Belecsaptunk a gasztrohedonizmusba

–

A Hello, WMN! máris kinőtte magát a régi helyszínről, és egy tágasabb TEREMBE költözött, hogy minél többen ott lehessetek, és élőben is megtapasztalhassátok, mit is képvisel egy másik dimenzióban. D. Tóth Kriszta alapító-főszerkesztő minden alkalommal meglepődik, amikor a színpadon állva meglátja, hogy a nézőtér megtelt – persze ezúttal sem történt másként. A terembe aztán nagy tapssal kísérve vonult be Dragomán György író, Haltky-Schlichter Hubert étterem-tulajdonos, Mautner Zsófi, Magyarország legnevesebb gasztrobloggere, Szentesi Éva és Fiala Borcsa, a WMN hivatalos hedonistái, valamint Szatmári Főzelékes Feri gasztroblogger.

A nagymamáké az elsőség

A konyhában szerzett első élmények nagyjából hasonló tapasztalatok mentén zajlottak; Hubert például a dédnagymamája fánkját emlegette, Zsófi a vasárnapi húslevest, Szentesi a Kozma nagymamával közösen panírozott rántott húst elevenítette fel, ahogyan Borcsa számára is a nagymama az origó, aki megengedte, hogy gyerekként a nyers kelt tésztából csipegessen. Előkerült még a napközis piskótakocka csokiöntettel, amire a közönség is nagy átéléssel reagált. Úgy látszik, ez az élmény, mindenkinek megvan. Dragomán mindig felidézi a „sosem lesz annyira jó” érzését, amikor valami olyan ételt készít, amit valamelyik felmenője főzött. Főzelékes Feri első emlékei a balatoni nyaralások bográcsozásaihoz kötődnek, amikor apja és barátai addig kavargatták az ételt, amíg alaposan felöntöttek a garatra, de a kaja mindig kifogástalan lett.

De mit együnk ebédre???

Feri első konyhai próbálkozása egy félresikerült grízes tésztával kezdődött, és elég különös úton jutott el a hazai főzelékek újrafogalmazásáig. DTK felfedi a titkot, miszerint mindehhez Zsófinak is köze volt, hiszen Feri először – ismeretlenül is – hozzá fordult tanácsokért. Számára Zsófi a konyha dívája, így hatalmas volt az öröme, amikor ugyan hetek múlva, de hosszú és részletes válasz érkezett tőle. Később, amikor már ismerték egymást, egy közös vacsorán fogalmazták meg, hogy a főzelék bizony egy piaci rés, és milyen jó volna, ha Feri belevágna a főzelékes blogba. Ő pedig minden kreatív energiáját felhasználva sikerre vitte azt. A WMN csapata – a szerkesztőség aprócska konyhájában lévő alkalmi főzések mellett – az ebéd rendelését fejlesztette tökélyre. Fiala Borcsa igen plasztikus beszámolója alapján körvonalazódott, hogyan zajlik a szerkesztőségben az ebéd, ami 11-től délután 3-ig tart. A legfontosabb momentum: a rendelés utáni várakozás, amit mindenki különböző vérmérséklettel visel. Sokat emlegette az értékesítési vezetőt, Gáspárt, aki még a többieknél is fokozottabban reagál egy-egy csengetésre, mely mögött a futár érkezését sejti. A főszerkesztő, DTK eközben úgy tesz, mint aki csodálkozik azon, hogyan telik meg ilyen körülmények között tartalommal a magazin. Pedig dehogynem tudja: kizárólag odahaza, az éj leple alatt készülnek a cikkek, amikor már mindenki mindent megfőzött és megevett.

Ételek szeretetből és emlékkonzervből

A viccet kicsit sem félretéve aztán szóba kerül az ételekbe belefőzhető szeretet, amit más-más módokon lehet megtenni. Dragomán György úgy gondolja, a főzés egyik legfontosabb momentuma az emlékezés, és mindenkinek azt tanácsolja, hogy „emlékkonzervből” készítse az ételeket. Számára a szag- és ízemlékek után jönnek csak a képek, de az öt érzékszerv mindegyikének fontos szerep jut a főzéskor. Neki is van sok életreszóló története. A családja ekkor még Erdélyben, Marosvásárhelyen élt, és felidézte, amikor éppen (az akkor illegális tevékenységnek minősülő) kolbásztöltés közben érkeztek hozzájuk a román titkosszolgálat emberei, hogy elvigyék az apját meg a könyveiket. Ám édesanyja nagy lelkierővel a két gyerekkel befejezte a kincsnek számító kolbász töltését, hogy aztán félelmet nem ismerve megjelenjen a fiaival a helyi titkosszolgálat irodája előtt, és követelje férje kiengedését.

