–

Anyukám kamasznevelő módszere belépő szint + egyéb mentségek

Bár a bulitartásban anyukám nem volt nagy spíler (néhány gyerekbuli-hosztolással eltöltött év után már teljesen értem is, miért), tinikorunkra egészen profi módszert fejlesztett ki arra, hogy a haverjainkkal, esetleg szerelmeinkkel is lógjunk otthon, ne csak mindenhol máshol:

nem viselkedett cikin, aránylag békén hagyott bennünket, és mindig teli volt a hűtő, ráadásul finom dolgokkal.

Ez utóbbit a tizenéves fiúk eléggé értékelik tapasztalataim szerint. Nálunk egyelőre a kis barátnőknél aktuális ez a kérdés, a fiúk még a gáááááz kategóriában vannak, de igyekszem hasonló attitűddel gyakorolni a nem is olyan távoli jövőre. Ez meg az elején említett kompenzálás kevert ebbe a monumentális mézeskalácsos szituba. Történt ugyanis, hogy tavaly tél óta költözésben voltunk, ami végül idén őszre valósult meg (köszi, építőipar!), de közben volt pár céldátum, amire nem készült el a ház. Mivel a tavaszi költözési időpont objektíven is elég reálisnak tűnt, mindenféle felelőtlen ígéreteket tettünk a lányainknak, például hogy nyáron meghívhatják az ÖSSZES barátnőjük egy kerti partira (mentségünk: felnőtt életünkben először élünk saját kertes ingatlanban).

Nos, a kert még ebben a pillanatban is építési terület, nem is megyek bele jobban. Aztán az volt a terv, hogy lesz majd egy szuper félelmetes halloweenparti, de az őszi a szünetben senki nem ért rá (plusz addigra ugyan beköltöztünk, de közel sem csomagoltunk ki teljesen). Így lett belőle adventi program, jó sok tüskével a javarészt rajtunk kívülálló okokból meg nem valósult események miatt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy ilyen óriásira nőtt.

nagyon sok mézeskalács dekorálásra alkalmas cucc
Nem vicceltem az előkészületekkel

A vágyott vendégek száma hamar odáig vezetett, hogy két különálló parti legyen. Mindegyikre készült nyolc-tíz tepsi mézeskalács (nyugi, bolti tésztából, nem vagyok teljesen őrült), de az a vicces, hogy én már egyetemistaként is közel ilyen mennyiségeket sütöttem (akkor ehető ajándéknak) – valahogy mindig féltem, hogy nem lesz elég. 

Közel 25 éve gyűjtögetem a mézeskalácsos kiszúrókat, dekoráló biszbaszokat, cukorgyöngyöket (jó, azok nem azóta állnak a szekrényben), mert eléggé szeretek mézeskalácsozni – na, ez most mind értelmet nyert. 

Persze ha megkérdezitek, hogy én hány mézeskalácsot díszítettem, nyilván nulla lesz a válasz. De eltettem párat, hogy ha majd nyugalom van, én is kiélem magam a maradék dekorokkal… bár nem sok maradt. 

nagyon sok mézeskalács és egy kevés linzer
Egy kis linzert is sütöttem a biztonság kedvéért

Tanulság 1: két év nagy idő

A nyolcéves csapat nem is aludt nálunk, de még így is sokkal több moderálást, odafigyelést, segítséget igényeltek, mint a két évvel idősebbek: ők már sokkolóan közel vannak az „add a kaját és kopj le” attitűdhöz. Míg a „kicsik” még klikkesedni is inkább a nagy közös térben próbáltak, a „nagyok” egy pillanat alatt eltűntek, az összes zárható helyiséget (beleértve a fürdőt és vécét is) arra használva, hogy nagyon fontos és titkos ügyeket tárgyaljanak ki kisebb csoportokban. Volt olyan, hogy a konyha-nappaliban csak ketten maradtunk felnőttek, pedig higgyétek el, nem a Southfork Ranchre költöztünk. Viszont a nyolcévesek asszisztenciaigénye ide vagy oda, azért 

az étkezésnél kiderült, hogy ha akad is olyan, akinek a levesben lévő répát fel kell vágni, a Nutellát azért teljesen önállóan rá tudja kenni az amerikai palacsintára. De még mennyit!

A tízévesekkel zseblámpás erdei túrára is mentünk, ők kérték, hogy félelmetes legyen, mondták is, hogy úgyis tudják, hogy mi csináljuk majd a para dolgokat… de aztán egy részük mégis megijedt tőle.

Tanulság 2: a fiúk pfúúúúújjj, de máshogy pfúúúúújjj a különböző életkorokban

A nyolcévesek konkrétan leszögezték, hogy a fiúk annyira hülyék, hogy ők nem is beszélnek róluk egyáltalán. A tízévesek is leszögezték, hogy a fiúk nagyon kellemetlenek, de hogy pontosan miben, azt a teljes mézeskalács-díszítés alatt, közel két órán át fejtegették. Néhány fontos pont a többórás tirádából: pontatlanok, figyelmetlenek, nem kedvesek, hülyeségeket beszélnek, teljesen odavannak a cipőikért, de tényleg, már attól kikészülnek, ha hozzáér valami, pedig nem is olyan menők azok a cipők… Remélem, sok tízes évei elején járó fiú olvas, hogy tanuljon mindebből. Vagy legalább a szüleik.

Tanulság 3: felnőtt házigazdának lenni azt jelenti, hogy mindig van valakinek kérdése, kérése… és a sminkcuccaid sincsenek biztonságban

Bár az elején igyekeztem minden fontos dolgot (vécé, poharak, zsebkendő) megmutatni, azért a „hol a valami?” kérdés átlag tízpercenként elhangzott, és ugyan a megtartott repipoharak miatt bőségesen elég sok különbözőt tudunk kiállítani, azért minden alkalommal volt három-négy kisgyerek, aki elfelejtette, melyik az övé. Értek persze meglepetések is, például amikor egy csapat kislány a sminkcuccaimmal a kezében kérdezte, hogy megnézheti-e, de én tudtam, ez valójában azt jelenti, hogy kipróbálhatják-e. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor nem a könnyebb ellenállás felé mozdul. Még szerencse, hogy nemrég leselejteztem a több éve lejárt cuccokat (nem vagyok a sminkelés istennője, de az impozáns körömlakkos készletemnek mégsem mertek nekiesni). 

szépen feldíszített mézeskalácsok
Nemcsak a szájuk járt, hanem a kezük is

Tanulság 4: még mindig inkább vagy házigazda, mint kiscica

Bár nagyon fárasztó volt mindkét alkalommal a házigazdáskodás, ellátás, keretek biztosítása, azért azt hozzátenném, hogy itt mindkét esetben összeszokott társaságról van szó, akik az iskolában együtt tanulják a konfliktuskezelést, ezért a vitás helyzeteket az esetek döntő többségében lerendezték egymás között, csak figyelni kellett, hogy szükség lesz-e közbeavatkozásra.

Két dologért kellett szólnom: az ottalvós csapatra 23:45-kor azért rászóltam, hogy legalább ne kiabálva beszéljenek, és a másik szinten zárt ajtó mögött is hallhatóan kacarásszanak; és a cicák. Van ugyanis két már közepesre nőtt kiscicánk, akik amúgy abban szocializálódtak, hogy néha jön egy csapat kislány, aki szétnyúzza őket, és ez az élet természetes része. Hát, azért ez a nagyságrend sok volt nekik, plusz az, hogy hiába mondtam el az alapokat, azért sok kisgyerek volt, akinek nincs tapasztalata állatokkal, és ők nehezen vették a nagyon egyértelmű jeleket a cicák részéről, amik arra utaltak, hogy most már hagyják őket békén. 

Végül a két cica mindkét partit az ágy alatt zárta, olyan mélyen elrejtőzve, hogy látni is alig lehetett őket, nemhogy simogatni. De nagyobb bajuk nem esett ezen a kis lelki megrázkódtatáson kívül.

Azért amikor a gyerekek rápörögtek a zongorán való imprózásra, én is legszívesebben bebújtam volna a cicák mellé egy zajvédő fülessel, de miután nem fértem be, inkább a kis leendő Beethoveneknek ajánlottam a fülessel történő zeneírást.

Tanulság 5: hiába minden nehézség és fáradtság, összeségében megéri, mert…

 … a gyerekek már hétfőn azt pusmogták nekem, hogy „mama, még mindig mindenki a buliról beszél”.

… mert a nagyobb gyerekeim barátaival szerintem igazán elmélyült a kapcsolatunk, miután láttuk egymást pizsiben és használtuk egymás sminkjét (jó, ők az enyémet). 

… mert nagyon sokat megtudtam a tízéves fiúkról (főleg azt, hogy hülyék, de a hangsúlyból ítélve azért ez szinte pozitív kategória).

… és mert csodaszépek lettek a mézeskalácsok.

De gyerekkori kompenzálás ide vagy oda, jövőre azért szerintem inkább kisebb vendégmennyiséggel mézeskalácsozunk, és akkor én is tudok díszíteni, meg hozzászólni a fiús témához, mert vannak gondolataim. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Tóth Flóra