A kalandot néha keresni sem kell, mert magától jön – Egy bakonyi elvonulás története

–

Az első „elvonulós” női generáció

Egy kedves barátnőm újságolta nyári terveiket, a végén egy női elvonulást említve, ahova ő rendszeresen járni szokott.

„Már alig várom, férj és gyerekek nélkül, csak magunkra figyelve, a világ végén, szuper jó lesz. Bár minden évben megcsinálhatnám!” – mesélte.

Én meg belegondoltam, hogy mi vagyunk az első olyan női generáció, akik ezt megengedhetik maguknak. Anyáinknak nemigen jutott eszébe ilyesmit összehozni, a szakszervezet pedig soha nem lépett túl a vállalati nőnapi műsorokon meg a Mikulás-ünnepségeken.

Most pedig, a XXI. században, ha beírom ezt a szót a keresőbe, elvonulás, sorjáznak a lehetőségek. Elvonulhatok szervezetten, „belső-gyermek munkát” végezve, csoportos magányban túrázva, napokig az „Univerzum tiszta fényében fürdetve” magamat.

Elvonulhatok az önismeret, a női szakralitás jegyében vagy a teljességet kutatva. Lehet célom női lelkem szabad áramlása vagy önmagam megtalálása, lecsendesítése – ma már mindenre van mód és lehetőség, ha az ember talál rá időt is.

Sőt, vannak családos elvonulások, nagy heppeninggel, koncertekkel és egyebekkel – bár ezek engem a nagy baráti nyaralásokra emlékeztetnek inkább, de sebaj. Szabadság van, ugyebár, mindenki oda és úgy vonul, ahogy akar.

Nekünk nem jön be a csend

Az elvonulások legszimpatikusabb eleme számomra a lélek lecsendesítése, hiszen ingerekkel és indulatokkal zsúfolt világunkban pont ez számít a hétköznapi nő legnagyobb luxusának.

Azt elérni, hogy megszűnjön végre – akár csak órákra is – az a belső mantra (kiteregettem?, megvettem?, becsuktam?, odaérek?), amelyet túlpörgött, a tennivalók özönébe ragadt elménk kreált magának.

A teljes nyugalom lényegében megfizethetetlen, és roppant nehezen kivitelezhető. Néha tényleg semmi másra nem vágyik az ember, csak arra, hogy senki ne szóljon hozzá. Tényleg senki.

Mielőtt ezen sorokat leírtam, legkisebb sarjam bűnbánó arccal somfordált oda hozzám, hogy közölje, unalmában beleírta a hófehér sarokkanapé huzatába, hogy LOL. Mielőtt felment volna bennem a pumpa, megpróbáltam megnyugtatni, hogy majd kimossuk, de ő hozzátette, hogy a nemrég kapott, nyolcszínű tollának összes színével csinálta mindezt. Ha megnézzük a családunkban történt hasonló eseteket, máris megvan a kivonuláshoz szükséges alapos indokunk. Na, ugye. 

 

Csönd helyett szavak

Amint kicsomagoltunk egy szimpla hétfő este Andiék bakonyi portáján, nem az elcsöndesedésnek, hanem a verbális megnyílásnak áldoztunk.

Politika, gyerekek, pasik, a napi történések értékelése, receptek csereberéje, másnapi tervek és érdekes történetek kerültek a fókuszba.

Akinek az elcsöndesedésre és a lélekbe nézésre volt igénye, rutinosan elaludt a legnagyobb hangzavar közepén, kirekesztve a csajos csacsogást.

De nekünk, többieknek határozottan szükségünk volt erre a stresszoldó, kötetlen dumapartira – igazodva az Allan és Barbara Pease által írottakhoz is. A kitűnő testbeszéd szakértő-író házaspár említi ugyanis, hogy míg az őskori férfi annak idején – televízió és Netflix híján – a tűzbe bámult, hogy megszabaduljon a kimerítő és veszélyes mamutvadászat feszültségétől, addig a gyűjtögető és gyermekgondozó ősasszony ugyanúgy vezette le a stresszt, mint évezredekkel későbbi leszármazottai: beszéddel. A nőknek elvileg tízezer szó körüli mennyiséget ki kell mondaniuk, hogy a napi stresszmennyiségtől megszabadulhassanak. A férfiaknak a legtöbbször ma is elég ehhez egy kis nyugodt meccsnézés a tévében vagy egy alvás előtti szex.

