–

Noha Szenegál politikailag stabilabb és gazdaságilag fejlettebb ország, mint Guinea, amely a közelmúltban az afrikai hibrid szocializmus elnyomásától és a katonai junta kegyetlenkedéseitől szenvedett, a beszámolók alapján sok hasonlóságot fedeztem fel a két nyugat-afrikai ország lakói között.

A dakari másfél évem fenekestől fordította fel az életemet: itt voltam várandós a lányommal, és Nyugat-Afrika, ahogy a szenegáliak is, a lelkem legmélyéig hatolva érintettek meg.

A pokol hetedik bugyra

Öt nagy külföldi költözéssel a hátam mögött határozottan állítom, hogy lehet készülni a változásra, lehet ismereteket gyűjteni az új országról, a szokásokról, de arra nem lehet felkészülni, hogy milyen érzéseket vált ki egy új hely, ahova két-három évre kerülünk. Isten hozott a pokol hetedik bugyrában! – kaptam az üzenetet egy volt kollégámtól, amikor megtudta, hova költöztünk. Sikerült fején találnia a szöget: pontosan így éreztem magam új lakóhelyemen – hogy aztán hónapokkal később lassan, a bőröm alá kúszva kerüljön hozzám közel Szenegál.

Megérkezésünkkor szeptemberi 40 fokos meleg, elképesztő páratartalom fogadott, olyan, amelytől egy ötperces séta után is menekül az ember a hűsítő zuhany alá. Megszakadt a szívem, amikor mezítlábas gyerekek rajzottak körém bádogdobozkáikat csörgetve egy kis apróért... vagy amikor koldusok könyörögtek alamizsnáért. A közbiztonság megkérdőjelezhető volt a belvárosban, ahol úton-útfélen megállítottak a „beteg a feleségem/most született a fiam” történettel.

Pekingből költöztünk Afrika legnyugatibb pontjára, a budapestnyi lélekszámú, többségében muzulmán lakosú Dakarba. A 18 milliós modern metropolisz után úgy tűnt, mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben; a buherált buszokon fürtökben lógtak az emberek, az utcákat és a vadromantikus, sziklás tengerpartot szeméthalom borította, mivel nincs hulladékgazdálkodás az országban. A belvárosi utcákon a nyolc-kilencéves fiúk kecskéket hajtottak, a szemétdombok tetején óvodáskorú gyerekek játszottak kiszuperált autógumikkal. A maláriaveszély folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, a higiénés állapotok nem kis kívánnivalót hagytak maguk után; a piacokon a fullasztó melegben legyek lepték el a nyers húsokat, az esős szezon beköszöntével a csatornázatlan falvakban kolera ütötte fel a fejét.

Úgy tűnt, a Jóisten két marokkal szórta a szenvedést a világnak erre a megtépázott szegletére.

Hívatlan vendégek

Nem volt mit tenni, elkezdtünk berendezkedni itt a következő évekre. Belevetettem magam a munkába, felfedeztük a környéket, a francia után elkezdtünk a helyi nyelven, voloful tanulni. A meleg miatt leginkább a reggeli és esti órákban lehetett a szabadban sportolni, de a bevásárlást is erre az időpontra kellett időzíteni. A legtöbb zöldséget, gyümölcsöt fertőtlenítős vízben mostuk a kórokozók miatt, ráadásul errefelé trágyaként emberi ürüléket használnak. A költözés előtt kaptunk hepatitis A, tífusz és sárgaláz elleni oltást is, de az állandó rettegést jelentő malária ellen csak gyógyszeres megelőzés létezik, vagyis mindenki eldöntheti, szed-e napi szinten antibiotikumot vagy másfajta szérumot a teljes ottlét alatt.... vagy a rizikósabb, gyógyszer nélküli védekezést választja: szúnyogháló alatt alszik, szúnyogriasztót használ, és olyan hidegre hűti le a lakást, hogy a szúnyogok inkább kívül maradnak.

Sajnos a hideg, mint stratégia nem volt jó a csótányokkal szemben; a nyolc-tíz centis afrikai fajtákat hidegen hagyta mindenféle ellenszer. Ja, és néha a gyíkok is bemerészkedek a lakásba! Gyakoriak voltak az áramszünetek, és időnként a vízellátás is akadozott. Az elnökválasztás előtt jó fél évvel kerültünk oda, és az elégedetlen lakosság rendszeresen tüntetett: volt, amelyik sajnos halálos áldozattal járt, és előfordult, hogy nők, anyák tüntettek gyermekeik jövőjéért. Mellesleg az országnak egy éven át női miniszterelnöke volt: a korrupció visszaszorításáért küzdő Aminata Touré.

Ej, ráérünk...

A munka lényegesen ráérősebb tempóban zajlott, mint a felpörgetett pesti corporate világban, és ugyanez a lassúság hatotta át a szolgáltatási szektort. Egyszer a pénztáros kisasszony éppen olvasott, amikor a kosaramból kipakoltam. Semmiképpen nem frusztrálhattam a jelenlétemmel, mert ráérősen befejezte a cikket, de utána olyan kedvességgel, olyan őszinte mosollyal az arcán fordult hozzám, hogy úgy voltam vele, akár a Háború és béke olvasását is kivárom a szalag másik oldalán. Nem volt fordulópont a hozzáállásomban: egyszerűen a hétköznapi, emberi, őszinte gesztusok lépésről-lépésről apró napsütötte lyukakat fúrtak az első benyomásom adta borús képbe.

