„Imádom, amikor két borzalmas ember szerelmének kell szurkolni” – Filmek, amiket azért szeretünk, mert olyan rosszak
Vannak felemelő, elgondolkodtató, szórakoztató, értékes és értelmes, összességében kiváló filmek – na, most nem ezekről lesz szó. Hanem azokról, amik förtelmesek, már-már nézhetetlenek, mégis – vagyis inkább pont ezért – iszonyú szórakoztatóak számunkra. Ízlésről persze lehet vitatkozni, csak nem érdemes, mert előfordul, hogy ami másnak a humor netovábbja, attól más kínosan feszeng. Mindenesetre most azokat a filmeket gyűjtöttük össze, amik annyira borzalmasak, hogy már jók, szerintünk. Dián Dóri gyűjtése.
–
Kezdem én a vallomások sorozatát: az egész cikk ötlete onnan jutott eszembe, hogy a hétvégén megnéztük a barátommal a Diszkópatkányok című remekművet. Mindketten általános iskolásként láttuk utoljára, és nem igazán emlékeztünk arra, hogy miről szól, csak az érzés volt meg bennünk, hogy akkor szerettük. Így hát kicsit (nagyon) félve ültünk le megnézni, tartva attól, hogy a tapétát fogjuk kaparni kínunkban. És azt kell mondanom, hogy egyrészt nem tévedtünk: pocsék az egész, a filmeposz nyolcvankét perce alatt kábé ezerszer futott végig az agyamon a kérdés, amit olykor hangosan is kimondtam: mi a f_sz?!
Másrészt viszont az előbb említett kérdést vinnyogva-röhögve tettem fel mindig, annyira rossz és elborult hülyeség ez a film, hogy imádtam.
Nem mondom, hogy hamarosan újra fogom nézni, de megtette, amit vártam tőle: ledobta az agyam folyton zakatoló kerekeiről az ékszíjat.
A másik ilyen kedvencem, amit nagyobb mennyiségben is képes vagyok fogyasztani, az a CSI: miami helyszínelők. Annyira imádom, hogy egy külön cikket szenteltem neki egy éve, bár tisztában vagyok vele, hogy az egész úgy kritikán aluli, ahogy van.
Förtelmes romantika
A romkomokat általában nagy ívben kerülöm, de kétségkívül ebben a formátumban is vannak, amik annyira rosszul sikerülnek, hogy azt csak imádni lehet.
Egyetért ebben velem Iliás-Nagy Katalin is, akinek az Alkonyat-széria lett utálatának tárgyából a kedvenc szar filmje.
„Ahányszor utazunk a furgonnal, és fenyvesben verünk tanyát, muszáj megnéznem. Meg amúgy is. Évente egyszer látni kell a teljes szériát. Akkor is, ha megőrülök Bella szempilla-rebegtetésétől és Edward bánatos képétől. Az igaz szerelem mindent legyőz jeligére! Pedig először utáltam. Nagyon. Csak nevettem rajta. Azóta a könyvek is ott vannak a polcon.”
Az elcseszett szerelmek rajongója Nyáry Luca is:
„Az egész Miután sorozat ilyen. Rémes dialógusok, összezavaró történetvezetés, parodisztikus alakítások, minden, ami kell.
Imádom, mikor két borzalmas ember szerelmének kell szurkolni, de csak ha egyenlően elviselhetetlenek.”
Az a legjobb a nagy szerelmeket úgy igazán elbaltázó filmekben, hogy nem váltják meg a világot, de cserébe neked sem kell túl sok agysejtedet megmozgatnod a nézésük közben. Kégl Ági kedvence is ezt képviseli.
„Az Álmatlanságaim hercege egy nyálasan romantikus csoda a kilencvenes évekből Jennifer Anistonnal az egyik főszerepben. Lélekmelengető, nem sok gondolkodást igényel, és pont emiatt bizonyos alkalmakra tökéletes.”
Az Erasmus-program sok szép emlék mellett Pichler Zsófinak egy új filmélményt is adott, nem is akármilyet! Éljen a nemzetközi filmkatasztrófa!
„Ilyen filmélményem a 2003-as A szoba című romantikus dráma. Ott kezdődik a dolog, hogy a rendező, a forgatókönyvíró, a főszereplő, a producer és az életrajzi ihletés adója ugyanaz az ember – egy bizonyos Tommy Wiseau –, ennek következtében pedig már a stáblista is zseniálisan néz ki. Önmagában is látványosan pocsék, de a büdzsét megismerve még siralmasabb a helyzet. Amit el lehet rontani egy filmben, azt el is rontották. Kétszer láttam, amíg Erasmuson voltam Portugáliában. Első alkalommal úgy vezették fel a lakótársaim, hogy azt hittem, jó filmet fogunk nézni, ezért a végén azt gondoltam, csak szerintem szar és velem van baj. Aztán kiderült, tényleg annyira rossz, hogy teljes kultusz épült köré, a dialógusokat pedig sokáig mondogattuk még egymásnak.
