Koszos aluljárók, furcsa főzelék és a Túró Rudi – Így látja két brit Magyarországot

–

„Mindenütt jó, de legjobb ott, ahol semmi keresnivalóm” – írja Norman, aki közel húsz éve jár vissza Magyarországra az itt élő kedvese miatt. Normantől egy beszélgetés és a könyv elolvasása során tudtam meg, miképp sikerült a szívébe zárnia ezt az országot a Pusztával, a sárga villamosokkal meg a meggyes rétessel együtt.

Mark skót, 1997 óta lakik Magyarországon – ő a gyermekem apja. Ő viszont napi szinten számol be nekem a benyomásairól az aluljárók tipikus figuráitól kezdve a főzeléken át a Túró Rudiig. Megkérdeztem a véleményüket egy-két sajátosan magyar témáról, ami Norman kötetében is szóba kerül. Gondoltátok, hogy ennyire egzotikusak vagyunk számukra?

Norman ezt írja könyvében:

„A tömött utcákon egy magyar nemzetiszín bevásárlószatyor a talizmánom, ezzel tartom távol a kerítőket, krisnás adománygyűjtőket és eltévedt turistákat. A trikolór itt semleges jelentésű – hanyagul lóbálom ezt a mellesleg piros-fehér-zöldre festett zacskót. A brit zászló különben épp ilyen kevéssé lenne feltűnő… Én itt már nem is idegen vagyok, hanem betolakodó.”

B. K.: A legtöbb hozzánk látogató külföldi nem merészkedik túl Budapesten, sőt, a belvároson sem. Mit gondoltok a vidéki Magyarországról?

Norman Jope: Kezdettől fogva szerettem volna látni valamit Magyarországból, ami nem Budapest, ezért utaztam el például Dunaújvárosba is, ami azonnal megtetszett nekem. Akkor épült, amikor otthonom, Plymouth városközpontját is újjáépítették. A sztálinizmus markáns nyomai, annak kevésbé szörnyű arca látszik ennek a furcsán tetszetős városnak a hangulatában és az építészetében. Egyébként az évek során legalább ötven vidéki helyre látogattam el, így Pomázra, Gödöllőre, Debrecenbe, Kecskemétre is.

Ha már az Alföldről van szó, a kötet több szövegében is írok a Pusztáról, ami számomra döbbenetes és vonzó hely, nagyon inspirált.

Mark Burns: Évekig tanítottam Szolnokon, így elég nagy adag kóstolót kaphattam a vidéki városi életből. Rendszeresen jártam a Tisza moziba, ismertem az üzleteket, a falatozókat, és általában jó benyomásom alakult ki erről a városról.

Egyébként Szolnokról, főleg a ’90-es évek végén, mindig eszembe jutott a „kommunista kelet” fogalma, amilyennek mi azt otthon elképzeltük a filmes élményeink alapján.

Ehhez sokat hozzátett az óriási laktanya, ahol tanítottam, és a hatalmas állomásépület is.

B. K.: Nagy-Britanniában régimódi kávéházak nem léteznek, legalábbis a miénkéhez hasonló kávéházi kultúra ott sohasem volt jelen. Szerettek ilyen helyekre járni?

N. J.: Angliában manapság kávéházláncokban isszuk a kávét, régi vágású kávézók valóban nem léteznek. Nincs brit megfelelője a Habsburg-korra jellemző, hagyományos, szinte történelmi kávéházaknak, amelyek, benyomásom szerint inkább a turistákat szolgálják ki a mai Magyarországon.

Szeretem azokat a kávézókat Budapesten, ahol előfordulnak a helyiek is. Ahol jó a rétes, és van szilvásgombóc ízű torta.

