Íme, az ősz első nyálkás undormányára a tutibiztos gyógyír: Luxikázás délben

–

Amennyire nem hittem benne, hogy valaha is véget ér a gatyarohasztó, sminkleolvasztó, pállott-fülledt nyár, olyan gyorsan jött el az ősz az aljas, bőr alá bekúszó nyirkosságával, arcpirító szeleivel, csontig hatoló hűvösségével. Az eső épp csak annyira szemerkélt, hogy ernyőt ne legyen érdemes miatta nyitni, de azért a kedvemet azonnal bánatosra áztassa. Ahogy a közös ebédünk előtt az irodában punnyadva oldalra néztem, kénytelen voltam megállapítani, hogy az időjárás bizony a Szentesi hangulatát is alaposan behorpasztotta. Ott gubbasztott a helyén, órási piros poncsóba csavarva, a pipacsszín masnis benti papucsa alá még zoknit is húzott, hogy így bebugyolálva morogja a kérdését bele az éterbe: „Mikor fűtünk már be végre?!”

Na, ebből sem lesz egy vidám ebédelés, állapítottam meg, de mit volt mit tenni, felkerekedtünk, és átevickéltünk a Mák bisztróba, ebédidőben.

Nem véletlen, hogy nem vacsorára tértünk be ide, hiába dicsérik agyba-főbe az éttermet nem csupán a Facebookon, de a Tripadvisoron is, hiába nyerte magát degeszre különböző díjakkal a hely, és hiába lett a séf, Mizsei János az „Év Ifjú Szakácstehetsége” pár évvel ezelőtt. Az esti hatfogásos degusztációs menüt ugyanis (amely borpárosítással és szervizdíjjal együtt közel 30.000 forintra rúg, per kopf) a legnagyobb lelki nyugalommal csak azoknak javasolnám, akik... nos, akik nem bánják, ha ki kell fizetni fejenként harminc lepedőt egy vacsorára. (Nekik viszont boldogan ajánlom magamat, ha épp vacsorapartner nélkül ugranának neki az estének, cím, elérhetőség a szerkesztőségben.)

A MÁK ebéd menüje viszont – az Olimpiáéhoz hasonlóan – igencsak jó ár-érték arányban mozog. Két fogást 3200-ért, hármat pedig 3800-ért vesztegetnek, ami valóban messze több, mint a gyorséttermek párszázas menüje, de az élmény, amit cserébe kapsz, igazi luxusatmoszférával lengi be a napodat – hogy a pazar ízkombinációkról már ne is beszéljünk. Ilyen taknyos-nyálas, didergetős, bőr alá bekúszós őszi napon úgy éreztük, igazán dukál nekünk egy kis léleksimogatás, ízlelőbimbó-izgatás, elvégre egyszer élünk. Ezt az egyszeri alkalmat pedig épp az ilyen ebédekkel tudja az ember leginkább kimaxolni.

Amíg az első fogásra várunk, már érkezik is az üdvözlőfalat. Ez az egyik kedvenc részem, afféle kacér kacsintás a konyha felől a sós vaj és a házi készítésű, roppanós héjú, buborékos belsejű bagettszelet.

Mire lecsusszan az utolsó vajas morzsa, máris az asztalunkon landol az előétel. Szentesi karalábé veloutét kap, ami épp úgy néz ki, mint egy tejszínes leves, amit apró kancsóból locsolnak rá a marinált karalábészeletekbe tekergetett garnélákra. Jó babrás meló lehetett ezt összedobni, gondolom magamban, miközben marhára örülök neki, hogy valaki mégiscsak vállalkozott a feladatra, a fogás ugyanis egészen szívmelengető.

Akárcsak az enyém, a posírozott lazac édesköménnyel és uborkával. Mit bánom én már az ősz nyálkáját, ha ilyen falatokkal kárpótolhatom magam, nézek mohó szemekkel a konyha felé... így persze nem veszem észre, hogy már az Évi hangulata is erőst felolvadóban van.

Sőt, mire benyomjuk a második fogást, akár a keblünkre is ölelnénk az esőfelhőket. Hányom a fittyet rájuk bőszen, essenek, ha úgy tartja kedvük, hiszen a tányérunkon olyan színkavalkád csilingel vidáman, hogy a fene sem fog az időjárás miatt búslakodni! A céklás rizottó lilás vöröse ráadásul még pompásan passzol is a Szentesi rúzsához.

Az én mangalicám pedig olyan rózsaszín, puha, bársonyosan porhanyós és kívánatos, mint a háremek legszebb szüze. Pompásan passzol hozzá a roppanós sütőtök kockákkal megszórt, vajban pirított knédli.

De klassz, dörgölöm meg a kezeimet izgatottan, ennyi finomság, és még hátra van a desszert! Nem kell sokáig türelmetlenkednem szerencsére (amúgy sem az erősségem), jön is postafordultával. A mákos krém dióval, almával és körtével van körberakva, a műfajában nem rossz, de nem vágódom hanyatt tőle.

Sokkal inkább az Éva tányérjáról rekvirált, halványzöld színű matchateás habtól, ami kellemesen kesernyés, és testesen teás ízű, remekül passzol hozzá a savanykás málna.

A számlához pedig (ami kettőnknek borravalóval összesen egy tízesre rúgott a cakkumpakk kétszer öt fogásért cserébe) kapunk egy-egy kilépő falatot is: egy aprócska mandulás financiert és egy keserű csokis korongot. Ez utóbbi az, amin a kakaóbab íze olyan élvetegen harmonizál a tetejére szórt sóval, hogy eszembe jut, amit az egyik ismerősöm mondott egy pompás vacsora elköltése után: „legszívesebben napokig nem mostam volna fogat utána, hogy minél tovább őrizgethessem a számban az ízét”.

Úgyhogy, kedves ősz, jöhetsz minden undormányoddal, az én szívem (no meg a gyomrom) luxikával van felvértezve.

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak