Megidézett gyilkos, az emeleten bujkáló férfi és egy vérmadárraj – 3 horrorfilm, aminek az élet írta a forgatókönyvét
„Az élet írja a legjobb történeteket” – tartja a közhelyes mondás, azonban ennek valóságtartalmát az ember legkevésbé egy horrorfilm vagy egy városi legenda esetében szeretné tesztelni. Amikor azt hinnéd, 2020-nál, a világjárványnál és a korlátozó intézkedéseknél rosszabb nem történhet, akkor jöjjön egy tükör mögül előugró gyilkos, egy titokzatos férfi az emeletről, és egy agresszív madárhorda – a valós életben. Fiala Borcsa írása.
–
Ki ne mondd a nevét!
Az 1992-es Candymant én a megjelenés után pár évvel láttam egyik éjjel pár egyetemi haverommal, természetesen egy vizsgaidőszak kellős közepén. Ez a felállás azért is volt nagyon jó, mert az ember ráébred, van a másnapi frázisszintaxis- vizsgánál félelmetesebb: nevezetesen a bosszúszomjas színes bőrű démon, aki megjelenik, hogy leszámoljon veled, ha kimondod a nevét ötször. (Úgyhogy most a cikk olvasása során még véletlenül se formáld a száddal a Candyman szót, vagy nem tudunk kezességet vállalni az egészségedért!)
Candyman ördögien elfajzott lelke a mi bűnünkből fakad, a jóember élete ugyanis akkor ért tragikus véget, amikor egy fehér nő iránt érzett szerelme miatt meglincselték. Azóta gátlástalanul szedi áldozatait, legalábbis szívesen legyilkolja azt, aki megidézi.
Oké, ha csak hívásra jön, ki az, aki önként és dalolva magára szabadítja a horrort? – teheted fel joggal a kérdést.
Ám ahogy e műfajban szinte kötelező egyenesen besétálni a furcsa hangoktól öblös barlangba, csoportoknak szétválni a sötét, baljós árnyaktól hemzsegő erdő szélén, és feltétlenül be kell lépni az ajtón, amiről két perccel korábban fújta le a viharos szél a rozsdás „Belépni veszélyes!” táblát, a Candymanben is akad egy balga lélek, nevezetesen Helen Lyle egyetemista diák, aki a legendát kutatva mit ad isten, tesz egy próbát, hogy kiderüljön, valóban csak mítosz-e a történet, ahogy ő mindig is sejtette. Szpojler: nem az. A film egyik kulcsjelenete legalábbis semmiképpen sem.
1987. április 22-én egy ijedtében szinte halálra vált nő, Ruthie Mae McCoy hívta a rendőrséget segítségért fohászkodva, ugyanis szent meggyőződése volt, hogy valaki be akar hozzá jutni, méghozzá a fürdőszoba tükrén keresztül. A diszpécser meg volt róla győződve, hogy a nő nem teljesen százas… nem tudhatta ugyanis, hogy az épületet a szerelők számára könnyebb átjárhatóság miatt szűk közlekedőfolyosókkal építették meg, ám ezeket egy idő után felfedezték a betörők is, akik előszeretettel fosztogatták a lakásokat a falból könnyen kimozdítható fürdőszobaszekrény benyomásával. A rendőrség tehát nem érkezett ki Ruth segélyhívására, és akkor sem törték rá a lányra az ajtót, amikor a szomszédok jelezték, hogy lövéseket hallottak a lakásból, nehogy feljelentse utólag őket. Így a szerencsétlenül járt Ruthra csak két nappal később találtak rá, amikor a házmester segítségével bejutottak: ott találták vérbe fagyva, négy golyóütötte sebbel a testében.
Amikor a hívás a házon belülről jön
Hadd nyomjak egy újabb vaskos szpojlert: A bébiszitter és a férfi az emeleten című film, amit a filmkritikusok ugyan nem magasztaltak az egekig (az IMDb-n például tízből csak egy végtelenül szerény 4,2-t kapott) szintén valós alapokon nyugvó történet. A horrorbeli Jane vigyázni megy a Millerék két csemetéjére, Bobbyra és Tiffanyra. A gyerekek már mélyen alszanak, amikor megérkezik, Jane leül leckét írni a konyhapulthoz. Ekkor megcsörren a telefon. A lány felveszi, ám a vonal másik végén csak hörgés az ő hallójára a válasz. Jane gyorsan megnézi, be van-e zárva a bejárati ajtó, ám alighogy visszaül, újra megszólal a telefon.
A hívó ezúttal bele is szól: „Megnézted a gyerekeket?”.
Miután ez jó párszor megismétlődik, a lány felhívja a telefonközpontot, nézzék meg, hátha csak az egyik osztálytársa szórakozik vele. A diszpécser ekkor kimondja azt a mondatot, amit az ember egy ilyen helyzetben utolsónak akar hallani: „Azonnal menj ki a házból, a rendőrség már úton. A hívás a házon belülről jön.” Eddig hát a filmes verzió, ami azonban szintén valós alapja van: egy 1950-es megoldatlan eset Missouriból.
Egy fiatal lány, Janett Romacksék hároméves, szintén alvó gyerekére vigyázott egy márciusi este, ám hogy pontosan mi történt, azt nem sikerült kideríteni. Amikor veszélyt érzett, Janett ugyan próbálta felhívni a rendőrséget, de a diszpécser nem tudta beazonosítani a helyszínt, csak azt hallotta, hogy valaki kétségbeesetten sikítozik: „Jöjjenek gyorsan!” A hazaérkező szülőpáros ott talált rá szegény lányra a leakasztott telefon mellett. A rendőrség utólag megállapította, hogy Janettet megerőszakolták, majd egy fémhuzallal megfojtották, a dulakodás nyomai pedig két szobán keresztül vezettek. A hároméves kisfiú az egész esetet békésen átaludta. És hogy hívta-e valaki a lakáson belülről Janettet? Bár talán sajnos megfosztjuk a filmet és az azt övező legendát a legizgalmasabban szörnyűséges momentumától, de ezzel kapcsolatban nem született egyértelmű bizonyíték.
A mérgezett madarak ijesztő haláltusája
Ha klasszikus horrorfilm, akkor egyszerűen nem lehet megkerülni Alfred Hitchcockot, aki több kiváló mozijával, többek között a Madarakkal véste be a nevét nemcsak a filmtörténetbe, de a rémálmainkba is. Ha pedig kicsit megkapargatjuk a forgatókönyv felszínét némi valóságmorzsák után kutatva, akkor egy dolog garantált: megnyugodni biztosan nem fogunk. Remélem, mindenkinek ismerős a történet: a kaliforniai Bodega Bayt pár napig tébolyult madarak tartják rettegésben, akik nagyon hamar túllendülnek a tömegben szemlélődő fázison és betüremkedve kéményen, ablaküvegen és ajtórésen át igyekeznek a legnagyobb pusztítást véghezvinni a hely rémült emberállományán.
Ám mielőtt legyintenél, hogy ilyesmi csak a filmekben történik, szeretnélek kiábrándítani: ez sajnos távolról sincs így. Hitchcock két hasonló esetből is szerezhetett inspirációt és kutatási anyagot, az egyik egy 1961-es eset, a másik pedig 1952-ben történt. Ez utóbbit 1991-ben David Garrison tengerbiológus igyekezett feltárni, aki megállapította: a madarak szokatlan viselkedése mögött egy Csendes-óceáni alga, és az általa termelt domoinsav állt. A savas algát megették a halak, a halakat megették a madarak, a madarakat megették az emberek, és kitört egy újabb világjárvány… ja! nem. A halakat megették a madarak, akik ettől teljesen kifordultak magukból. A beszámolók szerint a parton pelikánok és kormoránok dülöngéltek fel s alá, miközben kis halakat öklendeztek fel bánatosan. Hasonlóan a bevitt táplálék okozta mérgezés lehetett a kiváltója a fent említett ’61-es incidensnek. Ezúttal a kaliforniai Monteneryben támadt neki egy csapat madár a rémült lakosok ablakainak, illetve zuhant tömegével alá holtan a földre.
Egy szó, mint száz: gatyákat felkötni, a horrorfilmek sokkal több valóságot tartalmaznak, mint szeretnénk.
Fiala Borcsa