M. B.: Nem látok nagy különbséget a magyar cukrászda és kávéház között. Engem meglepett a süteményválaszték, amivel itt először találkoztam. Persze, tudva arról, micsoda cukrászdinasztiák alakították ki a torták kultúráját, ez nem is meglepő. A brit kávézókban egyébként ebédelni is lehet, a kínálat nem korlátozódik a meleg italokra és az édességre. Nagyon szeretek Budapesten beülni ilyen helyekre, és enni egy Esterházy-tortát.

B. K.: Azt mondják, ide kell születned ahhoz, hogy szerethesd a Túró Rudit. Nektek mi a véleményetek róla?

N. J.: 

A túrót csodálatos találmánynak tartom, nálunk nem is létezik ennek a megfelelője. Biztos, hogy lehetne népszerűsíteni Nagy-Britanniában, ha valaki találna neki egy jó nevet.

Csokoládémázzal beborítani a túrót… eléggé elvetemült ötlet, de a kontraszt működik! Én az óriás változatot kedvelem, mert szeretem úgy érezni, mintha tényleg ettem volna valamit.

 M. B.: A Túró Rudi nekem épp olyan fura elgondolás, mint az, hogy errefelé a tésztára lekvár vagy túró kerül, és ez akár egy ebéd fő fogása is lehet. Emlékszem, mennyire kiakadtam, amikor azt láttam, hogy a mini Mars-szeletet egy Túró Rudi árának többszöröséért lehet kapni a közértben.

Meglepő dolgok ezek, akárcsak a főzelék… Mi is az? Zöldséges kása?

B. K.: Hogyan látjátok azt, ahogy a magyarok gondolkodnak saját magukról és az Európához való viszonyukról? Ha már Európánál tartunk, mi a véleményetek a Brexitről?

N. J.: Engem megragadott, milyen erősen éli meg sok magyar a nemzeti hovatartozását – gondolom, ez a magyar nyelv és a fordulatos történelem egyedisége miatt van. Néhány magyar meg van győződve arról, hogy ezek a sajátosságok elkülönítik a többi európaitól, de mivel ez a nagyfokú nacionalizmus gazdagítja is a magyar kultúrát, pozitív és negatív hozadékát is látom.

Magyarországot tisztelik és becsülik az országomban, talán jobban, mint ahogy a magyarok ezt gondolják, és ha lehet szerepem a két ország közötti hídépítésben a könyvem által – különösen, ahogy a Brexit katasztrófája a szemünk előtt lassacskán kibontakozik – akkor örülök ennek.

M. B.: Egyetértek abban, hogy Magyarországon erősebb nemzeti érzésekkel lehet találkozni, mint odahaza. Előfordult, hogy egy itteni barátommal sörözgettünk, és amikor jóhiszeműen koccintani akartam, ő elhúzta előlem a korsóját, mondván: „Ez az 1849-es aradi vértanúk kivégzése óta nem illik”. Természetesen megértettem, de a kioktató stílusa kicsit bántott.

Én is Brexit-ellenes vagyok, bár számomra korántsem fekete-fehér a helyzet. Tudom, hogy a hazámban sokan tartanak az – elsősorban kelet-európai – bevándorlóktól, akár amiatt is, ahogy egyes városokban az utcakép változik miattuk.

Mások azzal érvelnek, hogy nem szeretnék, ha Brüsszel diktálná Nagy-Britanniának a tempót. Egyébként én inkább Gene Roddenberry, a Star Trek alkotójának bolygóközi federációs politikájában hiszek…

„Van itt egy Rossmann, egy CBA és egy vasárubolt. A városházánál kialudt neonlámpa kíván a lakóknak „boldog ünnepeket”. Egy ruhabolt kirakatában angol zászló lobog, előtte két eltakart arcú melegítős alak lézeng.”  (Ózd, a csodák csodája, részlet)

 Burns Katalin

Norman Jope Gólyák és rétesek című könyve az Apokrif/FISZ kiadásában, Tarcsay Zoltán fordításában jelent meg. 

Kiemelt kép: Freepik.com, Unsplash.com/Mihály Köles