–

Itt ülök a konyhában. Reggel hét óra tizennyolc perc van, Louis Armstrong halkan énekel a hangszóróból. A hat macskánk közül három – Humusz, Arak, és Giganesz – itt üldögélnek a hűtő tetején, és kétségbeesetten bámulnak kifelé az ablakon: az ősz beköszönte óta először fordult elő, hogy egész éjjel szakadt az eső. Ez pedig nem tetszik nekik. Egyáltalán. Mivel mindannyian bent töltötték az éjszakát, már ki kéne menniük… de egyelőre erre a kihívásra nem tudják rávenni magukat. 

Ám előbb utóbb lennie kell valaminek – mert az esőt nem lehet sürgetni. Így hát előbb vagy utóbb biztosan eljutnak a pontig, hogy az égszakadás ellenére kimerészkednek a hidegbe, és elvégzik a dolgukat. Nem lesz kellemes – közben –, de utána annál inkább. És mindenképpen kellemesebb lesz mindannyiunknak, mintha idepiszkítanának a konyhába. Akárhogy is, a jó idő bizonyosan sokkal később érkezik majd meg, mint hogy ők azt kivárhatnák ezzel az akcióval. 

Kimentek – egyenként –, majd három perccel később visszajöttek, egyszerre. Most visszamásztak az ágyba Nimi mellé, kicsit nedvesek, és nagyon boldogok. Én is boldog vagyok, pedig én is baromira vártam valamit, ami nem jött: az álmot, a szememre. Egész éjjel.

Éjfélkor feküdtünk le aludni, majd nagyjából fél háromig forgolódtam, és bár kimondhatatlanul szerettem volna elaludni, semmi sem történt. Csak néztem ki a fejemből, és merengtem, hogy mégis mi legyen…

Végül olyan három körül elhatároztam, hogy inkább elkezdem a másnapot – annyi feladatom van egyébként is, hogy szinte biztosan nem végeznék velük egy rendes időben kelős napon, további órákat fetrengeni és küszködni az elalvásért semmi értelme nem volna. Így hát főztem egy chait, benyomtam Louist a Spotify-on, és írni kezdtem. Meg mailezni. Meg számlázni. Meg menüt írni. És megetettem a kovászomat is. Szegényke, nem volt jó állapotban – még az is eszembe jutott, hogy talán ő tartott ébren, azt suttogva a hűtőből: „Etess meg, vagy éhen halok!” 

Kedves elvált szülők, a karácsony szervezésekor a gyerekre figyeljetek!

WMN Ünnp – 2022. december 9. – GySz

 

Most már szépséges buborékokkal ékesen készülődik, hogy kenyér legyen belőle, de ahhoz, hogy ez egy ponton megtörténjen, fel kell hevülnie annyira a bojlernek, hogy lekapcsolhassam a vízmelegítő gombot, mert a mi otthonunkban a sütő és a bojler nem működhet egyszerre – az azonnal kiégetné a biztosítékot, és nem lenne se kenyér, se zuhany, de még kávé sem. Az pedig mind rettenetes volna. Sokkal rosszabb, mint várni a melegvízre. 

Amíg várok, besomfordálok a fürdőszobába, és belenézek a tükörbe. Nem azért, mert elfelejtettem, hogy nézek ki, vagy mert csini akarok lenni a macskáknak, hanem mert tegnap délután észrevettem, hogy esztendők óta először… pattanás nőtt az arcomra. De nem akármilyen! Az a fajta, aminek se körvonala, se közepe – az egész egy nagy, fájdalmas, bőr alatt alattomoskodó dudor. Természetesen, ahogy az az ilyen pattanásokkal lenni szokott, most kellett megjelennie: holnap karácsonyozunk.

Igen, mi idén december elsején ünneplünk a családdal, barátokkal, és a hatalmas pattanásommal, mert a „rendes” szentestén Mexikóban leszünk, ráadásul pont ma érkezik meg a papám Budapestről – így hát nem is lehetett kérdés, hogy előkarácsonyozunk. Fontos ez az előtag, mert szomszédunk, Philip meg is jegyezte:

a „fake” karácsony sokkal jobb, mint az igazi, ilyenkor ugyanis szerinte kevesebb az elvárás. Így hát ő nagyon boldog, hogy ünnepelni bármikor tudunk, de a karácsony is az a műfaj, mely nem érkezik korábban, csak mert nekünk úgy praktikus. 

Na de vissza a pattanáshoz – itt éktelenkedik előttem. És akkora a kísértés, hogy széttrancsírozzam. De tinikori tapasztalatból tudom, ha valami, hát a pattanás az iskolapéldája annak, hogy „lassan járj, tovább érsz”. Tudom, kenhetek rá teafaolajat, hogy lemenjen a gyulladás, de ezen a ponton ez már visszafordíthatatlan folyamat – a maga idejében kell kibújnia. Ha próbálnám gyorsítani – mondjuk, az ujjacskáimmal –, holnapra, a családi-baráti-nem-is-karácsonyra nemcsak egy furunkulus, hanem egy nyílt seb lenne az arcomon. Az meg nem valami ünnepélyes. 

Úgyhogy leteszek a műtétről, és felteszem a kávét főni. Közben kilenc óra lett – pontosan huszonnégy órája nem aludtam. A kotyogós elfütyüli a kedvenc dalomat, így hát mostantól már hivatalosan sem várom el magamtól az alvást, ellenben az szuper lenne, ha Nimi felébredne. A macskák mostanra kánonban nyervogva követelik a reggelijüket, a kávéja ki fog hűlni, nekem meg be kéne fejeznem a cikket. De a férjem ébredése sem sürgethető – konkréten túlhorkolja a hat macska nyávogását.

Egész addig, míg a hortyogásnál is hangosabbat dörög az ég, én pedig megragadom az alkalmat és a kávét, hogy jóreggeltet csókoljak Nimi nyakába. És most itt sertepertél – kanalazza a macskakaját a kistálakba, meséli, hogy mit álmodott, hüledezik, hogy egész éjjel ébren voltam, és mondhatnám neki, hogy darálja le mindezt gyorsan, de az igazság az, hogy ezt a pillanatot egyáltalán nem szeretném siettetni. Azt akarom, hogy addig tartson, amíg csak lehet. Akkor is, ha ára van. Nevezetesen: bármennyire szeretném leütni az utolsó betűt, ezt az írást SEM tudom sürgetni. 

„Ebből egyértelműen átjött, hogy nem én vagyok a kedvenc gyerek”

WMN Ünnp – 2022. december 8. – FB

 

Úgyhogy inkább lezárom, ahol most tart – a konklúziót mindenki kivárhatja maga, fejben-szívben-lélekben. Azok után, ami ma éjjel történt velem, az utolsó, amit szeretnék, hogy erőnek erejével rángassak bele másokat következtetések, konzekvenciák levonásába. Engem se sürgessen senki, hogy egy életre megtanuljam a leckét: nem érdemes tatárként hajtani az életet, tudja az jól, mi az ő tempója. Mikor fő már le a második kávé? Bár az igazság az, hogy mostanra… pont elálmosodtam. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Steiner Kristóf