–

Kritikadiktatúra

Bármilyen témáról is beszélünk a médiában vagy a közösségi oldalakon, az olyan, mintha színek mélységéről és a kék ezernyi árnyalatáról akarnánk mesélni valakinek, akinek nem fejlődött ki a látószerve. Vagy a slágerek, a csodás énekhangok és a muzsika lélekemelő hatását bizonygatnánk annak, akinek születésétől fogva nincs hallójárata. Döbbenetes hasonlat, igaz? Pedig konkrétan ez történik nap mint nap. 

(Félreértés ne essék, maximális tiszteletem a fogyatékkal élőknek. Mert persze biztosan most néhányan azzal jönnek, hogy sértegetem őket. Jellemzően frappáns, bírálatra és lejáratásra alkalmas mozdulatsora ez is az össznépi koreográfiának.) 

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy

nem muszáj mindig, mindenről, mindenkinek véleményt formálni függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz, és pláne nem muszáj azt az „én csak őszinte vagyok hozzád” mondat mögé bújtatva, többnyire kéretlenül az illető arcába tolni.

Ha mégis uralhatatlan a kényszer, hogy kimondjam, amit gondolok valakiről vagy valamiről, akkor nem ártana kulturáltan csinálni. A másik ilyen vesszőparipám, hogy a személyeskedő, bántó hangnem, amellyel legtöbbször az illető magánéletét, külső és belső tulajdonságait veszi a véleményosztó célba, mérhetetlenül kicsinyes, és semmilyen megoldást nem kínáló magatartás. Haszontalan és elfogadhatatlan.

Végeztem a minap egy nem reprezentatív közvélemény-kutatást a saját Facebook-oldalamon: vajon mi lehet az oka annak, hogy nálunk a legtöbb ember állandóan kritizál. Meg lekezelően minősíti azt is, amihez tulajdonképpen köze sincsen, és nem is érinti őt. Mégis folyamatosan beszól, kigúnyol és pellengérre állít másokat. Olyan, mintha folyton rajta akarná kapni a másikat valamin. Valamin, ami lehet, hogy nincs, és soha nem is létezett.

Miért történik ez?

Talán azért, mert ezt a mintát kínálják a közéleti szereplők? És kinek van szüksége arra, hogy kéretlenül is megkapja valakinek a véleményét, ami egyébként inkább kötözködés, semmint tárgyilagos hozzászólás egy ügyhöz, ami, mondjuk, még hasznos is lehetne. Ehelyett megtudjuk, mi az, amit nem jól csinál: a szakács, az énekes, a hegymászó vagy a kozmetikus. Bárki lesajnálhat bármekkora teljesítményt. Mi ez a fékezhetetlen vágy, hogy végre valakinek rossz perceket szerezhessünk? 

A felmérésemből az derült ki, hogy a válaszadók szerint a kéretlen kritizálás első számú oka: az irigység. Ezt nem osztom feltétlenül, szerintem van ennél súlyosabb ok is. Úgy vélem, a boldogtalanság, a belső elégedetlenség és az önmegvalósítás kudarca legalább ugyanennyit nyom a latban.

Meggyőződésem, hogy legbelül mindenki tudja magával kapcsolatban a frankót. De addig, amíg másokat ostoroz, nem kell magával foglalkoznia.

Arra a pár percre önigazolást nyerhet, hogy ő bezzeg mennyivel különb: mert keresztény, mert szült, mert idős, mert heteroszexuális, vagy... mert – fordítsuk meg – nem keresztény, nem szült, fiatal, nem heteroszexuális... és így tovább.

Úgy érzi, előrébb lesz, ha másokat hátrébb sorol, összekeveri az iróniát a gúnyolódással, a helytelenítést a pellengérre állítással, az előbbre vivő vágyakozást az irigységgel. Ennek eredménye lesz a sok negatív, bántó hozzászólás.

Pedig az irónia építő jellegű lehet, ahogy az érveken alapuló kritika is, és bátran kijelenthetjük, hogy mindkettőre szükség van. Az irigység viszont mindig romboló, túl sok haragot gerjeszt közben a véleményezőben, ami majd bunkóság formájában próbál ürülni. A legtöbben a saját belsőjükben zajló harcokat akarják valaki másra kivetíteni. Azt hiszik, úgy könnyebb. Pedig nem.

Mondjuk a magunkét

Az internet teret ad ennek, hiszen, amíg sokáig csak a szomszédnak... vagy Morzsi kutyának mondhatta meg az ember a magáét, most rendelkezésre áll egy komplett világháló – és az azzal járó figyelem.

A média önti az olajat a tűzre, „vállveregetős-haverkodós” stílusban biztatja a véleménye kifejtésére a nézőt/olvasót/hallgatót. Ez a fajta kommunikáció, illetve az ismert emberek közelsége lehetőséget adott arra, hogy tényleg bárki kifejthesse a véleményét bárkinek, bármilyen formában. A frusztrált ember már nem a nyerőautomatát veri szét, nem felmond, és keres másik munkahelyet, hanem csőre tölti a klaviatúrát, és ontja magából bele a mérget. Hiszen, ha beolvashat, az a kompetencia érzését kelti benne, ha véleményt formál – ráadásul biztonságos távolságból –, attól pedig megkönnyebbül. Legalábbis látszólag.

A szakemberek szerint minden kiegyensúlyozatlan személyiség törekszik a stabilitásra, és kellő külső-belső eszközök hiányában legalább a látszatot igyekszik fenntartani azáltal, hogy leszól másokat.

Így a saját pozíciója számára jobbnak tűnik a valóságosnál. Persze ezek nem tudatosan megtervezett folyamatok, ilyen az emberi psziché. 

„Egy rossz szó semmibe nem kerül” – tartja a mondás. Hát, miért is ne emelné saját életét kicsit elviselhetőbb szintre azzal, hogy éles szemmel megkeresi mindenben a rosszat, és elmondja végre, hogy soha semmi nincs jól. Mert ő azt tudja, és joga is van megmondani. Ezzel csak az a gond, hogy a saját életében ezt már nem képes megtenni. Másokat hibáztat az elrontott napjaiért, és amikor nyilvánvaló hülyeséget csinál, még azért is azok a hibásak, akik nem szóltak neki időben.

Szintén pszichológusok mondják, hogy komoly mentális gondok vannak sok-sok emberrel. A depresszió pedig a fizikai- és a lelki betegségek táptalaja, Magyarországon sajnos nagyon magas az érintettek száma. Igen sok betegségben listavezetők vagyunk a világon. A társadalmi szinten ki nem beszélt veszteségekből, az elfojtott negatív érzelmekből, az áldozatszerepből és a önkorlátozó hiedelmekből vezethető le – egyebek mellett – a krónikus depresszió állapota is.

Sokan egyszerűen vesztesnek látják magukat, és „tanult tehetetlenségben” szenvednek.

Sajnos ebből is fakadhat a túlzott kritika, amely számos esetben abból táplálkozik, hogy az ember nem tudja elfogadni önmagát. Ez a minta szinte a sejtek szintjén öröklődik, de reméljük, hamarosan jön majd egy generáció, amelyik felismeri, és megpróbálja megfelelően kezelni. Addig viszont biztos, hogy nem lehet továbblépni.

Köszönöm a segítségét mindenkinek, orvosnak, pszichológusnak, esztétának, társadalomkritikusnak, mérnöknek, háziasszonynak és egyedülálló kisebbséghez tartozónak, aki véleményével, szakértelmével hozzájárult e cikk megszületéséhez. A remény hal meg utoljára.

Náray Tamás

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Brian A Jackson