Szeretettel ajánlom ivós játék gyanánt is, a neten rengeteg szabály van hozzá, de mi nem tartottuk be az összeset, mert az garantált alkoholmérgezés.”
A világ romokban – és mi is
A kaland-, akció-, és katasztrófafilmek sokszor remek táptalajt biztosítanak a borzasztó művek megalkotásához, és szép számmal akadnak rosszabbnál rosszabb mozik. Gondolom, a Sharknadot, amiben rettentő gagyi CGI-cápák potyognak az égből, senkinek nem kell bemutatni – ha mégis, keressetek rá a YouTube-on, fantasztikus az egész. Van belőle vagy hat rész, és akkora a sikere, hogy fénykorában Dancsó Péter egy teljes karriert épített rájuk.
De az alapművön túl is vannak versenyben filmek, az én személyes kedvenceim például azok a szörnyes katasztrófafilmek, amikor jön valami nagy és legyőzhetetlennek tűnő lény, majd egy szedett-vedett csapat sok drámai hanghatás alatt óriási küzdelemben mégis legyűri a rémeket. A műfaj egyik legjobbja – szerintem – a 2018-as Rampage (Tombolás) Dwayne „The Rock” Johnsonnal a főszerepben. Annyira abszurd és lehetetlen az egész, hogy nem lehet nem végig nézni – és közben nem halálra röhögni magad, természetesen nem a poénokon, hanem a komolynak szánt jeleneteken.
Ami nekem a szörnyes vonal, az Szabó Anna Eszternek a kőkeménynek gondolt akciófilm:
„Bármelyik Feláldozhatók-film. És bármelyik Stallone-, Schwarzenegger-, Segal-mozi is ilyen, dugig csodálatos közhelyekkel, apával a legjobb közös mozijaink! De az Elrabolva az abszolút kedvenc!
Mint a mekis kaja: pontosan tudod, hogy mire számíthatsz!”
Csepelyi Adriennek konkrét kedvence van, amit olykor életvezetési útmutatónak is tekint:
„Imádom a Női szervek című filmet. Egyes pontjain szekunder szégyent érzek, máskor meg visongva röhögök rajta. (Szerintem valójában mindannyian szeretnénk néha annyira gátlástalanok lenni, mint Melissa McCarthy karaktere ebben a filmben.) Én egyszerűen nem bírok lejönni a Sandra Bullock-rajongásról, pláne A szív bajnokai óta, de hát ez a film azért néhol tényleg egészen kretén. Viszont azt a jelenetet, amikor Bullock karaktere kiosztja a rendőrőrsöt a sisterhood jegyében, legalább kétszázszor láttam. Az üvegen elhúzott feltartott középső ujjat igazából már eljátszottam valahol. Nem vagyok rá büszke. (De. Kicsit de.)”
Tóth Flórát pedig a klasszikusok mosolyogtatják meg.
„A régi James Bond-filmek full szexisták, szürreális üldözős jelenetek vannak bennük, vicces »új« technológiák és számtalan ponton sántító sztorik gyűjteménye. De akkor is, annyira cukik! Nyilván össze sem lehet hasonlítani egy Daniel Craiges James Bonddal (meg a Pierce Brosnan által játszottakkal sem), de attól még van élvezeti értékük. Például viccesek.
Pihent humor – pihent agy
Van a humornak egy külön kategóriája: nevezzük „pihent humornak”. Talán ez a legmegosztóbb kategória, van, aki visítva röhög rajta, más elsüllyed a szégyenében tőle. Előbbinek több képviselője is van a szerkesztőségben, például Milanovich Domi, akinek kérdésemre rögtön Chevy Chase vakációs filmjei jutottak eszébe, és sokatmondóan csak ennyit fűzött hozzá: „Big Ben, Parlament!”
Kerepeczki Anna is rajong a műfajért, pontosabban annak egyik klasszikusáért:
„A Trópusi vihar nekem ilyen: borzalmas, és egyben fantasztikus.
Mondjuk, soha nem lehetett komolyan venni. Régebben majdnem minden évben megnéztük a barátainkkal, imádtuk, aztán egy ideje kimaradt. Viszont nemrég megnéztük újra, és úristen, de rossz! Mármint fantasztikus az egész, a poénok még mindig ütnek – úgy is, hogy kívülről tudjuk őket. De ez a film 2021-ben nem jelenhetne meg az biztos, annyira nem píszí, kezdve azzal, hogy a koncepció része, hogy Robert Downey Jr. (aki nem színes bőrű) egy fekete karaktert játszik.”
Filákovity Radojka kolléganőm mindenevő a témában.
„Imádom a »pihent humort«, szóval az én kedvenceim: a Csupasz pisztoly-filmek, az Űrgolyhók és a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme. Ja, és szerintem ezek TÉNYLEG jó filmek! Ahogy a Harry Kókler és az epeköve című paródiakönyv is szuper szerintem – vetekszik az eredetivel!”
És nektek melyik a kedvenc szar filmetek? Írjátok meg kommentben, alig várjuk, hogy bővüljön a lista!
Dián Dóri
