mondják, három gyerek után.
Akkor eszembe jut hirtelen, nem vagyok már lány, csak úgy érzem magam egy pillanatra, aztán mégis úgy, se fiatal nem vagyok már, de még öreg sem, középúton valahol, zavarodottan. Hídon átrohanó vagyok a nyárban, szaladok a bakfis után, de már nem mellette, csak a lába nyomában, és leng a hajam a szélben. Mintha lenne egy másik élet is, képzeletbeli párhuzamos, ahol még szabad vagyok, és nekem ciripel egészen a nyár, enyém a világ, nem kell időre hazaérni, számlát fizetni, gyermeket öltöztetni, reggelre kikészíteni a holnapi ruhákat. És aztán esténként, ha a tükör előtt megállok, a bakfis integet nekem a hátam mögül, még szép a vállam, íveltek a vonalaim, a nyakamon még sima a bőr, a hajam azért szállhatna szabadabban is, akkor megborzolja kicsit, húzzam ki magam, mondja, még nem késő, kicsit kell még hídon lépni, nyári éjszakában könnyű melódiát hallgatni, egyszer élünk, még van tíz éved mindenre, susogja.
És akkor megkeresem magam, ott állok az öregasszony és a bakfis között, csendre intem mind a kettőt, ne beszéljenek egyszerre.
Inkább csak megvetem a hátam, ha az autóban ülök, hazafelé tartva, buszon ringatózva, az ablakhoz dőlök a fény felé, csukott szememen át érzem az árnyakat, ahogy vonalkásan vibrálva szaladnak. Aztán a konyhából kinézek az ablakon, a gyermekeim játszanak a fák alatt, minden a helyén van, kerek a világ. Már nem bánom az időt, hogy eltelik, szeretni fogom a ráncaimat is, vagy csak engedelmesen hozzájuk simulok, de ma még jól áll rajtam a pöttyös ruha, és azon gondolkodom, mindkettőre hallgatnom kell kicsit. Egyik szól a hátam mögül, hozd rendbe a házad, süss almás pitét, nem érünk rá, gondolni és érezni később is lehet, én itt leszek télen is, meghúzódom a padkán, másik mondja, pulzáljon még a rostjaidban az élet, siess, fuss, szaladj, rohanj, lüktess, gondolj szerelemmel, nevess bele a nyári napsütésbe, ideje van mindennek.
Magdás Emőke
A fotón a szerző látható.