Lassan-lassan egyre több jó szivárgott be a mindennapokba: az egykori francia gyarmatosítók által itt hagyott isteni péksütemények receptjei, az utánozhatatlan, mesés ízű olívabogyós kenyér, a tengerparti séták, Cesaria Evora, a zöld-foki énekesnő dalai, a mindig készségesen segítő kollégáim, az állandó napsütés és meleg adta időtlenség érzése, a szabad ég alatti koncertek a Francia Intézetben, miközben az óceán illatát hozta a közelből a hűsítő szél.

A fogyasztásra ösztönzés alig-alig van jelen, és shoppingolás helyett volt sok-sok szabadban töltött hétvége, vacsorák barátokkal, sportesemények. A hely, az élettempó valahogy azt sugallta, hogy nem kell sietni: mindenre van idő, ami fontos.

Váratlan boldogság

Valahol a folyamatnak ezen a pontján jött egy másfajta ajándék: kiderült, hogy babát várok. Az első pillanattól kezdve imádtam a várandósságot. A hetedik hónapig dolgoztam, havonta egyszer jártam orvoshoz. Az első trimeszter genetikai vizsgálatára Londonba kellett utaznom, mivel Szenegálban nem végeztek ilyet. Dakarban egy libanoni orvoshoz jártam, aki a legfelszereltebb szülészeten dolgozott, de még így is csak két inkubátor volt a kórházban. A szenegáliak nem tesznek nagy bejelentést a baba születése előtt: a nők alakjából tudják meg az ismerősök a hírt, de a férjem kollégája kilenc hónapig hallgatott arról, hogy bővül náluk a család, és csak a nagy nap után mesélte el, mi történt. Szenegálban terhesnek lenni plusz ajándék volt.

Amint gömbölyödni kezdtem, hihetetlenül figyelmesek és kedvesek lettek az emberek. „Pour le bébé” – mondta a zöldséges vagy a sarki árus, és rendszeresen a kezembe nyomták a babának szánt gyümölcsöt. Az egyedüli sportolási lehetőség az úszás volt. Dakarban akkor egy félig megépített bevásárlóközpont volt, és abban egy zsebkendőnyi nagyságú bababolt, így az utolsó hónapig gyakorlati szempontból egyáltalán nem, illetve csak lelkileg készültem a baba érkezésére. Sőt, nem is annyira előre készültem, hiszen az állandó napsütés, a mostban élés érzése tényleg az adott pillanatra szorította a figyelmemet. Persze nem volt ez tündérmese, mert a kontinens rémsége, a malária nagy veszélyt jelentett. Ha valaki terhesen fertőződik meg, az egyenlő a baba elvesztésével. Azt hiszem, életem egyik legnehezebb döntése volt, hogy kockáztassak-e... vagy a „terhesek ne szedjenek gyógyszert” oly sokat hangoztatott gondolata ellenére mégis a megelőzés mellett döntsek.

Léna a babahordozóban, szúnyogháló mögött

Harmincnégy hetesen ültem repülőre: Léna Amerikában született meg, hogy három hónappal később, hathetes korában visszarepüljünk Nyugat-Afrikába. Védőnői szolgálat nem létezik, így kéthavonta hordtam vizsgálatra. Képtelenség babakocsival közlekedni a hatalmas gödrök, félig elkészült járdák miatt, de nagyon sokat sétáltam vele a tengerparton babahordozóval. A helyi nők jókat nevettek, mert ők a hátukon hordják a piciket: ugyanis így a testükkel megvédik őket a gonosz energiáktól. Babaúszás, baba-mama torna itt ugyanúgy nem létezik, mint ahogy nem volt kismama jóga sem. Amikor lehetett, akkor egy szörf-klubnak nevezett, nádtetős étterembe jártunk a tengerpartra. A homokban fekvő hatalmas babzsákokon mindketten jókat aludtunk – egy-egy sült banános, grillezett halas ebéd után – a hullámzó óceán hangja mellett. Féléves volt Léna, amikor az Atlanti-óceán másik oldalára, Washington D.C.-be költöztünk.

Örök ajándék

Azt hiszem, a szívemben mindig viszek valamit azokból a helyekből, ahol éltünk.

Szenegálból megmarad az az őszinte derű, az a mélyről jövő jókedély, ami a körülményeket látva sokszor érthetetlen módon van ott az emberekben, és oly nagyon irigylésre méltó.

Lelki szemeim előtt még most is látom, ahogy szenegáli tinédzserek aprópénzt, gyümölcsöt adnak a kolduló gyerekeknek, meghatódva idézem fel, ahogy a ramadánt követő tabaski ünnepén megosztják az ételt egymással és a rászorulókkal, ahogy a tikkasztó hőségben is lelkesen fociznak a gyerekek a tengerparti homokos pályán. A Jóisten szerencsére mást is szórt itt két marokkal: derűt, a kapcsolatok közeliségét, az időtlenséget és a mostban élés kegyét.

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és könyveiről is találsz információt! KATT IDE! 

A cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak.