–

Hogy milyen anyának lenni 2017-ben?

Kemény

Hol vannak már a régi nagycsaládok, amikor egy fedél alatt élt három generáció? Amikor a nagymama főzött az egész kompániára, a nagyfater megmutatta, hogyan kell sakkozni vagy rádiót szerelni, és a gyerekneveléssel járó feladatokat is elosztották. Amikor az apák nem este nyolckor estek haza holtfáradtan a multiból, hogy már csak egy kis csendre és békére vágyva elnyúljanak a vacsorájuk után. Amikor még volt idejük, ráadásul minőségi, a feleségükre és a gyerekeikre. Gyakran nézem fájó szívvel azt a tengernyi nőt, akik kora reggel egyedül vonszolják maguk után a csemetéiket az iskolába, óvodába. A szemükön látszik, mennyire igyekeznek egyben tartani az egész repülő cirkuszt, ahol minden perc, minden cseppnyi energia, minden fikarcnyi türelem be van osztva, ki van számolva. Azokat a nőket is látom, akik hétvégente egyedül mennek két-három gyerekkel bevásárolni a hiperbe, és miközben leharcolva tolják a dugig tömött kocsikat, igyekeznek még azelőtt megvenni mindent, hogy a srácaiknak elszakadna a cérnája a zsúfolt bolt közepén. Amellett, hogy sajnálom őket, és sajnálom magunkat ezért a hihetetlenül kemény, örök figyelmet és jelenlétet követelő, sokszor magányos munkáért, amivel az anyaságunk jár, roppant büszke is vagyok erre.

Büszke vagyok magamra, és ugyanannyira rátok is. Mert látom azt a hihetetlen tenni akarást és erőt, amivel mindig, minden helyzetben sikerül a felszínen maradni.

És gyakran egyedül, de erős kézzel elkormányozni azt a hajót, akármilyen nehéz is olykor.

Kétségekkel teli

Azzal a kérdéssel kelsz és fekszel minden áldott nap, hogy biztosan jól csinálod-e? És ritkán mered rávágni csípőből, hogy: igen! Mert bármi történik a gyerekeddel, ha piszkálják az iskolában, heccelik a játszótéren, ha elesik, ha nem eszik, ha pocakos, ha rágja a körmét, ha megbetegszik, ha szar jegyet kap, ha rossz passzban van, akkor azért mindig, minden körülmények között, kivétel nélkül magunkat tesszük felelőssé.

Hiszen biztos mi rontottunk el valamit. Mi, az anyjuk.

És ha első blikkre nem is ez tolulna fel a fejünkben, akkor szerencsére ott a temérdek okos magazin, vagy épp a sok okos ismerős és ismeretlen, aki rögtön, akár látatlanul is pontosan fogja tudni, kire mutogasson, ki a felelőse minden rossznak.

A múltkor nálam járt egy kedves barátném a két nagy kamasz kölykével, és keserűen elmesélte, hogy az anyja szerint ő mennyire elcseszte a gyereknevelést. Miközben a két lánya ott ült mellettünk, és előtte, utána, sőt még közben is iszonyú sokat röhögtünk meg beszélgettünk velük egy csomó mindenről. És a csajok egyáltalán nem érezték úgy, hogy kínos lenne bármilyen témát is kivesézni a mamájukkal. Vagy azt, hogy lenne jobb dolguk 18-19 évesen szombaton, mint az, hogy vele töltsék a napot.

Úgyhogy, tudod, mit? Szerintem szuperül csináljuk! Nincs is ennél hatékonyabb fokmérője a modern „elégjóanyaságnak”, mint az, hogy a gyerekeink szeretnek velünk lenni, beszélgetni, lógni.

Aki meg másképp látja, aki egyre csak azt tudja méregetni sanda szemmel, hogy hol siklik félre a dolog, hol kerül homokszem a gépezetbe, az nyugodtan sepregessen csak a saját háza táján. Egészen biztos vagyok benne, hogy van mit. Nekünk meg nem kell mindennap szuperanyának lenni, sem megváltani a világot. Sőt, néha tökéletlenek is lehetünk. És akkor majd a gyerekeinknek sem lesz olyan lehetetlen feladat felnőni ehhez a mintához.

Vicces

Szembenézni a saját korlátainkkal, felismerni a hibáinkat és elfogadni azt a súlyos érzelemmel megtömött batyut, amivel az anyaság jár, még sohasem volt ennyire szórakoztató. Hiszen teli az internet jobbnál jobb anyukás blogokkal, nem olyan nehéz rátalálni épp arra, ami az adott kínkeserved kellős közepén is megnevettet. Mint például az a skót anyuka, aki elmeséli, hogyan állította őt meg két rendőr az utcán hajnali kettőkor, miközben ő épp a legmélyebb babybluestól sújtva tologatta könnyes szemmel a kisbabáját. Vagy ott van az ausztrál Constance is, aki büszkén kiáll a tetovált anyutestével, elmondja, milyen piszok nehéz volt elfogadni magát, szexinek látni a lógó melleit és a négy gyerek utáni hurkáit, de dolgozik rajta – és másokat is erre biztat annyi hitelességgel és derűvel, hogy lehetetlenség ellenállni neki. Szóval marha klassz tudni, hogy nem vagyunk egyedül a szorongásainkkal, a kétségeinkkel, a boldogtalanságunkkal, a striáinkkal, a megritkult, itt-ott őszülő hajunkkal (szőrünkkel). Együtt pedig milyen jókat lehet magunkon röhögni. 

Hihetetlenül szuper és felszabadító

Számomra a 2017-es év anyaként meglepetésszerűen új helyzetet teremtett. Tavaly ilyenkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy esztendő leforgása alatt egyedülálló szülőként fogom folytatni az életem.

Még szerencse, hogy sejtelmem sem volt róla, mert akkor valószínűleg ott helyben összeszarom magam, de csak miután kihordtam lábon egy szívszélhűdést és egy agyvérzést. Mégis így alakult, és az az igazság, hogy bár nem így terveztem, nagyon hálás vagyok érte. Különben soha nem tudtam volna meg magamról, hogy ennyi felnőtt, érett erő lakozik bennem, hogy igenis képes vagyok kihúzni magam a hajamnál fogva a legmélyebb gödörből.

Hogy ha más nem is, de én igenis jó társa vagyok magamnak. Hogy akárcsak sokan közületek, én is kerek, egész, erős és autonóm vagyok. És ez hihetetlenül felszabadító érzés. Mi sem igazolhatja mindezt jobban, mint a két gyerekem, akiken látom, hogy jól vannak, rendben vannak.

Úgyhogy most nagy tapsot kérnék. Nekem, neked, nekünk mindannyiunknak. Azoknak az anyáknak, akik dacolva 2017 kihívásaival, de ott állnak két lábbal, büszkén, teljes mellszélességgel a vártán. Bravó, csajok!

 

Fiala Borcsa

GIF: ITT 

A fotón maga a szerző tekint bizakodón kíváncsian a jövőbe.

Fiala Borcsa írásait a témában a következő hetekben nemcsak nálunk, hanem ITT is olvashatjátok!