Tíz gondolat a beszélgetésből: 

1. A testvéreinkkel tanuljuk az életet: rajtuk keresztül sajátítjuk el az együttműködést, azt, hogy milyen egymást támogatni – vagy épp gáncsoskodni. Tőlük tanuljuk meg, hogy ki a másik, és azt, hogyan vagyunk mi a másik emberrel. A testvér a szülő mellett az első jelentős kapcsolat az életünkben. 

2. A szülők fejében él egy idealisztikus kép arról, hogy azért kell testvér a gyereküknek, hogy ne legyen egyedül a világban, védve érezhesse magát, legyen egy szövetsége. Mivel a testvér iránti vágy önmagában is idealisztikus elképzelésből adódik, ezért már a fogantatást megelőzően megterhelődik ilyen, és ehhez hasonló elvárásokkal, amelyekben a gyerekek perspektívája – így például az, hogy az elsőszülött számára a testvér születése veszteségélménnyel is jár –, nincs jelen. 

3. Nem lehet ideális korkülönbségről beszélni két gyerek között, hiszen minden esetben más kihívásokkal kell szembenézni: ha kicsi a korkülönbség, a testvérek egyfajta szimbiotikus viszonyba is bele tudnak csúszni, ami miatt a saját identitásuk megtalálása, megteremtése nagyobb kihívást jelenthet majd számukra. Nagyobb korkülönbség esetén nehéz jól összehangolni, hogy a testvérek máshol tartanak a fejlődésben, érésben. 

4. A gyökérélmények mentén tudunk bárkivel összekapcsolódni, a testvérünkkel is.

5. Minden gyerek más családba születik, még akkor is, ha ugyanazoktól a szülőktől származnak. Nagyon máshol tartanak ugyanis a szülők az életükben, kapcsolatukban, amikor egyik vagy másik gyereküket várják.

6. Az ugyanabba a családba született gyerekeket eltérő hatások érik. Más elsőszülöttként élni egy családban, és a szülőket is bevezetni a szülőségbe. 

7. Szükségtelen azzal áltatni magunkat szülőként, hogy minden gyerekünket ugyanúgy kell szeretnünk. Inkább azt lenne jó beépíteni a gondolkodásunkba, hogy minden gyerekünket meg kell tanulnunk JÓL szeretni a személyiségének, habitusának megfelelően. 

8. Másfajta érzelmi áramlás indul meg a szülőkben az egyik és a másik gyerekükkel szemben. Abban, hogy ez a viszony hogyan alakul, a gyerekek temperamentuma is sokat nyom a latban: mennyire illeszkedik a szülő temperamentumával, és mennyire ismer rá a szülő a gyereke bizonyos viselkedésében önmagára, esetleg arra az énjére, amit nem visel el magában. Vagy akár a párjának, akár a szüleinek olyan tulajdonságára, amit nem szeret. Ilyen esetekben létrejöhet ellenérzés, ami olykor tudatosul a szülőben, olykor nem.

9. A szülő korábban a túléléshez való erőforrást jelentette a gyereke számára, a testvérek ezért rivalizáltak a kegyeiért – ez az ősi működés mélyen belénk ivódott. Azok a családok azonban, amikben a testvéri rivalizálást nem kezelik jól – esetleg még rá is erősítenek –, akár élethosszig konzerválhatják a mérgező viszonyt a testvérek között. Ha a gyerekek azt látják, hogy a szülők között nagyon konfliktuózus a kapcsolat, akkor az íródik a rendszerükbe, hogy kapcsolatban lenni azt jelenti: konfliktusban lenni – és ezt viszik magukkal.

10. A szülő példáján keresztül tanulja meg a gyerek, hogyan kell reparálni egy kapcsolatot, így a testvérével való viszonyt is. Ha a testvérek közötti konfliktust azzal próbálja „megoldani” a szülő, hogy szinte ráparancsol a gyerekeire: „testvérként szeretnetek kell egymást”, csak tovább mélyíti a szakadékot a gyerekek között. A merev családi rendszerekben vannak ilyen felülírhatatlan utasítások. A rendszer pedig azért rugalmatlan, mert a szülő fél a saját indulataitól, amiket a gyerekei indulatai váltanak ki. 

Tartsatok velünk, mert beszélnünk kell!

D.Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi