–

Harsog a csendes éj a plázában, gőzerővel készülünk a meghitt, békés karácsonyra

A tömegben tapintható a feszültség. Félév körüli baba ordít kivörösödve a kétségbeesett anya kezében. Néhány méterrel arrébb veszekedés foszlányai tarkítják a zene dallamát, mert „Velem ezt nem csinálhatod többet!” Amikor végre sikerül kiverekednünk a forgatagból, és már azt hihetnénk, túl vagyunk a nehezén, akkor az első kereszteződésbe beragadunk, és kétségbeesetten hallgatjuk, ahogy kedves embertársunk vörös fejjel és a nonverbális kommunikáció széles tárházát felvonultatva veszi sorra minden felmenőnket. Nincs mese, ebbe a helyzetbe bele kell állni! Lendül a kar, vörösödik a fej, és visszaordítunk, hogy a tiédnek a mijét! A kör bezárul, stresszkezelésben mi sem vagyunk jobbak, mint az imént látott féléves.

De most komolyan? Miért olyan nehéz elviselni frusztrációkat, váratlan akadályokat, robbanás nélkül kibírni feszült helyzeteket?

A válasz egyszerűbb és egyben összetettebb, mint ahogy gondolnánk: azért, mert nem tanultuk meg. Mert az oviban a sok fejlesztő foglalkozás közé nem fért be, mert az iskolában az évszámok, királyok, szinuszgörbék mellett már nem volt helye egy olyan órának, amikor magunkról tanulhattunk volna valami nagyon fontosat. És nem tanultuk meg életünk első néhány kiemelkedően fontos hónapjában sem, amikor pont az lett volna a lényeg, hogy az, aki etet és tisztába tesz, arra is megtanítson: a feszültség nem egy kezelhetetlen, mindent elsöprő valami, ami úgy halad át rajtunk, mint egy megállíthatatlan cunami. Ám amit nem tanultunk meg, azt mi sem tudjuk megtanítani, akkor sem, ha ennek a tudásnak a hiánya megmérgezi a mindennapjainkat.

Ma Magyarországon milliók élnek krónikus stresszben, egy olyan állandósult, a mindennapok szerves részévé vált fiziológia állapotban, amit képtelenek megfelelően, és hatékonyan kezelni. A feszültségben eltöltött évek rágják a testet és a lelket, amit ilyen-olyan sufnituningos megoldással igyekszik mindenki lenyomni, elnyomni, legalább egy időre láthatatlanná tenni.

Az érzelmek szabályozása egy képesség, ami nem születik velünk, amit csak lassan és fokozatosan tudunk elsajátítani

A világra jövő csecsemő idegrendszere már sok mindenre képes, egyet azonban nagyon nem tud: szabályozni. Ahogyan a testi folyamatok sem kontrollálhatók még, úgy az érzelmek is egy kavargó masszát jelentenek csupán, amelyben először rendet kell tenni, hogy később kezelni lehessen.

Az anya/gondozó olyan a csecsemő számára, mint egy kihelyezett idegrendszer, amelynek elsődleges feladta, hogy ellássa azokat a funkciókat, melyekre a baba még képtelen.

Egy hathetes soha nem azért sír, mert hisztis, ahogy egy hároméves sem képes még teljes mértékben uralni az érzelmi megnyilvánulásait és a viselkedését. Hiába beszél olyan felnőttesen, hiába használja magabiztosan a sok kütyüt, attól ő még NAGYON éretlen, akinek sok-sok segítségre van szüksége, hogy eligazodjon a saját belső világában. Hogy könnyű-e egy vigasztalhatatlanul síró csecsemő mellett létezni, móka és kacagás-e ringatni, amikor ordít, mint egy sziréna? Hogy szívet melengető-e egy dackorszakossal küzdeni? Egyáltalán nem. A szülői létben rengeteg minden nem könnyű, mégis ki kell bírni, hogy egyszer majd a gyerek is képes legyen kibírni, és kezelni a saját érzéseit. Az anya/szülő, aki képes elszenvedni a baba nyugtalanságát, szinte érvényessé teszi a negatív érzések jogosságát: „Igen, érezheted magad rosszul! Igen, jogod van hozzá, hogy elmondd azt is, ha valami nem jó, ha valami bánt.” Az anya/szülő, aki nem zavarja be a gyereket a szobájába, hanem ott van vele a nyűgös állapotokban is, megmutatja, hogy a nehéz érzések is elviselhetők, hogy nem kell azonnal eltakarni, elfojtani, valami furfangos módon megszüntetni azokat. Az érzelmi önszabályozás alapja az az élmény, hogy a feszültség kibírható. Ha ez megvan, akkor válik majd valóban kezelhetővé is. A sírni hagyott csecsemő egy idő után ugyan elhallgat, de ettől még korántsem nyugodott meg.

A csendes baba nem feltétlenül nyugodt baba. Megmérve ezeknek a gyerekeknek a stresszhormonszintjét, döbbenetesen magas értékeket kapunk. Hallgatnak, miközben a szívük zakatol, és egész testük belefeszül a stresszbe.

Ezek a korai élmények egyáltalán nem felejtődnek el, legalábbis nem a sejtek szintjén. Hurcoljuk őket egész életünkben, karácsonyi plázák feszült forgatagába, közlekedési dugók indulatos türelmetlenségébe, párkapcsolataink állandósulni látszó veszekedéseibe, és testünk különböző megbetegedéseibe.

 Mit tehetsz ellene? Ha szülő vagy:

1. Fogadd el, hogy a gyerekednek is vannak negatív érzései! Ahogy te sem vagy mindig tökéletes, neki is lehetnek rossz pillanatai (na, jó, akár napjai is).

2. Fogadd el, hogy nem tudja nélküled megoldani, és neked kell segítened ahhoz, hogy képes legyen kicsavarodni felkavart idegrendszere negatív spiráljából!

3. Bírd ki, mert pont az a lényeg, hogy megmutasd neki: a sz@r is kibírható!

4. Ne hagyd egyedül, mert egyedül csak elfojtani tud, megoldani nem!

5. A kamaszokra is ugyanezek a pontok érvényesek. Attól, hogy szó szerint a fejedre nőtt, még nagyon nagy szüksége van a higgadt jelenlétedre! Ebben a korban az idegrendszeri átalakulások miatt kicsit megint visszacsúszik a szabályozni képtelen állapotba.

 Ha nem vagy szülő (és ha szülő vagy akkor is):

1. Gyakorolj önkritikát! Ismerd fel a saját hiányosságaidat, leplezd le magad, és fogadd el, hogy neked is vannak aprócska deficitjeid a stresszkezelés terén!

2. Tanulj! Az érzelmi önszabályozásban mindig lehet, sőt érdemes is fejlődni! Ha eddig nem tetted volna, sürgősen kezdj el meditálni, relaxálni vagy ismerd meg az autogén tréninget. Mindegy hogyan hívod, a lényeg, hogy építsd be a mindennapjaidba azokat az elcsendesülő pillanatokat, amelyek segítenek majd kibírni a nehéz pillanatokat!

3. Légy türelmes! Magaddal is. Nincs tökéletes megoldás. A változáshoz pedig kitartó gyakorlás és idő kell.

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Oliver Hoffmann