Szóval az elvonulások egyik lényegi részét, miszerint csendesítsük le az elménket és forduljunk befelé, mi teljesen elhagytuk.

Így persze máris erősen megkérdőjeleződik, mitől volt mindez akkor elvonulás? Valójában ugyanennyi létjogosultsággal hívhatnánk csapatépítésnek is, bár nekem az elvonulás mégis jobban tetszik, mert a végére kifejezetten érezni lehetett a két nap jótékony, meditatív és önelemző jellegét.

A kalandot néha keresni sem kell, mert magától jön

Az első nap több lényeges eseményéről sajnos lemaradtam egy munka miatt, de a többiek által készített képek és videók magukért beszéltek.

Először is, az első nap délutánjára tervezett nagy túra az előző éjszakai hatalmas eső és az ennek következtében megáradt Cuha-patak miatt igen érdekesre sikerült.

Volt például olyan csapattársunk, aki a nőiség teljes megélését miniszoknyában és decens kis bőrretikül viselésével kívánta megvalósítani a szétázott erdő kellős közepén kirándulva.

Az utakat néhol teljesen elmosta a hordalék, a patak őrült módjára vágtatott a szurdokvölgyben, a lányok térdig gázoltak a barnás áradatban, közben sportcipőiket a hónuk alá kapták.

Gondolták, hogy levágnak valamennyit az útból, ezért át akartak vágni a vasúti töltésen, és még poénkodtak is a sínek mentén pipiskedve, hogy ilyenkor bezzeg nem jár erre vonat. Ebben a percben persze arra járt, sőt, egy éles, figyelmeztető fütyüléssel egyenesen lecsapott rájuk az alagútból előbukkanva, alig győztek nagy sikoltozva szétugrálni.

Ha pedig ez mégsem lett volna elég, az erdőben hozzájuk csapódott egy ismeretlen, gyanús és jó ideig lerázhatatlan férfi.

Másnap – immár szolidabb időjárási körülmények között – a szurdok egy másik szakaszán túráztunk, de a patakmederben, köveken imbolyogva haladás ekkor is osztályrészünk volt. Néhány szakasz pedig tényleg erősen megdolgoztatta a csapatot, estünk-keltünk a sáros domboldalakon, egymást tolva-húzva haladtunk előre a sziklákon, és vigasztaltuk azt, aki megcsúszott, majd a szemünk láttára lehempergett az ösvényről a vízmosásba. Volt, aki a végrendeletét emlegette, más kilátásba helyezte, ezzel a bandával soha többé nem indul el sehova… Nyilván el is tévedtünk…

Végül, sok viszontagság után úgy értünk vissza a szállásunkra, hogy ez volt minden idők egyik legjobb túrája.

  

Összefogás és humor, vs. csoportos magány?

A legnagyobb tanulságot mégis annak köszönhetjük, hogy végig megmaradt a csapaton belül a szolidaritás. Ha Vera, a túlmozgásos, de csupaszív trénerünk nekiállt a bakonyszentlászlói vasútállomáson pilates-nyújtásokat végezni, akkor nem volt mese, mi is nekiálltunk. (A fiatal állomásmester arckifejezése minden pénzt megért…)

Bár igen különbözők vagyunk (vannak közöttünk vakulásig dolgozó vállalkozók és kedves arcú nagymamák), de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt is véd- és dacszövetség alakult ki nyolcunk között.

Mindannyian megállapítottuk, hogy ennyit régen nem röhögtünk, mint ez alatt a 40 óra alatt.

Holott bőven lett volna min búsongani: szinte mindenki rokonságában, baráti körében elhunyt valaki a vírushelyzet következtében, és többeket anyagilag is megrázott az elmúlt egy esztendő.

Kicsit azért csöndben maradtam hazafelé

Érezve némi lecsendesülési hiányt, már hazafelé, egyedül autózva még megálltam Csesznek váránál, amely különösen alkalmas a merengésre, talán még a meditálásra is. Zárás előtt nem találkoztam odabent senkivel, s megint rájöttem, mi adja meg számomra a legteljesebb, legmeditatívabb hangulatot: a táj zavartalan, hosszas szemlélése. És hogy ebből milyen kevés jut a hétköznapokban, amikor csak elrohanunk, elsuhanunk a tengernyi szépség mellett. Éppen ezért ott, a végvári dicsőség bús düledékein bolyogva éreztem meg határozottan, milyen jó is lesz néhány óra múlva visszatérni oda, ahol már hazavárnak.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rawpixel

A további képek a szerző tulajdonában vannak