Most akkor sznob vagy kreatív?

Dragomán apja ekkor már otthon várta őket, ám többször is újra bevitték, de ez nem törte meg kreativitását, amivel a hiánygazdaság idején a semmiből is főzött valamit. A fűszerek használatával kapcsolatban DTK megemlíti, hogy Zsófit sokan sznobnak tartják, amiért receptjeiben nem csupán petrezselymet, sót és borsot használ, hanem egzotikusnak számító növényekkel és őrleményekkel bolondítja meg az ételeit. Zsófi elmondja, hogy ezek már a régi magyar szakácskönyvekben is fellelhető ízesítők, és a hangsúly a nyitottságon, sokszínűségen van. Szerinte sokan azt hiszik, hogy a menő éttermek tulajdonosai és a bloggerek nem esznek rakott krumplit, zöldborsólevest és csirkepaprikást, pedig dehogynem. Számára, aki az otthoni főzést képviseli, csak az a fontos, hogy a hétköznapi ételekbe is vigyünk változatosságot. Főzelékes Ferinek éppen az jelentett különösen nagy sikert, hogy szülőhelyén, a 4000 fős Hartán is elismerik a tudását, és még a szakácskönyvének is szerveztek helyi bemutatót, ráadásul az abban szereplő szokatlannak számító fűszerek azóta is kaphatók a helyi boltban.

DTK szülei egy vendéglátóipari iskolában voltak tanárok, ezért rendszeresen rosszulléttel küszködtek, amikor végigkóstolták a vizsgamunkákat.

A test beszél

Szentesi Éva komoly betegsége után, amikor borzasztóan lefogyott, szó szerint az életet jelentette, amikor Huberttel – akit régóta barátjának tudhat – elmehetett végre a Babel étterembe, és megkóstolhatta az új menüt. Nem hagyható ki Péterfy-Novák Éva (író – a szerk.) szerepe sem Szentesi és az ételek viszonylatából; a jó barátnő főztjét nem lehet visszautasítani, így a habos sütemények, az óriási üstökben főtt ételek nem sok esélyt adnak a tudatos életmódnak. Nem úgy Hubertnél, aki az éttermeit vezetve sem felejti el a szabályokat; nála a reggelek meditációval és sporttal indulnak, ezért csak hetente egyszer engedélyezi a kilengést, de akkor lelkifurdalás nélkül.

Zsófi úgy gondolja, hogy aki hivatásszerűen főz, és közben vékony marad, az triplaszaltós mutatványt hajt végre.

Dragomán György kovászmániája is lenyűgözte a közönséget. Szerinte nem a glutént kéne felelőssé tenni az allergiáért, hanem az adalékanyagokat. A kovász-fetisiszta író tízéves (!) kovászát San Franciscóban is vizsgálják egy nemzetközi projekt keretében. Azt kutatják, mi lehet ennek az ősi anyagnak a titka, és miben különböznek az egyes országok kovászai. A kovász kérdéséről levezetett kiselőadás mellett még azt is elmesélte az író, hogy memóriájának köszönhetően mély nyomokat hagyott benne, amikor másfél évesen az asztal alatt evett meg egy tál krumplit. Anyja cipőjének színét és formáját is fel tudja idézni a mai napig.

Nemcsak öltözködésben volt színes a társaság – nézzétek meg Fiala Borcsa szoknyáját a galériában! Valószínűleg hamarosan eljutna a színpadon lévő csapat a közös főzés gondolatáig, ha nem érne véget sajnálatos módon túl hamar a beszélgetésre szánt idő. Mondjuk, az nagy kérdés, hogy ennyi dudás, mit főzne egy csárdában, de az biztos, hogy mindegyikükre érdemes odafigyelni. A főzelék pont úgy elfér a kifinomult éttermi vacsora mellett, mint Borcsa sokat emlegetett pho levese Szentesi zöldborsó levese mellett, Zsófi kókusztejes csirke curryje mellé pedig miért ne ehetnénk Dragomán öregkenyeréből, vagy Haltky-Schlichter Hubert valamelyik konyhájának remekéből?