Utoljára akkor voltam igazán sorozatfüggő, amikor az Isaura ment a Dunán, és ez se most volt. Na, jó, még rajongtam a Borostyán című olasz telenovelláért is, de csak azért, mert irtó izgalmas volt, hogy az örökbe adott szegény kis Bori végül hozzájut-e az őt illető mesés vagyonhoz, és elnyeri-e a sok ármánykodás ellenére is magának a férfit. Vagy fordítva. Imádta ifjonti hevületem a sok ármánykodást, szerelmet, csalárdságot, hogy mindig kiderült valami elképesztő csavarral, hogy ez meg amaz ennek meg amannak a lánya vagy a fia. Aztán felnőttem, és persze végignéztem a Sex and the cityt, meg irtóra komáltam a Jóbarátokat, de lássuk be, ez a két sitcom nem tartogatott olyan furfangos és csalafinta fordulatokat, vért, ármányt és szerelmet, mint fent említett elődeik. Azok az elődök, amelyek megalapozták a sorozatok műfajának a sikerességét.

Aztán szóltak idebent a lányok, hogy van ez az Amerikában már tavaly szeptember óta futó This is us (magyar fordításban Rólunk szól), és szerintük nézzem, mert elég frankó, nekem legalábbis tutira bejönne. Visszakérdeztem egyből: jó, de legalább annyira, mint a Rabszolgasors? Ó, persze, még annál is jobban.

Szóval bekapcsoltam a televíziót, pont ment az első rész ismétlése, és abszolút szkeptikusan vettem magam elé a sütőben parmezánnal besütött, csilis répahasábokat (Nekem ez a mozis kajám, jó?). Isaurát kiszabadították, Borostyán megkapta a vagyont, Esmeralda meggyógyult, Jockeyt meg lelőtték, ugyan, mit tudnának még mutatni nekem? De legnagyobb örömömre irtó sokat fejlődött a sorozatgyártás, és hol vannak már az agyonbotoxozott brazil szappanoperaévek a teátrális játékukkal, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne színészetnek nevezni.

Szigorúan szakmai alapon azt mondom amúgy, hogy kár volt nem nézni anno a Szívek szállodáját, mert igencsak nagy hiba volt eltitkolni az én világom elől Milo Ventimiglia színészi játékát. Na, de most, majd... És ha már színészi játék, akkor Chrissy Metzet is irtóra komálom, na jó, és még a gyerekeket is, akik a felnőtt karakterek gyerekkori énjeit alakítják. 

Az pedig tényleg fantasztikus, hogy egyszerre két idősíkon futnak a sztorik, azaz látjuk a gyerekeket felnőttként meg gyerekként is, illetve a szüleik korai és későbbi életébe is beleshetünk, mindezt párhuzamosan, váltogatva, együtt haladva. És olyan szépen építkezik a történet, ráadásul minden ok-okozat kiderül, és előbb vagy utóbb választ kapunk a lelki folyamatok miértjére, és a viselkedésekre is.

Csak az a para, hogy eléggé lassan pörög. Mármint tökre lehetne, mondjuk, hetente két rész. Vagy inkább naponta. Vagy naponta kettő, mert tudni akarom, hogy mi lesz már megint a srácokkal, meg apuval, anyuval, és hogy lesz, és még az sem érdekel annyira, hogy nem szeret egymásba minden részben a legnagyobb gonosz a legcukibb főszereplővel.

Mert itt nincsenek is gonoszok meg jók. Hanem emberek vannak. Pont olyanok, mint te meg én. És azt hiszem, ez a recept...

Szentesi Éva