Már az ókori Egyiptomban is kenték-vágták, hogy mitől döglik a légy, ezért legfőképpen áttetsző anyagok mögé bújtatták idomaikat, és a görög kultúra sem tartózkodott a sokat sejtető divathullámtól. Aztán jött a középkor, ahol alaposan eltakarták a kebleket, és csak a fűző berobbanása hozta meg újra a cicik felszabadulását, már ha felszabadulásnak lehet azt nevezni, hogy szoros fűzőbe gyömöszölték a testüket, míg a mellüket a nyakukig felnyomták. A rokokóban a nők végre kezdtek lemondani a fűzőről, és görög mintára újra szabadon hagyták mellkasukat, aztán pedig jött a gigamegarobbanás: Mary Phelbs Jacob 1914-ben feltalálta a melltartót.

A húszas évek charleston-korszakában a nők egy nagy csoportja olyan melltartókat kezdett hordani, amely leszorította a kebleiket, ezzel arra akarták felhívni a figyelmet, hogy ők bizony totálisan függetlenedtek a férfiaktól, a saját karrierjüket pedig önállóan építik. Majd a húszas évek végén elindul a melltartók méret szerinti gyártása, a negyvenes években pedig ismét divatba jön a nagy mell, Rita Haywort, Marilyn Monroe, Jayne Mansfeld valóságos szexbombahullámot indítanak el. Monroe egyébként kifejezetten ügyelt rá, hogy a keblei mindig nagyobbnak látszódjanak. Aztán megint a kisebb mell jött divatba, Twiggy hatására, a szupervékony hatvanas évekbeli modell miatt millióan fogyókúráztak világszerte. A Woodstock-nemzedék pedig eldobja a melltartót és a gátlásokat.

A nyolcvanas években történnek az első plasztikai beavatkozások, és hatalmasat robban a műmellek ipara a piacon. A kilencvenes évek a szupermellek évtizede lesz, jön a wonderbra meg a szilikoncicik, és a Playboy-maca nőideál, aztán lassan elérkezünk a jelenhez, amikor is az önelfogadás lesz a divat, és a nők kezdenek megbarátkozni a természet adta formáikkal.

„Nem szeretem a zárt felsőket. Amikor férfiakkal beszélgetek, nem látom, hogyan viszonyulnak hozzám" – mondta Coco Chanel.

Mondjuk, én meg pont fordítva gondolom a dolgot: akkor látom jól, hogyan viszonyulnak hozzám a férfiak, ha nem a didkóimra figyelnek, hanem arra, amit mondok.

Sosem volt gondom a melleimmel, szeretem őket az első perctől kezdve, sosem akartam, hogy nagyobbak, kisebbek, kerekebbek, formásabbak legyenek, így fogadom el őket, ahogy vannak. Szerintem pont jók. Vagyis: nekem pont jók. Nagyon sokáig hordtam őket kihívóan felemelve, kitakarva, néha még ma is van kedvem jobban mutogatni a kelleténél, és az emberek szerették/szeretik mondani azt ilyenkor, hogy hú, ez jó kurvás. Mondjuk, régen se érdekelt túlzottan, hogy mit gondolnak az öltözködésemről, ma meg már tökéletes profizmussal teszek az ezt érintő külső véleményekre. És nekem megvannak a bevált módszereim, mikor, hova mennyit mutatok meg a cicimből. Íme:

1. Első randira

Nem igazán szeretek – pláne első – randevúra kihívóan felöltözni. Azt tartom a legcélravezetőbbnek ilyenkor, ha először a finomított verziót látják belőlem, és ezért a melleimet se szívesen tolom a delikvens arcába. (Ezt a buja izgalmat meghagyom inkább későbbre, és inkább a négy fal közé.) Én általában a fehér garbóra esküszöm, amire, ugye, elsőre azt vágnád rá, hogy: „de hát az nem is dekoltált” – de ne rohanjunk úgy előre: a fehér garbótól olyanná válsz, mint a mesében az okos lány – aki hozott is, meg nem is, és így nyerte el a király szívét –, mindent megmutatsz, de semmit sem mutatsz, mindezt így egyben.

Amúgy én imádom az oversize cuccokat, és randira is előszeretettel bújok ilyesmibe, de egyszer megtörtént velem, hogy egy olyan sráccal találkoztam, akit addig csak képen láttam. A fotó alapján is tudtam, hogy egy nagyon helyes férfival lesz dolgom, de amikor értem jött, és én lelibbentem a bő pulcsimban az utcára, majd megláttam a szőke herceget, fehér paripával, azaz egy perfekt pasi állt előttem extraszépen felöltözve, széles, gyönyörű mosollyal, én meg legszívesebben visszaszaladtam volna felvenni egy szexin kivágott blúzt. De már nem volt visszaút. Na, ezt jól beszoptam, gondoltam, de szerencsére lett második randi, ahova már csiniben mentem, és meg is jegyezte a herceg, hogy végre nem oversize, mert ő azt utálja.

Hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy amúgy tök mindegy miben mész, a lényeget úgyis látják.

2. Fesztiválra

Ha van alkalom, ahova gyakorlatilag bármit lehet, az a fesztiválok. Csapattam én már a fürdőköntöstől elkezdve, a bikinin keresztül szinte mindenben a hippi rulez nyárban, de a legkedvesebb fesztiválozós ruhadarabom akkor is az, amit a képen is láthattok (bárcsak emlékeznék rá, hova tökítettem el ezeket a király ékszereket). Természetesen köldökig kivágva. Természetesen melltartó nélkül. Éljen a Woodstock-nemzedék!

3. Munkahelyre

Amikor kedvem van:

Amikor pont nincs:

A mi munkahelyünkön szerencsére nincsenek öltözködési szabályok, ha csak nem az, hogy légy önmagad. Azért szerintem a DTK nem annyira örülne, ha én teljes egészében, szűrőmentesen önmagam lennék, pláne mindennap (nem értem, miről beszélsz, Szentesi - DTK), ezért hoztam egy kényelmes pólót, oszt jó napot – szabályt, amit néha felfrissítek csinos ruhákkal, de kizárólag akkor, amikor kedvem van hozzá. Ilyenkor persze meglepődnek, hogy kinek öltöztem fel ennyire prittin, én meg rávágom, hogy magamnak, mer' amúgy ki másnak?

4. Tévés szerepléshez:

Ha a televízióba hívnak (szerintem, mondjuk, a Ridikülbe meg a Mokkába már nem fognak többet, muhaha), naná, hogy a jó öreg bevált smart casual mellett döntök, amiben éppen sejtetni engedi a szolid zakó, a textil alatt egy aranyos igazi nő rejtőzik, nagyon is tudatosan. Egyébként ez se mindig igaz, mert valamikor bőrjakóban és Guns N Roses-os shirtben megyek, az viszont hótziher, hogy kurva hülyén érezném magam, ha fullba kiraknám a melleimet. Nem tudom, miért, de szerintem azt nem illik. És még annak ellenére is ezt mondom, hogy nem igazán szoktam azzal foglalkozni, mi illik... és mi nem. 

Ezen a képen, amúgy úgy néz ki, mintha kiraktam volna, de nem. Jó? Mert erre gondoltam, amikor azt mondta, hogy fullba dekoltált:

Amúgy mindig érvényes a legfontosabb szabály: mindenki azt vesz fel, amit akar, és mindenki úgy pakolja ki, ahogy akarja.

Szentesi Éva

Felhasznált forrás: korunk