Anyák, fröccsök, kacagások – Találkozás öt anyával

– 

Az a baj azzal, ha az ember lánya eléri a negyvenes mérföldkövet, hogy rém nehézkessé válik egy találkozó összeszervezése a nőstényhaverokkal. Régen elég volt elkurjantanom magamat, hogy „akkor a Moszkván este nyolckor!”, és máris konyhakészen állt a péntek esti csapatás. Manapság viszont hosszú heteken át kell egyeztetni, pontosítani, helyszínt biztosítani, asztalt foglalni, újratervezni, mert megbetegedett az egyikünk egyik gyereke, új lokációt találni, mert az előzőről kinéztek minket a csillapíthatatlan üvegvágó vihogásunk miatt, kör e-mailt küldeni, SMS-ben figyelmeztetni a linkebbjét a kör e-mail érkezéséről, újratárgyalni az egész folyamatot, mert valakinek a férje focizni megy aznap, és a többi... és a többi. Ennyi vérverejtékes organizálás után az ember már tulajdonképpen annyival is elégedett, hogy sikerült egy asztal köré ültetni élete legfontosabb anyáit péntek este. (A sajátját kivéve, persze. Mert azért mindennek van határa, kérem szépen.)

Elsőként Helikopter Anyu érkezik meg, nyilván tíz perccel a megbeszélt időpont előtt. Örök aggódóként nemcsak a gyerekei felett pörög ezerrel, mint majom farkán a stanicli, de minket is megóv minden lehetséges döccenőtől. Neki köszönhetően viszont mindig van pipec foglalt asztalunk (természetesen távol a férfibuditól, a konyha lengőajtajától, a cúgos bejárattól, viszont kellő rálátással a szomszéd asztalnál fecserésző fiatalemberekre), mindig időben értesülünk a legfrissebb járványokról és ellenszerükről, a visszahívott gyerekbútorokról, a játszótéri mutogatósról, de elkötelezett SZMK-tagként az iskolai megpróbáltatások során is remekül képviseli az érdekeinket.

Másodikként Workahololic barátnőnk érkezik. Ő az egyetlen, akinek csak egy szem, ám annál gyönyörűségesebb csemetéje van. Bölcsen osztott, szorzott, üzleti tervet készített, belekalkulálva a saját és a férje karriercéljait, az utód számára biztosítani kívánt életszínvonalat, az energiáinak mennyiségét, a bevethető nagyszülők korát, számát, lakóhelyük távolságát, a biológiai órájának ketyegését, és úgy döntött, egy gyereknek tudja megadni mindazt, amit szeretne. Izgalmas és melegszívű kiegészítője ő a társaságunknak, egyrészt, mert messze ő rendelkezik a legtöbb friss hírrel, pletykával, másrészről – mivel neki még nincs csömöre a gyerekes témákból – mindig szívesen meghallgatja a legújabb fejleményeket, akár  mások kölkeivel kapcsolatban is.

Utána némi késéssel, de az olaszos temperamentumú Mamma is befut, és rögtön hadarva, hevesen gesztikulálva belekezd a mondókájába, miszerint azért csak most, mert még meg kellett sütnie a lasagnét (mindig így mondja, jól megnyomva az é hangot, hogy messze hallatszódjék, nem bugrismagyar fogás ez, hanem igazi talján). De mindegy is, magyarázhat bármiről, tőlem akár a karburátoros motorok működési elvéről is, mert olyan gyönyörű hangja van, hogy ha hallgatod, mintha csak selyemfűmézet csurgatnának a fülkagylódba. A gyerekeivel is olyan, mint egy tigrisbe oltott tyúkanyó, amit tudom, így első körben nehéz vizualizálni, de csak próbálj meg ferdén nézni bármelyik csemetéjére a négyből, és rögtön megtapasztalod, milyen élesek a kedves kendermagos karmai!

Időközben én is behuppanok, bringán, tornacsukában, szakadt farmerban, kissé csatakosan az örök rohanástól. Némileg elgatyáztam az időt, egyrészt, mert csak hosszas kunyerbálás árán tudtam lenyúlni a kamasz lányom Nirvánás pólóját, a hipszterpink rúzsomat meg úgy kellett kicsavarnom a kezéből, másrészt, mert hosszan kellett csetelnem egy pasival Instán, aki azt írta, mennyire meglepi, hogy nekem már ennyi idősek a gyerekeim. És igazság szerint ez engem is nagyon meg szokott lepni. Nem is csak az, hogy már ennyi idősek, hanem, hogy egyáltalán, gyerekeim vannak. Hiszen amikor én is kiköpött sihedernek érzem magam! Az a pár szarkaláb, ősz hajszál meg hurka és a fityegő bőrlefedékek pedig nyilvánvalóan csak a természet otromba tréfái, semmi egyéb.

Már rég túl vagyunk a negyedik vicuskán (viceházmester fröccs – A szerk.), amikor beesik Hebehurgyanyu. Bár a munkájában végtelenül összeszedett és koncentrált (hál’ istennek, teszem hozzá gyorsan, hiszen pszichológusként dolgozik, meg is lennénk lőve, ha ott is olyan hebrencs lenne, mint így, civilben), de amúgy mindig és teljesen szét van esve, a maga végtelenül bájos módján. Előfordul, hogy felemás cipőt ad a gyerekeire, hogy a virágos nyári szoknyára húzza fel a téli kezeslábast, vacsorára darával panírozza a csirkét, vagy az egyik csemetét ott felejti a napköziben. Cserébe viszont ő találja ki a legkreatívabb programokat, egy hétvége alatt olyan freskót pingálnak testületileg a gyerekszobába, hogy Leonardo bánatában duplán stresszvacsorázna, ha látná, gördeszkázni tanul a fia kedvéért és 4D-s ujjbábut tervez a lányával. Nyaranta vadkempingezni mennek Spanyolországba, gleccsersízni az Alpokba vagy kajakozni a Tiszára.

Egyszóval, ha az isten is úgy akarja (meg a még nagyobb hatalmasságok, a gyerekeink), így szoktunk összegyűlni öten, kihasználva azokat a ritkán adódó laufokat, amiket a családi élet mellett megengedhetünk magunknak. De tudod mit? Ahányan vagyunk, amilyen sokfélék, másképp anyák, egy valamiben nagyon hasonlítunk. Ha összegyűlünk így öten, akkor a feszített időkorlátok és az egész napi, heti, vagy havi felgyülemlett sok mindent olyan vígan darálva, mély egyetértésben öblítjük le magunkról tavaszi estéken vígan vicuskázva, hogy ha ránk néznél, nem is gondolnád, mennyire különbözünk. És hogy mennyire nem. 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Fiala Borcsa írásait a témában a következő hetekben nemcsak nálunk, hanem ITT is olvashatjátok!

Ha neked is van hasonló történeted, töltsd fel azt a Tchibo oldalára! A beérkezett-, és a zsűri által kiválasztott írásokból aztán az olvasók fogják eldönteni, melyik lesz az a szerző, aki csatlakozhat az eredeti szerzői csapathoz. A közönségszavazás ma indul! Részletek ITT.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rawpixel.com