Steiner Kristóf: Van még gondoskodás a világon. Van remény. Van jó. Van szeretet

–

Az éj leple alatt hagytuk magunk mögött piciny görögországi otthonunkat, benne hat macskánkkal, és Annalizzel, a mexikói lánnyal, aki minket fog helyettesíteni a következő öt hétben. Nem volt könnyű elbúcsúzni az ünnepekre készülő Methanától, és bár sokszorosan előünnepeltünk a helyi barátokkal, mégiscsak: ez az első karácsony és szilveszter, amit nem a falunkban töltünk, amióta odasodort minket a sors, meg a korántsem konvencionális döntéseink. A sztrádán a reptér felé autózva töredelmesen bevallottuk egymásnak: amennyire vártuk ezt a mexikói vakációt, olyannyira nem is értettük e pillanatban, miért is akartunk elmenni.

Pedig még nem is tudtuk, mi vár ránk, amikor az athéni repülőtéren értesültünk a háromórás késésről:

fagyos köd borítja Londont, ami eddig ötven járat törlésével járt a Heathrow-n, ahol a csatlakozásunk esedékes volt.

Amikor megérkeztünk Londonba, teljes káosz fogadott bennünket: több ezren maradtak le a csatlakozásukról, mások járata el sem indult, és a reptéri személyzet egyszerűen tanácstalan volt. Amikor már kezdett háborús hangulat kialakulni, a pultok egyszerűen bezártak, és a hangszóróban bejelentették: nem foglalnak újra senkit, mindannyian a légitársaságunk online ügyfélszolgálatára számíthatunk.

A légitársaságunk alkalmazása, honlapja, és a telefonvonaluk elérhetetlen volt. A szemünk láttára bontakozott ki a pánik: kisgyerekekkel és idős emberekkel utazó családok voltak kénytelenek elhagyni a terminált, nem tudva, hogyan, mikor folytatják útjukat. Leültünk, vettünk egy mély lélegzetet, és elfogadtuk, amit kiszabott ránk az élet – szalmakalapban, papucsban nekivágtunk a zimankós Londonnak. Magunkhoz vettünk egy üveg portóit, és Hackney felé vettük az irányt, ahol az itteni választott családommal laktam, mielőtt Tel-Avivba költöztem. A függőágyban koktélokat kortyolgató álmok fagyos köddé foszlottak, de egymás kezét szorosan markolva melegítettük egymásban a hitet: jó lesz így. 

Sabina, Garry és Craig – a skót fiúk, akiknek élete nemrég lett gazdagabb egy kisfiúval, Riverrel – pompás lakomával fogadtak minket: a ház asszonya bangladesi gyökereihez és közel húszéves barátságunk hagyományaihoz híven dalt, vöröslencse-curryt készített, a srácok beszereztek egy fát, amit közösen díszíthettünk fel, River bemutatta nekem a kedvenc játékait, élen a minibabakocsival, amelybe egy felfújható űrlényt helyezett el gyermekként, kinek kezébe később egy játék vasalót is adott, majd megjelent Hayley is, közös barátnénk, akivel mindig annyi minden történik, hogy az perspektívába helyez minden más történést. Közben pedig odakint – természetesen – kövér pelyhekben kezdett hullani a hó. 

És az éjszaka még fiatal volt. Mire a hó betakarta a várost, Nimi bátyjának és feleségének a kanapéján szürcsölgettük a forró teát – ők ketten pont velünk egyszerre költöztek el Izraelből. Omri fotós és operatőr, Anna vezető zongorista a West Enden, így a nap végére pont olyan kipukkadt állapotban voltak, mint mi, de még így is tudtuk: akár elutazunk Mexikóba, akár maradunk még néhány napot, mindenképpen áldottak vagyunk. A kanapén – negyven óra kihagyás után – olyan csodálatosat aludtunk, összekapaszkodva, néha majd le-leesve, mint az egymással piruettező hópihék.

Kora reggel pedig, ahogy kinyitottam a szememet, az első gondolatom nem is a lekésett járat, hanem a hó volt. Csak bámultam ki az ablakon, mint egy gyerek. 

Miután a telefonos ügyfélszolgálat másfél óra várakoztatás után (addig pont megkávéztunk) közölte: ők sem foglalhatják újra a járatunkat, menjünk vissza a reptérre, ahol tegnap senki sem állt szóba velünk, magunkra öltöttünk három réteg mackóruhát – én Garrytől kaptam egy aranyszínű cipellőt, de Nimi még ekkor is csak tripla zoknit volt hajlandó felvenni a szandálja alá –, és kibumliztunk a Heathrow-ra. Ahogy beléptünk, szembesültünk a több száz méteres kígyózó sorokkal, így azt mondtuk: „Mindenekelőtt igyunk meg egy második kávét.” A kávézóban megláttunk egy láthatóan kimerült reptéri alkalmazottat (naná, hogy rózsaszín karácsonyi pulóverben), és azt mondtam neki: „Úgy tűnik, neked nagyon kéne egy kávé. Kérhetünk neked egyet?” „Épp befejeztem az éjszakai műszakomat. De ti ketten még nálam is fáradtabbnak tűntök, segíthetek?”

Mint kiderült, a mentőangyalunknak volt belépőkódja a foglalásunkba, és egy félreeső irodában, egy karamellás-zabtejes latte mellett pillanatokon belül újrafoglalt minket – erre az éjszakára! Utolsó londoni napunk kocsmázással és a világ megállításával telt el, ahogyan minden tisztességes londoni napnak kell: charity shopping, piacozás – itt egy húszas években kiadott Micimackó könyv, ott egy izgi fűszer, ékszer, antik üzlet –, pubtúra, a kandallóban lobogó tűz mellett a beszerzőúton lelt kincsek ajándékozása a szeretteinknek, majd könnyes-hópelyhes elköszönés, és mire visszaértünk a reptérre,

az egész londoni élmény olyan volt, mint a tegnapi hó: amennyire bosszantott elsőre, úgy akartunk volna még többet belőle. 

Nem volna késő hajnalokon, hideg maradék vacsorán nyammogva, bűntudat és boldogság közt lebegős Netflix-befejezés, ha a terminálba érkezve nem kérdezi meg Nimi: „Melyik lehet a mi kapunk?”, majd hangos mexikói muzsika kíséretében nem tűnik fel három táncos lány, no meg egy svédasztal tacóval és guacamoléval. „A társaságunk ma ünnepli, hogy tíz éve indult el az első járat Mexikó és London között.” „Már csak egy tequila hiányzik” – jegyezte meg Nimi, de nem sokáig kellett hiányolnia: a gépen századszorra is megnéztük, hogyan szarja össze magát Charlotte Mexikóban, majd ledöntöttük a ledöntendőt, és kidőltünk tizenkét órára. 

Most pedig itt ülök a kedvenc kávézónkban, valahol félúton az óceánpart és a dzsungel között, mindkettőtől pár perc sétára. Egy hete „lakunk itt”, egy néhány négyzetméteres faházban. Egy hete azt sem tudjuk pontosan, mikor is lesz, vagy volt karácsony, vagy szilveszter, nappal, vagy éjszaka. És pont ugyanennyi ideje nem tudjuk abbahagyni a mosolygást – a naplementét nézve Zipolite falucska Playa del Amor partján, tlayudát, töltött tortillát ropogtatva, meg heverve egymás mellett, elveszve mindabban, amire rátaláltunk, itt, most, együtt. 

Aztán jövő héten megérkezik hozzánk hét kalandor, akik a közeli Puerto Angel falucskába szervezett elvonulásunkhoz csatlakoznak – az lesz majd a mókás szentimentális szürreális mozi második része. Tökéletesen alkalmazkodva a kliséhez, a stáblista alatt futó „kimaradt jelenetek”, „bakiparádé”, és „mexikói bandára újrahangszerelt karácsonyi dal” alkotóelemek természetesen megtalálhatók az Insta-storyinkban, már csak azért is mondom, hogy senki se mondhassa: ilyen kiszámíthatóan összeeszkábált holiday trash movie csak az Álom.net társszerzőjének fejéből pattanhat ki. Nem. Az van, hogy van még gondoskodás a világon. Van remény. Van jó. Van szeretet. Igazából is. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Steiner Kristóf