–

Volt egy téli vizsgaidőszak, amikor az volt a jutalmam vasárnap esténként a szorgos tanulással, jegyzeteléssel, aktív kávéfőzéssel töltött napok után, hogy megnéztem Tilla műsorát, aminek az éppen aktuális szériájában, ahogy ő fogalmazott „lázadókat” interjúvolt meg. Üveges szemmel, a másnapi számonkérés rémeitől kísértve ültem a tévé előtt, és hallgattam, ahogy Enyedi Ildikó a készülő filmjéről beszél, és már akkor elkezdett mocorogni bennem az érzés, hogy nekem ezt a filmet látni kell. Van ez így néha, hogy az ember már köldöktájról érzi egy alkotásról: kötődik hozzá. Erre nincs józan magyarázat, kicsit olyan, mint a szerelem. Miért épp ott, és akkor, miért épp az a két ember… Nem tudni. Miért épp ennél, az akkor még csak készülődő filmnél éreztem úgy, hogy közöm van hozzá, nem tudom. Utólag is csak annyit tehetek hozzá, hogy aznap este jót súgtak a megérzéseim.

A Testről és lélekről mindenekelőtt nagyon szép film. Azonnal érezhető atmoszférát teremt a maga lassú folyásával, a szép képeivel, néha már-már monoton módon ismétlődő jeleneteivel, a hol hideg és steril, hol bágyadt, de azért szemnek és léleknek jóleső fényeivel.

A két főszereplő, Mária és Endre (Borbély Alexandra és Morcsányi Géza) ugyan munkatársak egy vágóhídon, de mégsem ismerik egymást valójában. Mária még szűz, és mentálisan zárt világába kevesen férnek bele. Endrének viszont az okoz nehézséget, hogy az egyik keze béna. Egyikük testileg bénult le, másikuk pedig lelkileg. Álmaikban azonban szarvaspárként kószálnak az erdőben, viszont fogalmuk sincs arról, hogy éjjelente ugyanazt álmodják. Amikor ez világossá válik számukra egy pszichológus (Tenki Réka) segítségével, kiderül hogy az álom és a valóság nagyon messze jár egymástól, és ez igen sok váratlan helyzet elé állítja a két embert. Titkok, zárkózottság és szenvedély...

Két szarvas áll a havas erdőben

Szép történet, és a maga fura, kicsit keserédes módján nagyon szórakoztató is. Mert szembeállít minket a mindennapi sutaságainkkal. Az erőlködésünkkel, hogy kicsit (nagyon) többnek, jobbnak, szebbnek, erősebbnek mutassuk magunkat. A bukásainkkal és a próbálkozással, hogy úgy csináljunk, mintha épp így terveztük volna, és nem egy ordas nagy pofára esés lenne az egész. Mert muszáj nevetni magunkon, az életen, a halálon, a kudarcon, mindenen, még a legmélyebb gödör legalján is, mert ha már csak a megkeseredés marad, abba tényleg mind belehalunk.

Gyönyörködtetett, szórakoztatott, de meg is ijesztett Enyedi Ildikó filmje. Még akkor is, ha a műfajból eredő túlzásaival operál.

Az jutott eszembe, hogy ezek mi vagyunk. Jó, nem mindannyian egy vágóhídon, mert valaki az irodában, mások meg a kisboltban, megint mások pedig a tanteremben, de mi vagyunk azok, akik lassan elfelejtik, hogyan kell közelíteni a másikhoz.

Akik már nem attól ijedünk meg, hogy mi lesz, ha senki nem szól hozzánk, hanem az ellenkezőjétől. Akiknek nem önmagában az egyedüllét, hanem a magányosság az alapvetés. Akik elfelejtették, hogyan kell szeretni, miként kell nem félni a másiktól, és azonnal elrántani a kezünket, ha valaki hozzánk akar érni.

Megijesztett, mert Máriában, a kicsit autisztikus főszereplőben egy kicsit magamat láttam. Az összes pillanatot, amikor ki kellett volna mondanom, hogy mit érzek, de egyszerűen nem voltak szavaim, se hangom, se bátorságom. Megijesztett, mert az jutott eszembe, hogy bizony a szeretés, a hozzá való beszélés képessége is elkopik, ha nem gyakorolják, és mi lesz, ha én is elfelejtek szeretni? Vagy mi van, ha már el is felejtettem?

Itt ülök ebben, a szürke, ködös februárban, ahol olyan a hideg, hogy mindenhová beférkőzik, mindent megfagyaszt, és őszintén szólva, nem úgy tűnik, hogy valaha változni fognak a dolgok. Pedig pár hét múlva (a naptár szerint legalábbis) tavasz lesz, és szépen lassan kienged minden, ami az elmúlt hónapokban megdermedt. A befagyott lélek is ki tud olvadni, a szeretést is újra lehet tanulni, az elveszett szavakat is meg lehet találni.

Csak félni kell elfelejteni. 

Kormos Lili

Kép: Testről és lélekről (Inforg-M&M Film, 2017)