-

Kirakom a jól sikerült képet. A meghatónak vagy viccesnek szánt posztot. Aztán indulok a dolgomra, telik a nap. Azért bennem van a gondolat, vajon mi vár az üzenőfalamon, amikor hazaérek? De azért kicsit el is feledkezem arról, hogy szerettem volna az ismerőseimből valamilyen reakciót kiváltani. Később, amikor megeszem a kötelező délutáni csokimat, szándékosan felmegyek az oldalra... és kettős élvezetként megvizsgálom a hatást. Itt aztán rendszerint el is akadok.

Kukkoló-bujkáló

A teljes képhez hozzátartozik, hogy egészen sokáig, konkrétan évekig a tipikus bujkáló-kukkoló voltam, aki szívesen nézi meg mindenki posztjait, de semmilyen aktivitást nem tanúsít. Nem akartam szembesülni a reakciókkal, és túlságosan izgultam, mi lesz, ha én is megnyílok. Amikor eldöntöttem, hogy a sokéves újságírói gyakorlat után személyesebb dolgokat is megfogalmazok majd, és elkezdtem a WMN-re írni, azt is tudtam, hogy felhagyok a szégyenlősséggel, és megosztom a cikkeimet. Ezzel párhuzamosan lettem egyre bátrabb, és kerültek ki az oldalamra egyéb dolgok is, olyanok, amelyek a reakciókból ítélve érdeklik az ismerőseimet. Például amikor a gyerek valami okosat vagy vicceset mond, amikor a gyerek valami szépet rajzol vagy amikor magáról a gyerekről készült jól sikerült fotót posztolom. A visszajelzésekből ítélve hasonlóan izgalmas, amikor valamin felháborodom vagy amikor hosszú idő után kirakok végre magamról is egy-egy képet.

Köszi a lájkot!

Nagyjából összegeztem is lájkvadászatom legfőbb ösvényeit, most következik a már említett elakadásom. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy egy-egy poszt alatt néha több tucat hozzászólás is megjelenik. Most nem a cikket publikáló felületen érkező reakciókra gondolok, mert itt egyértelmű számomra, hogy nem (vagy csak nagyon ritkán) reagálok személyesen, ez az adott orgánum adminisztrátorának a dolga. Ezeken a felületeken nagyon örülök a tetszésnyilvánításnak, de a pocskondiázók – magamat is meglepve – egyáltalán nem érdekelnek, és nem érzek semmilyen késztetést, hogy válaszoljak nekik. Ez tehát tiszta terep számomra. A saját oldalamon azonban valamilyen otthonról hozott udvariassági megfelelésnek engedelmeskedve, tele vagyok kérdőjelekkel. Rendben, ha valaki dob egy lájkot, arra még nem kell semmit felelni, szerencsére nincsen még „köszi a lájkot” gomb, legfeljebb magamban mosolygok hálásan, amiért szánt rám az illető egy másodpercet az életéből, és kinyilvánította, hogy valamilyen formában megérintette, amit kiraktam.

„Szeretettel üdvözölnek: Palágyiék”

De ott vannak a kommentelők. Amikor valaki gratulál, írásban is tetszést nyilvánít vagy bármilyen megjegyzést ír, arra csak kell valamit válaszolni, nem? Ekkor kezdek elveszni, és azon gondolkodom: most akkor, hogy legyen? Egyrészt, mert tudom, hogy aki egyszer írt valamit a poszthoz, az bekapcsolódik az egészbe, és ha én valaki másnak írok köszönetet, ő akkor is értesítést kap. Oké, hogy ki lehet kapcsolni az értesítéseket, de én arra gondolok, hogy mi van, ha szegény nem tudja ezt? Vagy nem akar vele vesződni, és akkor olvasgathatja folyamatosan a „Köszönöm”-öket, a „Neked is hasonló”-kat, a „Jajj, de drága csillag vagy”-okat és az „Örülök, hogy írtál, Marika néniék is jól vannak?”- okat. Erre született az a megoldásom, hogy privát üzenetben mondok köszönetet és válaszolgatok, ami további csapdákat rejt, hiszen így hosszas levelezés veszi kezdetét. Aminek nagyon nem örülök, mert – ezt sajnos sokan tanúsíthatják az ismerőseim közül –, nem vagyok nagyon jó ebben a válaszolgatásban, emiatt folyamatos a lelkiismeret-furdalásom. Mert lehet, hogy Ildikónak válaszoltam, de Palágyiéknak, akik ráadásul családilag – igen, így „Palágyi család” – vannak fent az oldalon, nem. Pedig ők a szomszédban laktak a nagymamáéknál és végigkövették, ahogyan felnőttem.

Posztolni vagy nem posztolni?

Mindezek fényében ez itt e legfőbb kérdés, addig is, míg eligazodom a kommentek világában. Mert nem kaptam még egyértelmű és megnyugtató választ a fenti kérdéseimre és kételyeimre. Van, aki szerint nem is kell válaszolgatni, ezt nem várja el senki. Ami nem igaz, mert én például, ha nem is várom el, de örülök, amikor választ kapok egy-egy kedvesnek szánt kommentemre. Vagy ízlések és pofonok mentén található az igazság? Esetleg létezik egy olyan kimondatlan, íratlan etikett vagy illemkódex, amiről csak én nem tudok? A válaszokat kommentben kérném, de a viszontválaszokat nem garantálom…

Kárpáti Judit

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock