„Amikor húsz évet öregedtem” – Híres magyar színészek, és a rettegett bakik

–

„A nézők is hirtelen gyerekekké váltak” – Balla Eszter 

„Gyerekszülés után az első munkám, amit visszavettem, egy kétszereplős musical volt a Madách Színházban: az Édeskettes hármasban. Életem egyik legnagyobb feladata volt, mert mindössze ketten játszottuk, és három órán keresztül váltották egymást a prózai és zenés jelenetek, egy csomó gyorsöltözéssel. Tartottunk ugyan felújító próbát mielőtt visszatértem a színpadra, mégis a másfél éves kihagyás után nem számoltam azzal, hogy az a fajta koncentráció, ami a gyerekszülés előtt elég volt, utána már kevésnek bizonyulhat. Mindig tökéletes szövegtudó voltam, még a névelőket és kötőszókat is a helyükön mondtam, kínosan ügyeltem a pontosságra. De ekkor megtörtént velem, hogy a darab közepén, egy prózai jelenet közben eszembe jutott, hogy a soron következő számnak – amit már egyedül énekelek a színpadon – nem tudom a második sorát.

Szinte üveges tekintettel folytattam a jelenetet, és próbáltam pörgetni az agyamban, hogy mi is a dal második sora.

Eljött egy pont, amikor ráébredtem, hogy nem fogom tudni. Mert előfordulhat, hogy egy színész bízhat abban, hogy majd ott, helyben úgyis eszébe jut a szöveg, de én már előre tudtam, hogy nem fog beugrani. Teljesen rágörcsöltem, hogy nem kezdhetek el lalalázni, ezért végül valami bolondos szökelléssel a partnerem után kilibegtem a színpadról. Szerencsére a súgó a színpad szélén ült a függöny mögött. Csak bámult rám, hogy mit keresek itt, hiszen üresen hagytam a színpadot. De mivel a mikroportom is be volt kapcsolva, csak halkan magyarázhattam, hogy mutassa meg a dalszöveget. Ott volt az ölében, gyorsan megmutatta, és azonnal visszatáncikáltam a színpadra. De akkor szerintem húsz évet öregedtem. 

Egy másik malőröm szerencsére sokkal viccesebb eset. A sors bolondjai című négyszereplős darabban két szerelmespár történetét meséltük el, én egy független, emancipált lányt alakítottam. A karakteremnek ebből az álláspontból kell rájönnie, hogy a férfiakra mégis szükség van. Volt egy monológom a darab vége felé, amiben azt hangoztattam, hogy igenis össze kell tartoznunk, és néha kompromisszumokat kell kötnünk – ez volt a monológ utolsó mondata. Erre a nézőtér első sorában egy férfi odafordult a partneréhez, és jó hangosan azt mondta neki: „Hallod!?” Annyira beletalált a csöndbe, olyan tökéletesen időzített, hogy az egész nézőtér felnevetett, és mi, színészek sem tudtuk megállni. Olyan szép, őszinte pillanat volt.

A közönség végül tapsolt, mi pedig lehajtottuk a fejünket, és úgy röhögtünk.

Ugyan abszolút az önuralom híve vagyok, és arra törekszem, hogy soha nem lépjünk ki a szerepünkből, de akkor úgy éreztem, ez itt megengedhető volt, mert a nézők is hirtelen gyerekekké váltak."

„Teljesen levert a víz” – Horváth Lili

"Jó pár évvel ezelőtt Alföldi Róbert rendezésében én voltam Lady Macbeth. Akciódús, érdekes előadás volt, a színpad pedig úgy nézett ki, hogy keresztbe szelte egy plexi fal, és ahányszor belépünk egy jelenetbe, azt el kellett húznunk.

Egyszer egy nagyjelenetben, amikor megérkeztem a Macbethet alakító László Zsolthoz, ahogy elhúztam a plexit, az egész a kezemben maradt.

Egy egész monológot kellett úgy végigmondanom, hogy közben tartottam a kezemben, amit szerencsére Zsolt észrevett, és valahogy sikerült jeleznie a díszleteseknek, így amikor véget ért a jelenet, beszaladtak, és átvették tőlem. De engem ezalatt teljesen levert a víz. 

Ugyanebben az előadásban tanultam Alfölditől, hogy ha az ember szerepe szerint levelet kap a színpadon – mint Lady Macbeth mindjárt a darab elején –, akkor mindig be kell magolni a levél tartalmát, mert nem számíthatunk arra, hogy mindig ott lesz a kellék. Velem ez végül évekkel később, a Nyolc nő című előadásban esett meg, amit most is játszunk a Játékszínben. A darab elején előveszek a táskámból egy levelet, amit felolvasok a többi szereplőnek. Sajnos valamiért Alföldinek ezt az intelmét az idők során elfelejtettem, és nem magoltam be, pedig már több mint százszor játszottuk.

Ezért történhetett meg, hogy nemrég, amikor benyúltam a táskámba, és nem volt ott a levél (a kellékes elfelejtette bekészíteni), ott álltam meglőve.

Nagyjából persze emlékeztem rá, de aztán kiderült, hogy amit ott improvizáltam, az közelről sem az eredeti szöveg volt. Az volt a szerencsém, hogy Zsurzs Kati kolléganőm azonnal kapcsolt, és tovább kötötte a szöveget. Ilyenkor van az, hogy minden az összjátékon múlik – én is sokszor segítettem már ki kollégát, akin láttam, hogy leblokkolt. "

„Fájt, persze, de csináltam tovább” – Árpa Attila

"A Karinthy Színház Tortúra című előadásában mindössze ketten szerepelünk: Balázs Andrea, és én. A Stephen King regényéből készült darabban – amiből híres film is készült – eléggé elfajul a helyzet a karaktereink között: ütjük, pofozzuk, vágjuk egymást, és Andi egyszer egy nagy injekciós tűt is belém döf. Többször előfordult persze, hogy az ütések nem oda mentek, ahová terveztük, de ilyenkor nincs mit tenni, fájni fog, ugyanis olyan kicsi a színház, hogy a mímelés tönkretenné a hatást: csak igazából lehet csinálni.

És bár az injekciós tűnek elvileg úgy kellene működnie, mint a színpadi késnek, aminek a hegye becsúszik, ahogy hozzáér a bőrhöz, volt olyan esténk, amikor nem akart működni, és rendesen megszúrt.

De még ilyenkor sem álltunk le. Fájt, persze, de csináltam tovább. Viszont akkor nem tudok mit tenni, amikor a nézőtéren történik valami. Az előadás egy váratlan pillanatában ugyanis elhangzik egy pisztolylövés, de olyan hangosan, hogy tényleg a frászt hozza a nézőkre. Lassan felkészülök arra, hogy ilyenkor ki kell várni, mert simán ki szokott csúszni egy-egy néző száján, hogy „Bassza meg!” vagy „A kurva anyját!” Mindenki hallja, mert kicsi a helyiség, és néha el is mosolyodunk. De a telefon is becsörög néha, sőt, arra is volt példa, hogy valaki felvette, és azt mondta (miközben mindannyian hallgattuk): „Bocs, színházban vagyok, most nem tudok beszélni.” Nem lehet ilyenkor szerepben maradni, várni kell kicsit, és utána folytatni kell az előadást. " 

„… amikor nem marad más, mint a röhögés” – Tenki Réka

"Még a Katonában játszottam az Aranysárkány című darabban, amiben öten szerepeltünk: Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea, Hajduk Károly és Mészáros Béla. Rengeteg gyorsöltözésünk volt az előadásban, ami azt jelentette, hogy nagyjából annyi időnk volt két jelenet között, míg kiértünk a takarásba, és már jöhettünk is vissza a színpadra egy egész másik ruhában, akár más nemű karakterben is. Az egyik jelenetben Karcsi és Gergő női stewardesseket játszottak és mindössze annyi idejük volt átvenni egy miniruhát, míg mi, többiek öt mondatot váltunk a színpadon. És már kezdődik is a következő jelenet, velük együtt.

Ám ahogy kiszaladtak átöltözni, és a sötétben magukra kapkodták a stewardess jelmezeket, véletlenül összecserélték a ruháikat. Korrigálásra már nem volt idő, és igazán csak a színpadon, teljes fényben látszott, hogy mit éreztek olyan furának, miközben öltöztek: Karcsi ruháját Gergőn nem lehetett összekapcsolni, Gergő nagyobb méretű kosztümje pedig lógott Karcsin. Amikor beléptek, és mi hátra néztünk, mind az öten úgy maradtunk, és röhögtünk együtt. Persze nem jó dolog kiesni a szerepből, és itt még a közönség egy része sem érthette, mi okozza a leállást, de

vannak pillanatok, amikor nem marad más, mint a röhögés."

„Csak hümmögtem, hümmögtem, úgy tettem, mint aki gondolkodik” – Végh Zsolt

"Ez egy nagyon régi történet, még abból az időből, amikor a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára jártam. Elsős voltam csak, amikor a harmadikosok készítettek egy előadást az Óz, a nagy varázslóból, és különböző helyeken felléptek vele. Egyszer egy nyugdíjasotthonba indultak fellépni, de megbetegedett az a fiú, aki Ózt játszotta, és megkértek, hogy ugorjak be a helyére. Keveset tudtam még erről az egész színjátszósdiról, de ők se sokat, így a beugrópróba mindössze tíz percig tartott: elmagyarázták, ki honnan jön be, és mi az a pár mondat, amit el kell mondanom. Én pedig igazából nem is láttam az előadást előtte. Úgyhogy szinte meglepetésként ért, amikor egyszer csak ott álltam a színpadon, lerántottak rólam valami leplet, és meg kellett volna szólalnom. De az égvilágon semmi nem jutott eszembe, csak hümmögtem, hümmögtem, úgy tettem, mint aki gondolkodik.

De a szövegből nem jött elő semmi, így végül a partnereim mondták el helyettem:

– Ugye, Óz, azt akarod mondani, hogy az Oroszlán mindig is bátor volt?

– Igen-igen – vágtam rá gyorsan.

– És, ugye, azt akartad mondani, hogy a Madárijesztőnek meg mindig is volt esze, azzal mentette meg a társaságot?

– Úgy van!

– És, ugye, a Bádogembernek is mindig volt szíve, hiszen mélyen érzett vele?

– Persze! Pontosan ezt akartam mondani.

Életem legborzalmasabb élménye volt. Már csak azért is, mert annyira a pályám elején történt, hogy még semmiféle biztonságérzetem nem volt a színpadon. Közben ugyan nevetgéltem, de valójában maga volt a pokol. Teljesen tönkretette az előadást, hiszen ez volt a dramaturgiai csúcspontja. Ha Óz nem okoz katarzist azzal, hogy mindenkit szembesít a jó oldalával, akkor mi értelme volt az azt megelőző másfél órának?!

Ez az eset olyan mély traumát okozott, hogy utána hosszú évekig rettegtem attól, hogy egy előadásba beugorjak.

Igazából csak akkor épültem fel belőle, amikor pár éve a TÁP színházzal dolgoztam, ahol hetente kellett komplett előadásokat improvizálnunk – az mindenkinek egy beugrás volt. Most már ott tartok, hogy bármi történhet, nem félek tőle."

„Felcsendült a zene, és rájöttem, hogy csak a másik szöveg jut eszembe” -– Szinetár Dóra

"Zenés színházban olyan óriási malőr azért nem történhet, mert a dallamot az ember nem felejti el, legfeljebb a szöveget, és ilyenkor a zenekar tovább játszik, tehát az a kínos csönd, ami egy prózai előadás közben be tud állni, minket nem fenyeget. Előbb-utóbb visszatalál az ember a szöveghez.

De amikor a Vígszínház Óz, a csodák csodája előadásában be kellett ugranom Pápai Erika helyére, az volt a gond, hogy ott másik szöveggel ment a musical leghíresebb dala, a Túl a szivárványon, mint ahogy azt én korábban sok fellépésen énekeltem. Volt ugyan három beugró próbám, tehát elvileg fel voltam erre készülve, mégis egy vasárnap délelőtti előadáson megtörtént a malőr: a másik dalszöveg jutott csak eszembe. Az előadás úgy kezdődött, hogy Dorothy beszalad a színpadra, kergeti egy kicsit Toto kutyát, majd belecsap ebbe a dalba.

Így is történt, felcsendült a zene, és hirtelen rájöttem, hogy a másik szöveg első sora jut csak eszembe, viszont a teljes szövegben nem vagyok biztos, mert már rég énekeltem.

A színpad mindkét oldalán volt egy súgólyuk: az egyikben a súgó, a másikban a karmester foglalt helyet. Én pánikomban odaszökelltem a súgó elé, és ránéztem, jelezve, hogy segítsen. De neki eszébe sem jutott, hogy a darab első mondatát ne tudnám, ezért azt hitte, csak üdvözölni akartam, és kedvesen rám integetett. Ez nem jött be, tehát átflangáltam Totóval a színpad másik végébe, és könyörögve a karmesterre néztem, de ő is csak rám integetett. Nem maradt más választásom, visszaugráltam a helyemre, és elkezdtem a rossz szöveget énekelni, amitől mindketten észbe kaptak, és felváltva kezdték súgni a helyes szöveget. Így lassan magamra találtam, és a nézők legfeljebb annyit vettek észre, hogy a dal első pár sora se nem rímelt, se nem volt értelme."

„Megsemmisülve távoztam” –  Rajkai Zoltán

"Forgách András Kulcs című darabját játszottuk a Kamrában Ascher Tamás rendezésében. A szerepem szerint egy vagány, agresszív, meglehetősen indulatos és „kivagyi” pizzafutárt alakítottam, akit a főszereplők beengedtek a lakásba. Miközben fizettek a pizzákért, a karakterem észrevette, hogy egy olyan „kiscsávó” is a lakásban tartózkodik (Kovács Lehel első szerepe a Katonában), akivel a darab szerint korábban valami „afférja” volt, akinek voltak alvilági kapcsolatai, és nekem, mármint a pizzafutárnak is tartozik még ezzel-azzal. Ebből ott helyben kisebb balhé kerekedett; megcsapkodtam a fickót a pizzásdobozokkal és ingerülten tájékoztattam a háziakat, hogy nem lett volna szabad beengedniük, mert egy gazember, tolvaj és örüljenek, ha még nem lopott el semmit. Majd miután a kulturált értelmiségi házigazdák (Pelsőczy Réka, Máté Gábor, és Fekete Ernő) megpróbáltak „intelligensen” leállítani, de ezen a „felsőbbrendű” beszóláson annyira felhúztam magam, hogy gyakorlatilag szétvertem az egész lakást. Kvázi nyomatékot adva annak, hogy velem nem lehet szórakozni! Miután kiadtam a dühömet, a kijárat felé indulva még visszafordultam a döbbent és halálra vált háziak felé, és mintegy jó tanácsként odavetettem, szépen lassan, tagolva, hogy mindenki megértse:

–  A zárat… azt… mindenesetre… cseréltessék le!

És távoztam.

Az alakítás nagyon jól sikerült, még abban az évadban elnyertem vele a Vastaps alapítvány legjobb mellékszereplőnek járó díját, ami akkoriban egy Samsung hűtőszekrény volt.

A következő évadban az egyik előadáson a szokásosnál is hevesebbre sikerült a „megtorlás”; kicsit lihegve, a hatásos alakításommal megelégedve, magabiztosan a kijárat felé lépkedve visszafordultam, és a következőt sikerült mondanom – a szavak között egyre fokozódó koncentrációval és kétségbeeséssel: 

– A zsárat… ast … mindeneszetre… ceréltesszék le! – és megsemmisülve távoztam.

Máté Gábor hátat fordított, Fekete Ernő kiment a konyhába, Pelsőczy Réka elbújt a dívány mögé, Lehel pedig nyíltan röhögőgörcsöt kapott. A sztorit azóta is előszeretettel emlegetik a társulatban."

„Ernővel addig ott meghaltunk” – Botos Éva

"Negyedéves színészhallgatóként a Katona József Színházban voltam gyakorlaton, és az Árkádia című Tom Stoppard-darabban kaptam szerepet Ascher Tamás rendezésében. A színmű egy híres matematikai feladvány, a Fermat-tétel körül bonyolódik, és Fekete Ernő egy matematikust játszott benne, én pedig a zseni kislányát. Az előadás első felében ülünk Ernővel egy asztalnál, és próbáljuk megfejteni a tételt, számításokat végzünk hozzá, konzultálunk. Ekkor végszóra meg kéne érkeznie a partnerünknek a jelenetbe – csakhogy egy alkalommal ez nem történt meg. Ernővel ültünk ott, és hirtelen ráébredtünk, hogy matekból nem tudunk improvizálni. Az egyszeregynél tovább nem jutunk, az biztos, itt pedig egy olyan matematikai tétel utolsó része jött volna, amit addig nem fejtettek meg a matematikusok, vagyis még nem lehetett bizonyítani. A következő pár mondatunk maga az évszázados rejtély lett volna, amit a kolléga érkezése akaszt meg.

Ehelyett elkezdtünk úgy tenni, mintha magunkban számolgatnánk, de én közben úgy éreztem, most végem van. Hogyan menthetném meg a helyzetet? Beszéljek a hajamról?

Aztán valamennyi idő elteltével végre hallottuk a lábdobogást, és a kolléga – aki csak elbambult a színfalak mögött – végre megérkezett a jelenetbe. De mi, Ernővel addig ott meghaltunk."

„Azt sem tudtam, mit keresek én itt” – Makranczi Zalán

"Kecskeméten játszottam akkoriban, amikor bevettek egy adventi műsorba, amiben József Attila: A betlehemi királyok című versét kellett előadnom. Ez egy elég ismert költemény, dal is készült belőle. Becsülettel készültem az előadásra, mégis, amikor eljött az előadás napja, és ott álltam a színpadon, éreztem, hogy már a szerző nevével is gondjaim vannak. A címen még valahogy átverekedtem magam, de igyekeztem tartani magam, és belekezdtem az első versszakba. Nem sokkal később nemhogy azt nem tudtam, milyen sor következik, de olyan rövidzárlat jött rám, hogy azt sem tudtam, mit keresek én itt. Elkezdtem valamit rímelve hadoválni, de éreztem, hogy ez így nem fog menni, és a közönség is levette, mi a helyzet.

Ekkor felállt a közönségből egy idős bácsi, és a második versszaktól elkezdte énekelni a megzenésített verset – én pedig akkor süllyedtem el végleg.

Mindez azért volt különösen kínos, mert ez volt az adventi műsor első műsorszáma, és én voltam a műsorvezető, vagyis még további két órán keresztül kellett állva maradnom.

A sztori úgy teljes, ha elmondom, hogy ezután a versmondás évekre olyan görcsöt okozott bennem, hogy soha többé nem próbálkoztam vele, pedig előtte mindenféle szavalóversenyen részt vettem. Aztán pár hónapja meghívtak egy művelődési házba egy nyilvános beszélgetésre, és azt mondtam magamban: itt az alkalom, hogy túllépjek ezen a traumán, és újra megpróbáljam. Miután beszélgettünk egyet a műsorvezetővel, és elmeséltem ezt a történetet is, azt mondtam: próbáljuk meg kompenzálni az elmúlt tizenkét évet. Előbb elszavaltam pár régi verset, amiket annak idején sokszor előadtam, és aztán belekezdtem A betlehemi királyokba.

És most is megtörtént, hogy az első versszak után megtorpantam, megint lejött a roló, és elkezdtem mantrázni magamban, hogy „ez nem történhet meg újra”.

Szerencsére otthon erre is felkészültem: begyakoroltam egy mozdulatsort, mert ha a szót cselekvéshez kötjük, akkor a kettőre együtt emlékszünk. Ettől eszembe is jutott a második strófa, és végig tudtam mondani a verset. Irgalmatlan nagy kő esett le a szívemről. "

Gyárfás Dorka