–

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az étellel kapcsolatban?

A libamájkrém leveshez kötődik. Amikor a nagymamám életében először volt az első éttermemben (BABEL), egy hölgy odajött gratulálni az unokájához és kezet fogott vele. Egy külföldi hölgy volt, sosem láttam előtte és utána sem, de otthagyott egy névjegyet. Később nagymamámat egy ritka betegség érte, és csak egy bizonyos, nagyon távoli országból lehetett beszerezni a gyógyszert fű alatt. Magyarországon ugyanis nem volt rá támogatás, és milliókba került volna egy havi adag is. Csodával határos módon megtaláltam a hölgy kártyáját, aki emlékezett a budapesti libamájkrém levesre és a fiúra a nagymamával. Napokon belül itt volt a szer, ami a legjobb esetben is egy hónapos beszerzést igényelt volna. Ő egy igazi angyal volt, meghosszabbítottuk nagymamám életét két évvel. Hálám örökké az övé.

Ha egy érzéssel kellene jellemezned a kedvenc ételed, mi lenne az?

Mennyei.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a nagy többség sosem kóstol meg új ételeket?

Sokan nem befogadóak és kissé szűklátókörűek, illetve nem jó helyeken esznek. Nincs meg a bizalom bennük, vagy sokszor egy régi rossz élmény vagy beidegződés miatt egyszerűen nem mernek újra kóstolni.

Mikor kezdődött a kapcsolatod a gasztronómiával? És hogy határoznád meg most ezt a viszonyt?

Gyerekkoromban is imádtam enni és a konyhában segédkezni a nagyszüleimnek, bár borzasztó finnyás voltam. Szinte csak kakaót ittam kakaóval. Ma az teszi ki az életemet, hogy másokat tegyek boldoggá. Többnyire a gasztronómia és a vendéglátás segít ebben a legtöbbet.

Mi lenne az utolsó vacsorád?

Tojásos nokedli szarvasgombával és jégsalátával a Babelban.

Fotó: Boldog Attila